A szemérmesség kora réges-rég lejárt. Kiment a divatból, akárcsak a keszkenő, valamint a legyező mögül lopva dobott pillantások. Nincs idő bókokra, udvarlásra, egymás megismerésére: mindjárt ugrunk a „végkifejlethez”, s nem számít más, csak a szex! Persze mondhatnánk, hogy régen minden jobb volt – de vajon tényleg jobb volt? Egyáltalán meddig érdemes tartogatni ma a szüzességet? Cikkünkben a szexualitás kronológiáját járjuk körül.
A kísértés folyamatos. Mindenkinek. Néha úgy alakulnak a körülmények, hogy egyszer csak a vihar közepén találjuk magunkat, és megtörténik. Aztán egyre többször és többször. Mire megtaláljuk azt a személyt, akivel összekötnénk az életünket, akinek tiszta őszinteséggel odaadnánk magunkat, már nincs titok. Mindent tudunk, és már mi sem tudunk újat mutatni. S közben attól tartunk, hogy egyszer csak megunjuk…
Gyakran kezdjük cikkeinket a „régen minden más volt” felütéssel, s ez most sem lesz másként. Írásomat ezúttal azonban nem arra szeretném kihegyezni, hogy a régi, erkölcsös világ minden téren jobb volt – épp ellenkezőleg. Hiszem, hogy minden kornak megvan a maga tanulsága, a mi dolgunk pedig az, hogy az előnyökre és a visszásságokra egyaránt reflektáljunk. Lássuk, hogyan álltak régen a szüzesség és a szexualitás kérdéséhez az emberek – s hogyan állnak most!
A tisztaság – tudatlanság?
Ahogy azt mindannyian tudjuk, a régi korokban a nő legfőbb erénye a szeplőtlenség volt: a lányoktól elvárták, hogy „tisztán”, szexuális tapasztalat híján érkezzenek a házasságba. (A margóra megjegyezném: a férfiakra nem nehezedett ilyen elvárás…) Az érintetlenség egyúttal azt is jelentette, hogy a lányok tudatlanok voltak, így szinte semmit nem sejtettek arról, amiről mi már talán túl sokat is tudunk… A fiatalasszonyok egy idő után persze beletörődtek, hogy „férjük szolgálata asszonyi kötelesség”. És bár voltak, akik rákaptak a szex ízére, sokan soha nem tudták meg, mi is az a valódi gyönyör… A mából visszanézve elképzelni is nehéz, milyen lehetett az akkori „eladósorban” lévő lányok élete: miként készültek fel a házaséletre, s egyáltalán tudták-e, miféle elköteleződéssel jár mindez.
Ej, a titkos szerelem…
Bizonyára nem sokan mernénk tabudöntögető, kényes kérdéseinket az idősebb generációnak szegezni, így még szerencse, hogy a Szerelempatak c. dokumentumfilm készítői ezt megtették helyettünk. A 70 perces alkotásból kiderül, hogy a szépkorúak is tudnak gátlástalanul beszélni a szexről, hiszen sokan közülük nem átallották lerántani a leplet a régi szerelemről.
A Szerelempatak c. dokumentumfilmet egy erdélyi magyarlakta faluban forgatták. A szabadszájú alkotás főszereplője a romantikus lelkű, nyolcvanéves Feri bácsi és néhány helybéli özvegyasszony. A 80-90 éves nénik és bácsik olyan nyíltsággal beszélnek a szerelemről és a szexről, hogy csak a kamera nem pirul bele! Aligha véletlen, hogy Sós Ágnes, az alkotás rendezője a 2014-es trieszti filmfesztiválon két díjat is bezsebelt érte.
A film különböző élettörténeteken keresztül mutatja be a szerelem megélését egy olyan korban, amikor még nem volt Playboy magazin, pornó vagy felvilágosító óra. A készítőket leginkább az foglalkoztatta, mit jelentett az embereknek a szerelem régen, s hogyan változott a szüzesség értéke az elmúlt 80 évben. „A világ legjobb potencianövelője a csalán magja” – osztja meg velünk a kulisszatitkot a huncut Veronka néni. Feri bácsi, az örök szerelmes pedig kalandozásain keresztül mutatja be az „Ej, a titkos szerelem” múltját és az „Élni, akarom mondani élvezni tudni kell” jelenét. A falusi öregasszonyok édesen nevetve, egymással összekacsintva tárják fel legrejtettebb titkaikat, legintimebb gondolataikat, s mindezt ízes székely nyelvjárásban. „A szerelem, a csókolózás bolondja voltam egész életemben. Most is az vagyok” – vallja be egyikük. „Amíg az ember bírja energiával, érdemes kihozni mindent a szexből, mert idővel a kútból elfogy a víz, és összeszárad a gém is, és akkor már késő bepótolni, ami addig kimaradt” – fogalmazza meg egy másik néni a film tanulságaként.
Kiderül, hogy az életük javát megélt emberek számára nem a pénz és a vagyon jelentette az igazi öröm kútfőjét, hanem a kortól független szerelem, a szeretet, a csók, az ölelés és a sok-sok nevetés. Ha van egy korty jó pálinka, sült szalonna és egy finom karéj kenyér, máris felelevenednek az emlékek, megidéződnek a boldog pillanatok!
Etelka néni az első alkalomról
„Úgy volt az régen, hogy nem tudtunk semmit arról, mibe megyünk a házassággal. Az anyám készítette a kelengyét. Udvarlók voltak, de a választás mindig a legderekasabb emberre esett. Megvolt a lánykérés, eljegyzés, kikérés, esküvő, vitték az ágyat. Fogalmam sem volt, miként néz ki a férfiak »micsodája«. Az én időmben nem meztelenkedtünk családon belül…” – idézi vissza Etelka néni. „Megvolt tehát az esküvő, befeküdtünk az ágyba, az uram meg elkezdett ölelgetni. Féltem, azt se tudtam, mit kell csinálni. A keresztanyám aratás közben mesélt nekünk arról, hogyan képzeljük el az egészet. Megijesztett, mert azt mondta, olyan ez, mintha bottal hasítanának fel. Én ettől nagyon megijedtem. A nászéjszakán is ez járt a fejemben. Életem-halálom, az uramat ki kell szolgálnom! Hogy őszinte legyek, kicsit fájdalmas a nászéjszaka. Aki még nem volt megkezdve, akarom mondani, szűz volt, az nagyon szégyellte magát a férje előtt. Nehéz volt megszokni egymást és az egészet. Meg udvarlás kellett ahhoz, hogy az asszony megadja magát. Előjáték volt, ahogy a mostaniak mondják. Szép szavakat mondott, hogy szeret és hogy imád, csókolta mindenemet, aztán engedtem neki...”
A legdrágább kincs a szerelem
„Mi úgy nevelkedtünk – folytatja Etelka néni –, hogy tudtuk: a világ legdrágább kincse a szerelem. Egész kislány koromban arra vártam, hogy megismerjem azt a legényt, akit hozzám rendelt az Úr… Talán ez volt szép a mi szerelmünkben, hogy kivártuk a megfelelőt. És nem adtuk oda könnyen magunkat! Úgy látom, nagyot fordult azóta a világ. Fiatal lányok, még férjtelenek, és már taszigálják őket. Azt mondják, házasság előtt jobb megismerni a képességet. Annak idején a nő még házasként se merte azt mondani a férjének, hogy gyere, szexeljünk, mint ahogy azt most mondják a fiatalok. Helyette gyengéden jeleztünk: a lábammal megsimogattam az ő lábát. De legtöbbször ő akarta. Tudtam, hogy a férjem igényeit ki kell elégítenem. Akkor abbahagytam mondjuk a mosást, kiszolgáltam az uramat, utána folytattam a munkát. Ez olyan természetes: hozzátartozik az élethez, a szerelemhez. A szerelemnek pedig sírig kell tartania. A szent oltárnál így esküdünk fel Isten színe előtt.”
Ilonka, a „hegyes csöcsű”
„Én boldog voltam a férjemmel. Közel 70 évet éltünk együtt jóban, rosszban, de sose bántottuk volna meg egymást. Nem volt még a mi időnkben olyan nagy divatja a félrekacsingatásnak. Magyarán, hogy a szomszédasszonynak belesek a szoknyája alá, vagy hogy megnézem a Pistáét, neki milyen van… No, ilyen nem gyakran fordult elő. Vagy ha meg is történt, nem tudtunk róla. Akadtak, akik annyira megszerették a csinálást, hogy fűvel-fával, lépten-nyomon csak hajkurásztak. Volt belőle baj, de válás az nem. Megbocsátani tudni kell…”
„Az utca végén lakott Ilonka, a hegyes csöcsű. Csak így mondták rá. Kevés férfi volt a faluban, aki ne ismerte volna. A férje beletörődött: túl nagy volt az igénye, nem tudott magának parancsolni. Egyszer rajtakapta az ura, de inkább kiment a házból, le a kertbe, hogy hagyjon időt a Jenőnek kimenekülni, mert nem akart verekedni.”
„A férjével mégis egyben maradtak. Egy ilyen asszonynak szégyen lett volna egyedül maradni. Nem talált volna már magának férjet. Nem kevesebb, mint 60 évig élt az urával házasságban. Mikor agyvérzést kapott, a férje gondozta, ellátta, mert magatehetetlen volt. Na, látják, ez a szerelem…” – réved a gondolataiba Etelka néni.
Átölel, megcsókol, simogat
„Régen mindenki elfogadta a sorsát: amit kapott, azzal gazdálkodott. A régi öregeknek megvoltak a maguk szabályai. Ha bármi is adódott a családon belül, a házból nem mehetett ki a titok. Haj, most meg annyira nagyszájúak ezek a fiatalok! Mindent tudnak egymásról. Na meg ez a nagy meztelenkedés sem vezet jóra. Engem az uram nem látott soha csutka meztelen. Nem voltunk mi ehhez hozzászokva. Most meg a gyerekek az apjukkal, anyjukkal fürdenek a kádba’. Ilyen nem volt. Úgy ment a lány férjhez, hogy nem tudta elképzelni, mi lehet a férfi lába között. Az udvarlás idején csókolózni szabad volt, de azt is arcra, esetleg szájra, de akkor már tényleg nagy volt a szerelem. Nem volt olyan, hogy egymás szájába dugják be a nyelvüket. Jaj, Istenem. Mikor ilyet látok… Arról már nem is beszélve, amit a filmekben lát az ember! Ilyen póz, olyan póz. A férfi legyen ott, ahol kell! A tetején. Akkor árad az igazi szerelem, a boldogság. Átölel, megcsókol, simogat… Ezt másképpen el sem tudom képzelni. Mikor azt mondja a leányom, hogy a 17 éves dédunokámnak már udvarlója van, és bejár, meg ott is alszik, inkább nem szólok, csak nyelek egyet. Ez nem való, szerintem. Nagyon korán tudják meg azt, amire ráérnének később is. Nem a korról van szó, a mi időnkben már tizennyolc felett házasodtunk, de azzal, akivel az egész életünket leéltük. Én bevallom, azt se tudtam sokáig, mi az az élvezés. Mert ugye erre is rá kell jönni, megismerni egymás testét. No, de nem úgy, hogy addig váltogatom az embert, míg jó nem lesz! Tetszenek tudni, én azt mondom, igaz szeretet nélkül, csók nélkül nem ér az egész semmit. Így tudtunk mi egy emberért élni, és így szeretni, ami a mai világból hiányzik, ha jól látom” – fejezi be a monológját Etelka néni.
Új szelek, új „izmusok”
Etelka néni életpéldájában van némi igazság, ugyanakkor ne kezdjük el idealizálni se a régi világot. A valóság ugyanis az, hogy a „szerelem” közel sem volt mindenkinek olyan szép! Kezdjük azzal, hogy a házasságok zöme nem is szerelemből köttetett, s bizony voltak olyan kapcsolatok, ahol az együttlétek kishíján nemi erőszakkal értek fel. Alapjában véve a nőknek lényegesen kevesebb joguk volt: a problémák többségét inkább a szőnyeg alá söpörték, és tűrtek a végsőkig – hiszen ezt várta el tőlük az akkori társadalom.
A szexualitásnak nem volt kultúrája. A lányok úgy kerültek ki a „nagybetűsbe”, hogy a saját testüket sem ismerték. A maszturbálás tabunak számított, felvilágosítás ugyancsak nem létezett – helyette viszont mindennek volt rendje, ami nyugalmat és biztonságot adott. Az emberek nem ismerték azt a szót, hogy válókereset. Mindig a probléma megoldásán dolgoztak, nem pedig ellene. Ám az új szelek új „izmusokat” hoztak, így ismerkedhettek meg a későbbi generációk a szexualizmus minden válfajával.
A szocializmus ledöntötte a tabukat. A hatvanas évek derekán az „ifi” lapokban felbukkantak az első szexuális tancikkek, az akkori pártvezetés ugyanis hagyta, hogy a lelkes pszichológusok felvilágosítsák az embereket. (Legalább addig sem a politikával voltak elfoglalva.) A rendszer még ugyan tartotta magát a hűség, a házasság és a család mindenhatóságához, ugyanakkor egyre inkább fokozódott az emberekben a kíváncsiság, s egyre kevesebben tudtak ellenállni a csábításnak. (Ebben a korszakban ugrásszerűen megnövekedett a művi abortuszok száma.) Aztán teret nyertek az ilyen-olyan fogamzásgátlók, így a házasságon kívüli szexnek nem volt többé következménye… És egyszeriben beköszöntött a válások divatja.
Jobb lett volna kevesebbet tudni?
Ugyan, dehogy! A fentiekből kiderülhetett, hogy a régi szerelem sem volt leányálom, ugyanakkor a mai laza erkölcsű, szexközpontú világ sem tartogat túl sok jót a fiataloknak. Vannak lányok, akik alighogy kiejtik a Barbie babát a kezükből, máris a pasik után koslatnak, és másra sem vágynak, csak hogy végre megtudják, mi az az élvezet. Aztán vagy összejön nekik, vagy nem. Vagy tanulnak a hibáikból, vagy nem.
Persze vannak még Bridget Jonesok is, akik szakadatlanul várják a nagy Ő-t, ám ez nem könnyű vállalás a mai „túlszexualizált” világban. Félreértés ne essék: nem arról van szó, hogy minden nőnek házasságig kellene várnia – ugyanakkor tény, hogy a minőségi együttléthez megfelelő partnerre van szükség.
A kísértés folyamatos. Mindenkinek. Néha úgy alakulnak a körülmények, hogy egyszer csak a vihar közepén találjuk magunkat, és megtörténik. Aztán egyre többször és többször. Mire megtaláljuk azt a személyt, akivel összekötnénk az életünket, akinek tiszta őszinteséggel odaadnánk magunkat, már nincs titok. Mindent tudunk, és mi sem tudunk újat mutatni. S közben attól tartunk, hogy egyszer csak megunjuk…
Érdemes-e tartogatni a szüzességet?
Nagy dilemma, mi lenne helyes: tartogatni a szüzességet, vagy házasság előtt kipróbálni, mi esik jól – s egyáltalán kivel? Azt hiszem, ezt mindenkinek magának kell eldöntenie. Azt azonban semmiképp se higgyük, hogy kínos dolog, ha az ember idősebb korában még szűz – hiszen a szeplőtlenséget még ma is erényként tartja számon a társadalom! Ugyanakkor senki sem lesz értékesebb ember attól, hogy van egy vékonyka hártya a lába között, ami még védi a „bejáratot”…
Zárszóként talán a Szerelempatak Feri bácsijának magvas gondolatait hagynám itt útravalóként: „Minden fiatalnak azt mondom, hogy amíg jól esik, csinálja. Ne tartogassa, mert most már... A vágy addig tart, amíg élünk, de szeretet nélkül nem ér az egész semmit.”
