Magyarul beszélünk

Sok előnnyel, de sok hátránnyal is jár, hogy Szlovákiában beszélünk magyarul. Sokan csak a négy fal között használják az anyanyelvüket, ami ezért elkorcsosul vagy archaizálódik. Bénábbak vagyunk, ha ki kell magunkat fejezni, mint az átlag magyar, aki pedig pont arról nevezetes, hogy kiváló a beszélőkéje.

Ma már van olyan kezdeményezés, hogy rá kellene döbbenteni a szlovákiai magyarokat: legyenek büszkék arra, hogy nem csupán a nyelvjárásukat beszélik és a standard magyart, hanem mellette a szlovákot is. Hiszen pont azért tágabb a horizontjuk, mert egy másik nagy kultúrára, a szlávra is rálátásuk van. Más nemzeti karaktereket is ismernek, mint a sajátjukat. Ez nagy előny. Nem véletlen, hogy a multicégek szívesen alkalmaznak kisebbségieket.

Összeállításunkban Lanstyák István nyelvészt kérdeztük a nyelvünkről. Ő az a nyelvész, aki arról híres, hogy nem kárhoztat bennünket, ha azt mondjuk, hogy „párki”. Nem a rossz nyelvészeknek kell megfelelni, hanem a saját nyelvünknek. Ezt a tanulságot vontam le az eszmecserénkből.

Akit kérdeztem: Lanstyák István nyelvész, egyetemi tanár (Comenius Egyetem, Pozsony).

– A magyar nyelv szétfejlődött, másként beszélnek Erdélyben, de a Felvidéken is.  Kárára van-e a nyelvünknek ez a többközpontúság?

– Induljunk ki abból, hogy a nyelv nem önmagában érték. Az embereket szolgálja, pont ez adja az értékét. Kisebbségi sorban és nemzeti széttagoltságban élni nem jó. Ennek nyelvi következményei is vannak. A nyelvi hiány – vagyis az, hogy a magyar nyelv bizonyos rétegeihez nincs hozzáférésünk – hátránynak számít. Például ritkábban kerülünk kapcsolatba a magyar szaknyelvekkel, ezért kifejezőkészségünk a szaknyelvek területén nem olyan, mint a magyarországiaké. Igaz, a nyelvi hiányt a szlovák nyelv segítségével enyhíteni tudjuk. Ám mi nem szívesen érjük be azzal, hogy csak mankóval tudunk közlekedni. Saját lábunkat szeretnénk használni. 

A tükörszavak bomlasztó hatásának ostoba babonáját némely tanítók, tanárok és tankönyvírók terjesztik. Sajnos!

– Tehát illene jól beszélni a magyar irodalmi nyelvet is!

– A beszédhelyzettől függ, hogy hol milyen nyelvhasználat a helyénvaló. A közös magyar nyelvnek számunkra szimbolikus jelentősége van: „a nyelv” egysége szimbolizálja számunkra „a nemzet” egységét. Minél jobban különbözik nyelvünk a közmagyartól, annál inkább azt sugallja, hogy eltávolodóban vagyunk attól a közös örökségtől, amely nekünk oly drága. Azért is érdemes nyelvi egységre törekedni, hogy minél zökkenőmentesebb legyen a magyar–magyar kommunikáció. 

– Az ön szemlélete szerint a nyelv minden változata egyaránt helyes. Merjünk nyelvünkben otthon lenni?

– Ez nem az én szemléletem. Ez a tudományos szemlélet, sőt, ma már az akadémiai nyelvművelésnek is ez az álláspontja. A nyelvjárások és a kontaktusváltozatok ugyanúgy alkalmasak minden funkció betöltésére, mint a köznyelv. A hallgatóimnak ezt azzal szemléltetem, hogy szaknyelvi szövegeket fordíttatok le velük a saját nyelvjárásukra. A szakszavakat persze a szaknyelvből kell átvenni, de ettől eltekintve egy atomfizikai szöveg minden további nélkül lefordítható bármelyik nyelvjárásra. Furcsának tűnhet ugyan, mert nem szokás nyelvjárásban atomfizikai kérdéseket boncolgatni. Nem szokás, de ez nem azt jelenti, hogy nem lehet. Fontos, hogy senki se gondolja azt – aki a saját nyelvjárásában érzi magát igazán otthon –, hogy az ő nyelve kevésbé értékes, mint azoké, akik a közmagyart beszélik. 

– Milyen a szlovákiai magyar nyelv jelenlegi állapota?

– A hétköznapi nyelvvel nincs gond. Ott a nyelvi hiányt szlovák eredetű közvetlen kölcsönszók, tükörfordítások segítségével könnyen pótoljuk. A gond a szaknyelvekkel van, mert azokban a nyelvi hiány nem pótolható idegen nyelvi forrásból. A változatosság gyönyörködtet, de nem a szaknyelvekben. Ott inkább zavaró. A szaknyelveknek az egész nyelvterületen egységesnek kellene lenniük. Ezzel szokott gond lenni. A másik ütközőpont pedig a választékos stílus. Minden nyelvész tudja, hogy a hétköznapi nyelv szavai nyelvi szempontból hibátlanok. Például az én tudnák nyelvileg nem rosszabb, mint az én tudnék. Sőt, bizonyos szempontból még jobb is, hiszen nem „vét” az illeszkedés általános szabálya ellen. Ám mivel a kevésbé iskolázott beszélők használják, stílusértékénél fogva nem alkalmas a választékos használatra. Ha valaki Magyarországra megy, könnyen lenézhetik miatta.

– A nyelvjárásainkat nem igazán merjük használni. Miért? 

– A nyelvjárások nagy előnye, hogy jól kifejezik a beszélők helyi identitását. Sem a nyelvjárásokkal, sem a kontaktusváltozatokkal nincs semmi gond! A kontaktusváltozat nyelvi kontaktus esetén jön létre, és mi itt, Szlovákiában a szlovák nyelvvel kerülünk kontaktusba. A kétnyelvű közösségekre jellemző, hogy nyelvük a standard változattól eltéréseket mutathat. Szomorú látni, hogy a nyelvjárást sokan lenézik, pedig a legtöbb embernek ez az „édes anyanyelve”. Főleg kisebbségi helyzetben tragikus, ha az emberek nem szívesen, kisebbségi érzéssel használják „édes anyanyelvüket”. Pedig amikor Reisz András bemondó megjelent a palócos akcentusával a magyar tévéképernyőn, nem keltett közfelháborodást, inkább szimpatikus volt. Tudatosan kellene a médiához olyanokat felvenni, akik a közmagyartól eltérő nyelvváltozatokat beszélnek, vagy legalább az akcentusuk eltér a közmagyartól. Ez Norvégiában normális: ott két standard norvég nyelv van, azon belül pedig sok-sok változat. A médiába már 30-40 évvel ezelőtt beengedték a nyelvjárásokat, és az emberek hozzászoktak.

A horcsica is a miénk, ahogy a mustár is. Nyelvészként nem mondhatok mást, különben szakállt kellene növesztenem, mert többé nem nézhetnék tükörbe!

– Romlik-e nyelvünk a szóátvételek és tükörfordítások által? A „ne foglalkozz, ne törődj vele” szófordulat helyett például a „nerieš to” magyar fordítását használjuk.

– Egész biztos, hogy nem romlik. A szóátvételek és tükörszavak bomlasztó hatásának ostoba babonáját sok-sok tanító, tanár és (ami egyenesen botrányos!) tankönyvíró terjeszti szorgalmasan. Amúgy valószínűleg a szlovákban is az elmúlt húsz-harminc évben lett a „riešiť” divatszó. Nem csoda, hogy mi is elcsábultunk. És? Semmi baj nincs ezzel, elég tudni, hogy ez szlovákiai magyar sajátosság – és kerülni az olyan helyzetekben, ahol célravezetőbb a közmagyar megfelelőjét használni. Egyik sem rosszabb a másiknál, csak más a használati köre. Miért baj az, hogy egy újabb szóval lettünk gazdagabbak? Akinek nem tetszik, ne használja, de ne nézzen rossz szemmel azokra, akiknek nincs ellene kifogásuk.  

– Sokszor kézenfekvőbb a „horcsicát” és a „tyeplákit” használni, csak félő, hogy egy idő után elfelejtjük a magyar megfelelőjüket, a mustárt és a melegítőnadrágot...

– Nem felejtjük el, amíg lesz magyar iskola. Persze fontos, hogy az anyanyelvi nevelés ne nyelvi babonákkal és ideológiákkal fertőzze a jobb sorsra érdemes fiatalokat, hanem megtanítsa nekik a mustárt és a melegítőt, anélkül, hogy elvenné tőlük a horcsicát és a tyeplákit. A nyelvcsere egyébként sem úgy történik, hogy a nyelv megváltozik, hanem úgy, hogy a szülők nem ezt a nyelvet adják át gyermekeiknek. Nem a tyepláki vagy a horcsica árt a magyar nyelvnek Szlovákiában, hanem az a nyelvi ideológia, mely szerint a tyepláki és a horcsica romlást hoz a nyelvbe. Ez a tudománytalan felfogás a szlovákiai magyarok egészséges nyelvi öntudatát rombolja. 

– Egyfajta kétnyelvűségre próbálják ma ránevelni a szülők a gyereket – kiválóan beszéljen magyarul és szlovákul. Ám tökéletes kétnyelvűség nem létezik.

– Valóban nem létezik „tökéletes kétnyelvűség”, a két nyelv használata között mindig van munkamegosztás. Sokat ártanak azok a szülők is a gyerekeiknek, akik megfosztják őket a magyar iskolától. Arra hivatkoznak, hogy a családban meg az utcán majd „úgyis megtanul magyarul”. A magyar többségű településeken ez látszólag működik is: a gyerekekben kialakul egy bizonyos felszíni magyar nyelvtudás. Ez alkalmassá teszi őket arra, hogy hétköznapi élethelyzetekben a magyar nyelv segítségével elboldoguljanak. Ám a gondolkozás eszközeként általában nem a magyar nyelvet használják, hanem a szlovákot. És sokszor a magyart nem is tudják ilyen célra használni. És hát sokan vannak, akik szívesebben beszélnek azon a nyelven, amelyiken „okosabbak”.

Lanstyák István, a pozsonyi Comenius Egyetem nyelvészprofesszora

– Kell-e tartanunk az angol jövevényszavaktól, neologizmusoktól? 

– A nyelvnek természetesen ezek sem ártanak. Addig, amíg az angolnak ilyen nagy a presztízse, nehéz lenne az angol kölcsönszavakat visszaszorítani. Ha majd jön a csalódás, és egyre többen jönnek rá, hogy a nyugati integráció nem váltotta be a reményeket, akkor lehet, nem lesz annyira menő angol szavakat használni. 

– Megismételhető lenne egy nyelvújító folyamat az angol kifejezések ellenében?

– Ha megváltozik az emberek értékrendje, s ennek nyomán megváltoznak nyelvi ideológiáik, akkor minden további nélkül. Most az internet segítségével sokkal könnyebb volna levezényelni egy nyelvújítást. A kérdés elsősorban az, hogy sikerül-e megváltoztatni az emberek szemléletét. És hogy egyáltalán mit nyernénk, illetve veszítenénk egy ilyen nyelvújítással.

Mi azzal tudjuk elősegíteni a magyar nyelv szlovákiai fennmaradását, hogy bátran használjuk a nyelvünket.

– Hol tart ma a szlovákiai magyar nyelvkutatás?

– Az elmúlt harminc év alatt sok mindent megtudtunk a szlovákiai magyarok nyelvi helyzetéről, az általuk beszélt nyelvváltozatok sajátságairól. A kutatások eredményei minden esetben megerősítették azt a ma már közhelyszámba menő tudományos tényt, hogy a kontaktushatás nem jelent a nyelvre nézve semmilyen veszélyt. Nem rombolja a nyelvet, csupán megváltoztatja. A nyelv pedig amúgy is folyamatosan változik, úgy, ahogy a beszélők is változnak! Természetes, hogy mi, szlovákiai magyarok a közös magyar nyelvet „a magunk képére” formáljuk, ahogy az erdélyi vagy a vajdasági magyarok is a „maguk képére” formálják közös örökségünket. Ez nyelvünk életképességének, nem pedig romlásának bizonyítéka. Sajnos, sokan ideológiai alapon semmibe veszik a kutatások eredményeit – még tankönyvírók is –, és minden jó szándékuk mellett valójában fiataljaink nyelvi öntudatának rombolásán, ezzel pedig a nyelvcsere felgyorsításán „fáradoznak”. 

– Hogyan tudjuk ápolni és megtartani édes anyanyelvünket?

– Azzal tudjuk elősegíteni a magyar nyelv szlovákiai fennmaradását, hogy bátran használjuk a nyelvünket. Nemcsak a horcsica a miénk, hanem a mustár is. Nemcsak az utca nyelve a miénk, hanem Babits és Kosztolányi nyelve is. Nem szabad az egyiket a másik ellen kijátszani. Mindegyikre szükségünk van. És ne feledjük: a szülők a gyermekeiknek nem Babits és Kosztolányi nyelvét adják át, hanem a hétköznapi nyelvet! Ha ezt a nyelvet, a gyerekek „édes anyanyelvét” az iskolában támadjuk, a magyar nyelv továbbadását veszélyeztetjük. Ha a szülők elvégzik a maguk dolgát, és átadják a hétköznapi nyelvet gyermekeiknek, horcsicástul, tyeplákistul, éntudnákostul: ők tökéletesen elvégezték a dolgukat. Jöhet a magyar iskola, ahol majd megtanulják ezek közmagyar szinonimáit is, megismerkednek íróink, költőink nyelvével, a szaknyelvekkel és mindennel, amire szükségük lehet az életben. És közben „édes anyanyelvüket” is megőrzik, igen, újra kimondom: horcsicástul, tyeplákistul, éntudnákostul. Nyelvészként nem mondhatok mást, még ha tudom is, hogy sokan felháborodnak ezen. Különben szakállt kellene növesztenem, mert többé nem nézhetnék tükörbe!