Megmentettem az életemet?

Az edzőteremben járunk, éppen bemelegít. Úgy emelgeti a nehéz vasakat, mint Toldi Miklós a malomkövet. Vakítóan kék szeméből elszántság tükröződik. Első látásra azt hinnénk, hogy egy a szerencsések közül, akik a születésükkor megkapták a fittség receptjét. Lipkovics Ivan (45, Bős) útja azonban egészen más: az Extrém alakítások című műsorban egy ország kísérhette figyelemmel emberfeletti fogyását.

Lipkovics Ivan 2019-ben nevezett be a Markíza televízió Extrém alakítások (Extrémne premeny) című műsorába. Több ezer jelentkező közül válogatták be, és a nagy fogyáshoz minden segítséget – étrendet, edzőt, pszichológust – megkapott. Ivan akkoriban 175 kilót nyomott; mai, 106 kilós testtömege mindössze 60 százaléka egykori súlyának. Ivan civilben takarítócéget üzemeltető vállalkozó és édesapa. Bősön él a párjával.

Ivan új életet adott magának a 70 kilogrammos fogyásával. „Mintha nem is ugyanaz az ember lenne!” – mondtuk egyszerre. És valóban!

Börtön­e egy ekkora testben létezni, s hogyan változtatta meg az életét a nagy fogyás? – ilyesmiket kérdeztünk Ivantól.

– Négy év telt el a fogyásod óta. Mi történt veled, mióta leadtad ezt a rengeteg súlyt?

– Vagy mi nem történt?! (Nevet.) Nemcsak a külsőm, de az életem is gyökeresen megváltozott. Azelőtt mániákusnak tartottam azokat, akik futni járnak, ehhez képest ma minden reggel kocogok egyet a Duna­parton. Kalóriát számolok, és az alkoholt is teljesen kiiktattam. A régi bulizós haverjaim közül emiatt sokan elpártoltak tőlem, hisz nem vagyok már jó ivócimbora. A magánéletemben is volt egy nagy krízis, szétmentünk a párommal, akivel van egy közös gyermekünk. Szerencsére azóta ez is rendeződött, ismét rám talált a szerelem. Szóval köszönöm, jól vagyok! (Mosolyog.) Nem sírom vissza sem a régi testemet, sem a régi Ivant.

– Mi kell ahhoz, hogy egy ember – egy férfi – rászánja magát a fogyásra?

– Öt évvel ezelőtt kezdődött: Pozsonyba tartottam, amikor hirtelen elsötétült előttem a világ. Szorítást éreztem a mellkasomban. Szívinfarktusra gyanakodtam, azonnal hívtam a mentőt. Kiderült, hogy a vérnyomásom a ludas: a mentősök 200/120­-as értéket mértek. A kórházban pirulákat kaptam, ezek szedésével onnantól kezdve nem állhattam le. 170 kilót mutatott a mérleg, de még ekkor sem láttam be, hogy ebből baj lehet. Visszazökkentem a régi kerékvágásba: hatalmas adagokat ettem, jókora szelet húsokat, a haverokkal pedig nagyokat söröztünk. Pár hónap múlva megint a kórházban kötöttem ki. Az orvos felvázolta előttem a szomorú jövőt: ha élni akarok, le kell fogynom, másként belehalok az evésbe. Sose felejtem el: ott feküdtem 40 évesen az idős, bepelenkázott bácsik között, és azon gondolkodtam: mi lesz a gyönyörű kislányommal, az épülő házunkkal, a szeretteimmel? Már akkora voltam, hogy nem tudtak betolni a CT­-gépbe...

„Sok hízásra hajlamos ember ott rontja el, hogy belekényelmesedik az életébe. Van családja, most már bármit lehet! Az esti nasizás oda vezet, hogy a férfi a duplájára hízik...”

– Kutakodni kezdtem a neten, és pont szembejött velem a Markíza nagy átalakításos reklámja. A reality show­ba olyanokat kerestek, akik szeretnék leadni a rajtuk lévő extrém felesleget. Talán erre mondják: égi jel. Igen, én voltam az emberük! Azonnal írtam a készítőknek, s egy hónappal később jött a válasz, hogy szívesen látnak a castingon. Mit mondjak: több mint másfél mázsát nyomtam, de nekem volt a válogatón a legkisebb potrohom. El lehet képzelni, hogy a többiek mekkorák lehettek... Volt köztünk olyan, aki naponta megivott 20 liter Kofolát, és megevett 30 darab nápolyit; egy közel 300 kilós srácnak pedig napi 6 kiló hús volt a „fejadagja”. Többen nem fértek el egy széken, vagy épp lélegeztetőkészülékkel együtt érkeztek. A szakemberek vizsgálták, hogy a jelölt mekkora terhelést bír el mentálisan, hiszen 70­-80 kilót leadni pár hónap alatt lelkileg is megterheli a szervezetet. Végül több mint háromezer jelentkező közül beválogattak a műsorba. Máig azt mondom: ha nincs a nagy átalakítás, most nem tartanék itt. Saját erőből nem lettem volna képes ennyit leadni.

– Elnézést, ha a kérdés indiszkrét. De mégis hogy jut el valaki addig, hogy ekkora felesleget magára szedjen?

– Gyerekkorom óta imádtam enni, nálam nem volt mérték. Ha tizenegy rántott húst raktak elém, mind a tizenegyet megettem. Általában Rózsahegyen töltöttem a szünidőt a mamámnál. Júniusban elutaztam farmerben, augusztus végén pedig hazatértem melegítőben, mert már nem ment rám a nadrágom. Nagyon szerettem a laktató ételeket. Tíz-­tizenkét éves koromban a reggelim 5­-6 kifliből és 30 deka szalámiból állt, emellett az égvilágon semmit sem mozogtam. Tinikoromra bekerült a képbe az alkohol: hétvégenként bulizni, fesztiválozni jártunk, miközben vég nélkül söröztünk. Alkalmanként 20 korsó sört is megittam! A húszas, harmincas éveimben csak tovább romlott a helyzet...

– Azaz?

– Ami nem evett meg, azt én ettem meg. A napot fél kiló majonézes salátával, 5­-6 kiflivel, fél vajjal, fonott kaláccsal kezdtem; majd két kiadós menüvel folytattam. Még dél sem volt, már 5000 kalóriánál jártam. Most is látom magam előtt, ahogy állok a konyhapultnál, és sütöm magamnak a plackyt (tócsnit). Alighogy kiveszem a forró olajból, már kapom is be – persze, előtte alulról-­felülről megkenem tartármártással.

– Elárulod, mi zajlott közben a lelkedben?

– Az az ember voltam, akinek van öniróniája, aki viccet csinál a kövérségéből. Persze irtó kellemetlen volt, hogy a kislányommal nem tudtam beülni egy dodzsembe, vagy hogy ketten szedtek ki az autómból. Ámde az önbizalmammal nem volt probléma. Sokáig „kövérségtudatom” sem volt: 140 kilósan bemeséltem magamnak, hogy ez a súly a 185 centimhez nem is olyan sok. A harmincas éveimben kidobóként dolgoztam, miután az a kép élt a fejemben, hogy a nagy darab, tetovált férfi menő. Nem vettem észre, hogy mennyire eltorzult a testem. Láttam egy elhízott embert, és azt gondoltam: „Hú, na ő biztosan nem tudja bekötni a cipőjét. Milyen durva!” Elfelejtettem, hogy én sem tudom bekötni a cipőmet...

„Amikor kövér voltam, úgy kapkodtam a pirulákat, mint a cukorkát. A tablettákat mára elhagytam, de a morbid túlsúlynak nyoma maradt. A szívem megnagyobbodott, a pumpa nem úgy működik, ahogy kellene; a vérnyomásgyógyszert továbbra is szednem kell..."

– A műsor előtt is próbálkoztál fogyással?

– Az ecetes fogyókúrától a tojásdiétáig mindent bevetettem, de mindegyik kudarccal végződött. Volt, hogy sikerült leadnom 20-25 kilót (ekkor már elkezdtem biciklizni), de amint abbahagytam a fogyózást, a kilók visszakúsztak. Miután megismertem a volt páromat, még inkább elkényelmesedtem. „Hisz most már boldog vagyok: jöhet a kaja, a sör, a minden...”

– A súlyod sohasem gátolt a párkeresésben?

– Nem, mert volt önbizalmam. Viszont a legtöbb elhízott ember valóban súlyos önbizalom­problémákkal küzd. Műsortársaim közt voltak olyanok, akik elszeparálódtak, bezárkóztak a saját világukba, vagy nem bírták elviselni, hogy a gúnyolódások céltáblái, ezért maguk ellen fordultak, például már túl voltak egy öngyilkossági kísérleten. A többség szégyellte a testét, a csajok rövid ujjú pólóban, cicanadrágban fürödtek. S bizony el kell mondani: egy brutálisan elhízott embernek nulla a szexuális élete. Hisz mit tudna nyújtani az ágyban az, akinek megmozdulni is nehéz? Érdekesmód az én párkapcsolatom éppen a fogyásom után ment tönkre. A fogyással más emberek leszünk; s nem biztos, hogy a párunknak így is megfelelünk. Nem biztos, hogy azonosulni tud az új életvitelünkkel. Meglehet, hogy éppen azért volt mellettünk, mert pont így érezte magát hasznosnak. Mellesleg a súlymegtartás élethosszig tartó küzdelem. Nem véletlen, hogy az átalakító show­-k hosszú távon csak a résztvevők 10 százalékánál sikeresek: aki nem tud átállni, aki képtelen megtalálni az új énjét, az mind visszahízik.

A falászavarral küzdők 40 százaléka férfi. A falászavart kontroll nélküli falásrohamok jellemzik, amelyek során az érintett hatalmas mennyiségű ételt fogyaszt el. A bulimiával ellentétben itt nincs kompenzálás: a férfiak nem hánytatják magukat, nem mennek el edzeni. Ebből következik, hogy elhíznak. Az izomdiszmorfia az izomzat méretével való rögeszmés foglalkozás, vagyis a férfi sportol, egy izompacsirta – ám ő mást lát a tükörben. Emiatt kényszeresen edz.

– Elmeséled, hogyan zajlott maga a fogyás?

– A műsor egy táborral kezdődött: egy hónapon át teljesen el voltunk zárva a külvilágtól, a kamerák mindent rögzítettek. Ahogy beköltöztünk a campbe, már kezdtük is az edzéseket. Maroš Molnár hihetetlenül jó motivátor, ugyanakkor könyörtelen tréner: amikor megláttam, hogy itt bizony futni, felülésezni, guggolni kell, gondolatban már tervezgettem a szökésem. (Nevet.) Naponta háromszor edzettünk, és körülbelül 1500 kalóriát ehettünk. Semmi liszt, semmi cukor, helyette rengeteg saláta. Illetve végig pszichológusok foglalkoztak velünk. Miután letelt az egy hónap, otthon folytattuk: háromhavi lebontásban célokat tűztünk ki magunknak, persze a szakemberek előírásaival össz­hangban. Akkoriban minden reggel négy órakor keltem, és egy órát futottam. Kialakítottam otthon egy kis edzőtermet, és a stábtól kapott súlyzókkal tornáztam. Az első, májusi mérlegelésemen 165 kilót nyomtam, augusztus elején már „csak” 126­-ot. Novemberre 106 kilóra mentem le – vagyis fél év alatt ledobtam hatvan kilót!

– Nem úgy hangzik, mintha ez könnyű menet lett volna...

– Nem is volt az. A műsor alatt sok mélypontunk volt, ami nem csoda. Rövid időt szabtak ki nekünk a fogyásra. És persze csak az nem hibázik, aki nem csinálja. Végül lementem 92 kilóra, és csak futottam, futottam! A műsorkészítők egyébként az alakkorrekciós műtéteket is állták, a sebészek eltávolították rólunk a lógó bőrt. Én zsírleszívást is kértem, de bár ne tettem volna! Ha tudom, hogy az mennyire fájdalmas procedúra, biztos, hogy nem vállalkozom rá – azóta viszont nem hízom hasra. Ám ez is rizikós. Az egyik haverom például visszahízott, de most meg a mellére és a seggére rakódnak a kilók...

– Mi lehet az oka annak, hogy a többiekkel ellentétben neked sikerül megtartani a súlyod? Társaid zöme ugyanis visszahízott.

– A kulcs az akaraterő és a sport. Átállítottam az agyam: most nem az evésben találom meg azt az élvezetet, amit keresek, hanem a sportban. Nincs ahhoz fogható, mint amikor a reggelt a természetben kezdem: érzem az erdő illatát, a fülhallgatómban a kedvenc számaim szólnak, és futok! Persze, azért nekem is volt megingásom, a tavalyi évben például visszahíztam 8 kilót. Először jött a szakítás a párommal – férfiasan bevallom, hogy padlóra küldött! Majd a Fight Night Challenge bokszversenyen csúnyán kikaptam. Már az előző nap éreztem, hogy itt baj lesz. Úgy álltunk szemben egymással az ellenfelemmel, mint egy gladiátor és egy kisegér, aki várja, hogy agyoncsapják. Végül agyon is csapott. (Nevet.)

– Miért akartad ezt a versenyt?

– Meg akartam mutatni a világnak, hogy egy egykor kövér ember is sokra viheti. Hogy igenis kiállhat a ringbe 5­10 ezer szurkoló elé, és teljesíthet! A nagy ambícióknak végül agyrázkódás és orrcsonttörés lett a vége, de a bokszolással azóta sem hagytam fel. Különben is, szeretek elérhetetlennek látszó célokat kitűzni. A fogyásom során is az abszolút lehetetlen hajtott, az volt a korbácsom. Az elején említetted, hogy a súlyodat kalóriaszámolással tartod. Ez pontosan mit jelent? Egy nap viszonylag kevés, körülbelül 1800­-2000 kalóriát viszek be. A műsorban kapott étrendből összeállítottam a saját külön bejáratú menümet. Rengeteg zöldséget, grillezett ételt, csirkét eszem, köretnek pedig lassú felszívódású szénhidrátot – például bulgurt. Persze ha megkívánok egy hamburgert, nem vonom meg magamtól: inkább másnap többet edzem. Rántott húst viszont – ami annak idején nagy kedvencem volt – karácsony óta nem ettem, és a rántott sajtról is lemondtam. Emellett odafigyelek a mennyiségekre, és minden nap mérem a súlyomat. Ha a mutató felfele araszol, az jelzés: többet kell mozogni és kevesebbet enni.

– Akkor sem „vétkezel”, ha üdülni mentek?

– Szándékosan aktív üdüléseket iktatunk be – sokat járunk például túrázni a hegyekbe. Negyvenéves koromig magamat pusztítottam, most eljött a károk helyreállításának ideje.

– Mi hajt előre?

– Amikor fogyókúráztam, elsősorban a lányom motivált, hogy lássam felnőni. Most leginkább az, hogy másoknak segítsek. Sok helyre hívnak előadni, hogy az elhízott embereknek a saját példámmal bizonyíthassam: meg lehet csinálni! Nem kell életünk végéig a saját testünkbe bezárva raboskodnunk!

– Mit tanácsolnál azoknak az olvasóinknak, akik fogyni szeretnének?

– Az ételfüggőség olyan, mint a szerencsejáték: mindenhol körülöttük esznek az emberek, hizlaló ételek csábítgatnak. Elég csak megérezni a benzinkúton a hot dog illatát – ha függők vagyunk, megvesszük... Ez azonban a pokolba vezető út. A kis lépések segíthetnek: nem egy hét alatt híztunk el, ezért nem fogunk egy hét alatt lefogyni sem. Nem kell mindjárt félmaratont futni, bőven elég, ha ma fél kilométerrel többet sétálunk, mint tegnap.