Kelenye igazi isten háta mögötti palóc falucska. Aki nem tudja, hol keresse, talán meg sem találja. Szigorúan véve nem beszélhetünk „zsákfaluról”, mert Ipolyfödémes felől is megközelíthető egy erdős, kanyargós utacskán.
Ami a miénk, azt mindig szépnek látjuk, de Kelenye idegen szemnek is tetsző. Csodálatos táj öleli körbe, kitárul előttünk az Ipoly völgye, messziről látszanak a Börzsöny, a Cserhát és a Mátra hegyei...
Búcsú, családi események alkalmával mindig összegyűlt itt a család. Nagymamám sürgött-forgott a zsebkendőnyi konyhában, a levestésztától kezdve a paradicsomszószig mindent ő készített. Sok olyan emlékem van, melyet lányaim már nem fognak látni – és én ezt nagyon sajnálom.
Bár a közös evés-ivás azóta sem ment ki a divatból, de a csinált helyébe a rendelt étel lépett, vagy épp a vendéglős helyfoglalás; s ott már hiányzik a házi kakasból készült gyöngyöző leves, a legszebb porcelán, illetve a viaszosvászon abrosz síkossága...
Deák Csáky Julianna édesapja Csáky Károly, a palócok neves kutatója. Julianna gyermekkori szünidőinek színhelyét mutatja be hangulatos írásában.
Sok csoda volt Kelenyén, ami a városban nem: tiszta levegő, nyáron keskeny felhőfoszlányok úsztak az égen, ősszel a sár fölött köd göndörödött...Vízért a felvégre jártunk, itt volt a Csurgó a friss forrásvízzel. Mikor elindultunk kis kancsónkkal, úgy éreztem magam, mint egy Grimm-mesében...
A kutak vize hajdanán nem igazán volt ivásra alkalmas, így a vezetékes vízre való rácsatlakozás előtt a mindennapok része volt kigyalogolni és megtölteni az üvegeket friss forrásvízzel.
Forrásvíz persze más falvakban is van, még tiszta levegő is – ezért kérdezhetnénk, hogy mégis mi volt Kelenye legfőbb nevezetessége? Hát az önellátás!
A dombok közt tarkálló házikók lakói még a második világháború előtt is csaknem teljesen önellátók voltak. Kelenyének voltak szőlőhegyei, két malma, gyümölcsöse, éltek itt kútásók, kőfejtők, szakajtókészítők, szabók, cipészek, vendéglősök, csizmadiák, több fúró-faragó ember, a többiek meg a földet művelték.
Ja, és a seprűkészítők: valamennyi parasztember tudott vesszőből seprűt csinálni, cirokseprűt már kevesebben gyártottak. A kevesek közt volt nagyapám is, aki egészen aggastyán koráig ellátta a családot saját készítésű cirokseprűvel...
Bájban Kelenyének nem volt párja, főleg mikor a Pancsuri patakot szegélyező házak előtt tarka virágoskertek pompáztak. Nem csoda, hogy a Pallaviciniek kastélyt építtettek ide. A falu legősibb része a felvég: alápincézett, nyeregtetős, kiugró ereszű, „falajjás” házai közül még áll egy-kettő.
A nyeregtető olyan, mint egy nyereg, majd oromfallal zárják, ami fából van. Sokszor ezen az oromfalon faragott díszek is vannak, kereszt, évszám...
A kelenyeiek hűséges emberek, ami azt jelenti, hogy Kelenye sokáig szerette a hagyományokat. Viseletét az ötvenes évekig megőrizte, s az asszonykórus tagjai ma is nagy becsben tartják a rakott brokát szoknyákat. Itt a gyerekek még 2010-ben is „ablakok alá jártak“ a betlehemmel.
Az emberek pedig a csikorgó hidegben útra keltek Födémesre, hogy részt vegyenek az éjféli misén... Kedvencem Kelenyéről amúgy az öltöztetős Madonna-szobor: talán azért, mert nőből vagyok, s én is szeretek öltözködni. Szűz Mária fején korona és fehér liliom van, kezében jogar, másik kezében a kis Jézus. Mindig más színvilágú öltözetet adnak rá. „Még magyar népviselete is van!” – hozzák elő a sekrestyéből a ruhát.
Azt mondják, azért szerették meg az emberek a kereszténységet, mert egy szép szőke asszony van az istenek között. „Az ő szelíd, égi arca segített meghódítani az emberiséget...“ Kelenyének ilyen szép szőke asszonya az öltöztetős Szűz Mária...
A szép rokokó szobor Kelenye templomának mellékoltárán áll. Madonnánk utazni is szeret: búcsúk alkalmával kiviszik a templomból, de volt már Mátraverebélyen, Szentkúton, idén pedig Csíksomlyóra is ellátogatott...
S ha már szentekről van szó, „Urbánkát” is szeretem, mert megmentette a nagyapámat. A kápolnácska az egyik szőlőhegyen áll, és Szent Orbán tiszteletére emelték. Szent Orbán egy alkalommal – ha átvitt értelemben is – megsegítette nagyapámat, akit a dombról lefelé jövet hatalmas égszakadás kapott el.
A villámok úgy cikáztak, hogy jobbnak látta félretenni a biciklit, és behúzódni az apró kápolnába. Néhány perc múlva villám sújtott egy közeli fába, mely lángra kapott, és kettétört. Nagyapám a kápolna oltalmában várta ki az égi háború végét...
Kelenyei ábécé
Kelenye a nyelvhatáron fekszik, tőle feljebb már szlovákul beszélnek. Ma alig 275 ember él a dimbes-dombos mesefalucskában, száz év alatt lakosai egyharmadát elvesztette... De a családok még mindig összejönnek, és új szokás az idősek, jubilánsok megünneplése.
Ilyenkor a kelenyei születésű, de már máshol élő idős emberek is visszatérnek a faluba egy vidám hangulatú délutánra. Kelenye legnagyobb nevezetessége amúgy a kő volt: környékén régen kőfejtés folyt. Az apróra zúzott követ lovas, ökrös szekereken vitték az állami utak építéséhez. Az ötvenes évekig termeltek ki itt követ. Kőfejtők és kútásók faluja volt Kelenye...
A kelenyeiek küzdenek a fennmaradásért, a gyönyörű kastélykertet az elhanyagoltság hosszú évei után rendbe tették, s kis szabadtéri színpadot rittyentettek ide. A helyi folklórcsoport régi szokásokat elevenít fel, köztük a kelenyei lakodalmat. A lagzinak az „örömkalácsvitel” volt a legszebb szokása. Az ostyahordás szokását is sikerült visszahozni, a polgármester asszony elmondta, hogy minden családot meglátogatnak karácsony idején.
A kiszehajtás is jelen van – a kisgyermekek és a helyi kultúrcsoport élteti ezt a szép virágvasárnapi szokást.
A jövő?
Nem tudom, milyen lesz, kinek az oltalmában tud majd a falu átevezni a következő évtizedekbe. Nemrég a főtérre felállították Szent Anna szobrát, aki a családok védelmezője, a könnyű szülés segítője: érdemes hát fohászkodni hozzá, a néptelenedő falvakban különösen.
A falu legidősebb férfija, a 93 esztendős Csáky József még időnként az aprójószágot is megeteti.
S Kelenye fogyatkozó falu, a jövőt itt is az iskola és a gyerekek jelentenék. A falu első tanítója a 19. század elején Harangozó János volt, aki még magánházaknál oktatott. Később felépült az iskola és a tanító lakása.
Ekkoriban a gyerekek sokan voltak, és a szünetekben, tornaórákon a szabadban tombolhattak. 1978-ban aztán oktalanul felszámolták az iskolát, s csak a kétezres években sikerült egyházi iskolaként újraindítani. A gyerekek összevont osztályokban tanultak, s örültek, hogy megúszták a buszozást, a korán kelést. Azonban az igyekezet sem tehet csodákat.
A falu lakossága egyre zsugorodott (ma 275 a lakosok száma). Az iskola tehát újra bezárta kapuit. A tíz év alatt megkötött házasságok száma 9, de közülük egy pár sem maradt a faluban. A helyi óvodában szerencsére mindig összejön 5-6 gyermek, akikkel már lehet anyák napi, karácsonyi műsorral készülni...
Mi, visszajárók ezért reménykedünk, majd jó felé fordul Kelenye sorsa...
Szent Anna
Kelenye templomának búcsúja mindenszentekkor van, ám a kelenyeiek új hagyományt is akartak teremteni – a választás Szent Anna napjára esett, mert az nyári ünneplésre ad alkalmat. A fehér szobor Trencsénben, Milan Klačo kőfaragó műhelyében készült.
A puffosujjú
Ilyen kis falunak nem szokás, hogy még múzeuma is legyen. Bezzeg Kelenyének! Itt aztán van mit mutogatni. Három helyiségében megelevenedik a palóc falucska népviselete, régi használati tárgyai...
Itt a nők „puffosujjú“, lyukhímzéssel díszített, a felső karon mintás szalaggal megkötött inget hordtak ünneplőként. A kivágott pruszlikra ünnepkor fehér, fekete, vagy színes hímzett vállkendőt tettek, ezt széles leszorító övvel (öveckedő) kötötték át. Az alsószoknya alatt pendelt, pentőt viseltek.
A lányok a hajukat két oldalt „dupétba”, hátul „brekocsba” fonták. Ha férjhez mentek, jött a menyecskekendő, és megint mást („szarvaskendőt”) hordtak a már gyerekes asszonyok. A kelenyei ünnepi viselet meglehetősen különleges.
A legtöbb rakott szoknya brokát, ám itt apró virágmintás, a főkötő pedig igazán különleges – színes szalagokkal, gyöngyökkel gazdagon díszített. A férfiingek is gazdagon hímzettek voltak. A gatya, illetve posztónadrág fölé szakácskát kötöttek. „Ünnepeken még ma is hordjuk a viseletet” – mondják a helyi asszonykórus tagjai.
