A mesékben ott rejtőzik az egész világ. Mesélés közben a gyereknek használnia kell a képzeletét: el kell képzelnie, hogy néznek ki a szereplők, a helyszín, miként zajlanak az események.
Milyen áldásos hatása van a meséknek? Hogyan csempésszük vissza a meseolvasást a mindennapokba? Ezekről a kérdésekről beszélgetünk Molnár Kantner Éva (Dunaszerdahely, 37) meseterapeutával.
Éva nem győzi hangsúlyozni az olvasás fontosságát: két kicsi gyermek édesanyja lévén „hazabeszél”. Mesét hallgatni jó: a gyerekek ellazulnak a történetektől, tanulnak belőlük, vigasztalódnak velük és fejlődnek általuk.
– Gyermekeid születése előtt meseterapeutaként jártad a környező óvodákat. Ötödik éve vagy otthon a gyerekekkel. Hogyan élsz a mindennapokban?
– Tíz hónapos volt a kislányom, amikor ismét elkezdtem foglalkozásokat tartani. Nem fulladtam bele az anyaságba, csak kicsikét (de ezzel minden anya így van), mert azzal foglalkozhatok, amit nagyon szeretek. Nyughatatlan léleknek tartom magam. Az eleje volt nehezebb, mert mikor eljöttem a könyvtárból, ahol dolgoztam, hirtelen minden inger megszűnt. Pár hónap után ügyesen beleszoktam az otthonlétbe, de az önfejlesztés nem maradt félbe.
– Ezek szerint van segítséged a gyerekek körül.
– Nagy szerencsém, hogy a férjem mindenben segít; a nagyszülők, keresztszülők pedig vigyáznak a gyerekekre, mikor foglalkozást tartok vagy képzésre megyek.
– Egyre nagyobb teret nyer a technika, kevés idő jut a meseolvasásra, a gyerekek szinte mobillal a kezükben jönnek világra. Meseterapeutaként mit tapasztalsz?
– Amikor felteszem a kérdést a gyerekeknek, hogy mi a kedvenc meséjük, akkor tízből nyolcan tévés mesét említenek, vagy kijelentik, hogy tableten, telefonon néznek mesét. Ritka az olyan gyermek, akinek olvasnak. Amikor még nem voltak gyerekeim, akkor sem értettem, hogy miért tesznek az étteremben a gyerek elé telefont.
Mára ez otthon is bevett szokássá fajult, mondván, hogy akkor legalább nyugton ül a gyerek. Nekem lelki fájdalmat jelent ezt látni, mert tudom, hogy rossz következményei lesznek.
– Melyek ezek a rossz következmények?
– A beszédfejlődés elmarad vagy későn indul. Nehezen fogja magát kifejezni a gyerek, nem fejlődik a fantáziája. Nem tud majd vizualizálni, nem tudja megalkotni a saját belső képeit, hisz a filmekkel kész képeket raknak elé; neki már semmit nem kell kitalálnia. Évekkel ezelőtt egy oviban arra kértem a gyerekeket: hunyják le a szemüket, és képzeljék el, hogy a kert alatt settenkedik a róka. Erre jött a kérdés: Mi az, hogy elképzelni? Nem tudták, mit jelent a kifejezés. Egy másik példa: a gyerekek meghallgatják a mesét, de utána nem tudják lerajzolni. Azt rajzolják le, amit aznap reggel láttak a tévében. Ez azért probléma, mert nem tudnak jelen lenni és a jelenre összpontosítani. Egyszóval: a telefon és a tablet nagyon hasznos eszközök, de a felnőtt létben – s amennyiben tényleg okosan használjuk őket.
– Miért kerül akkor mégis sok gyerek elé napi több órán keresztül?
– Kevés idő jut a gyerekekre. A munka van az első helyen, mert valamiből meg kell élni. A telefonnal sikerül lekötni a gyereket, aki egy időre kikerül a képből. A szülőnek persze bűntudata van emiatt, ám mivel fáradt, pihenni szeretne, vagy épp el kell intéznie valamit, esetleg ő maga is tabletezni akar, végül a gyerek kezébe adja a telefont. Ez egy ördögi kör.
– Hogy lehet ebből a körből kitörni?
– Tény, hogy a mai fiatal szülőknek alig akad segítségük, a nagyszülők még dolgoznak, esetleg másik településen élnek. Félre kell tenni az otthoni dolgokat, a napi takarítást, a rakodást – és beiktatni egy-egy mesét. Nem lesz belőle katasztrófa! Nem kell minden áldott nap mesélni, de egy héten legyen legalább két olvasott mese. Az is jobb, mint a semmi. A gyereken ma nem látszik meg, hogy most épp nem foglalkozunk vele, de évekkel később már igen. Az elmulasztott lehetőségek utcájában fogunk kóborolni, de a tegnapi mese ma nem mesélhető, nem pótolható.
– Te hol találkoztál a meseterápiával?
– Egy könyvesboltban akadt a kezembe Boldizsár Ildikó Meseterápia című könyve: abban a minutumban meg akartam tanulni a módszert. Végül Győrben elvégeztem egy meseterápiás tanfolyamot. A terápia lényege: hozd felszínre a belső világodat! Fontos, hogy el tudd mondani, ha nem vagy jól, ha rosszul érzed magad. Legtöbbször felnőttként sem tudjuk definiálni, mit érzünk pontosan. A mesék ebben sietnek a segítségünkre. A meseterápia nemcsak gyerekeknél, de felnőtteknél is jól alkalmazható.
– Milyen pozitívumai vannak a gyerekekre nézve?
– Fejleszti a fantáziát, javítja a koncentrációt, játék közben fejlődik a gondolkodás, az ügyesség és a finommotorika. A közösségben mindenkit meghallgatunk, közben növeljük a gyermek önbizalmát, és pozitív megerősítéseket kap. Egyébként mesélés közben nagyon hamar megnyílnak a gyermekek. Felszínre úsznak a családon belüli problémák is.
– Mozaikcsaládok, napi civakodások, válások. Gondolom, ezek lenyomata megtapad a gyerek lelkén...
– A mese gyógyír rá: oldja a szorongást, mert mesélés közben az érzések a helyükre kerülnek. S gyakran ez kell ahhoz, hogy helyére kerüljön maga az ember is. A harag, ha a megfelelő polcra rakjuk, gyógyít – és nem rombol. Ilyen sokat tud ez a módszer: a gyerek zaklatott, de mesélés közben megnyugszik, elengedi a félelmeit. A legfontosabb, hogy a mese mindig kéznél van!
Ha rosszul érzi magát a gyerek a bőrében, megtanulja, hogy a könyv, a mese olyan valami, amihez bármikor fordulhat. A mese menedék. Márpedig mindenkinek kell egy menedék, ahol nincs mitől félnie, ahol jól érezheti magát.
– Akkor mégis miért kerül az olvasás az utolsó helyre?
– Az olvasás unalmas lett. Munka van vele. Ha könyvet tartok a kezemben, az nem csinál semmit, nem ad ki hangot, nem villog. Ha a szülő akarja, akkor persze ez is sikerülhet, hisz nagy a fantázia birodalma, nincs nála hatalmasabb; és kalandossá válhat bármelyik szimpla otthon ücsörgős este. Másrészt a gyerek a szülőtől veszi a példát. Ha maga a szülő a telefonban találja meg a kikapcsolódást és az örömet, a gyerek is ezt a mintát követi majd. Nem azt mondom, hogy én csak ülök otthon, könyvvel a kezemben. Ellenben időnként veszem a fáradtságot, és bábozom, mesélek, közben félreteszem az otthoni teendőimet. A mesének is van ideje, ahogy a munkának is.
– A gyerekeid néznek mesét?
– A kisfiam még nem, ő kétéves, de a lányomnak, aki már elmúlt öt, megengedjük a tévézést. Hároméves volt, amikor először megmutattuk neki a mesecsatornát, de a napi képernyőidő legfeljebb egy óra lehet. Persze a fiam is szeretne mesét nézni, de ilyenkor okosan félrevonom – és játszunk. Korai még, nincs szüksége képernyőre. A lányomnak se lenne, de amint a gyerek közösségbe és oviba kerül, szélmalomharc a képernyő elleni harc.
– Nem tudom itt nem feltenni a kérdést: mennyi a napi javasolt vagy megengedett képernyőidő?
– Néhány évvel ezelőtt az egyik Facebook-csoportban válaszoltam egy hasonló kérdésre, erre olyan reakciók jöttek, hogy én ősanya vagyok, illetve elküldtek melegebb éghajlatra. Holott annyit mondtam csak, hogy minimum hároméves korig ne a telefon legyen a bébiszitter, ne tévézzünk, és ne a képernyő előtt etessük a gyereket. Ez a gyerek érdeke – a szülő kötelessége pedig a képernyőzés limitálása. Később már úgysem fogjuk tudni kizárni a gyerekek életéből. Óvodákban, mesterpián, a mesés piknikjeinken mindig elmondom, hogy több legyen az olvasott mese, a beszélgetés – és kevesebb a technológia. A többi nem rajtam múlik.
– Az anyukás Facebook-csoportokat annak idején a segítő szándék hozta létre. Milyennek látod most ezeket a közösségeket?
– Már nem hasznosak. Az anyukák főleg a családon belüli kapcsolataikat és a magánéletüket taglalják ezekben névtelenül. A legnagyobb probléma, hogy mindenki a saját élethelyzetét veszi alapul, és a saját nézőpontjából reflektál. Ha valaki jóban van a szüleivel, az anyósával, akkor pozitívan ír, ha rosszban van, akkor ömlik a sok negatívum. Sok anyuka fáradt és magányos. Nincs kivel megbeszélnie, mi fáj, hol fáj; itt pedig az anyukák kiírják magukból, mint régen a naplóban, és még választ is kapnak a kérdéseikre. A közösség háló, amelyik megtart: ez a hit ebben az esetben tévhit. Ne mondogassuk, hogy nincs azzal semmi gond, ha pár napos baba elé tabletet teszünk. Igenis van vele baj!
– Sajnos, nem mindenki engedheti meg a mentálhigiénés segítséget, szakembert.
– Az anyaságban elmagányosodunk, mert igenis monoton tud lenni az élet a gyerekkel. Ezért kellenek a barátok, az anyukák, akikkel össze tudunk fogni, s együtt el tudunk menni a foglalkozásokra. A foglalkozások pedig fejlesztenek és felemelnek. A Facebook-csoport ugyanis nem lelki segélyszolgálat, ott nem szakemberek segítenek nekünk. Ha problémás a gyerek, azt a szülőnek elképesztően nehéz elfogadni. Az idegen emberek pedig azt mondják, amit az anyuka hallani akar. Jó lenne, ha nem csapnánk be magunkat! Ha van rá mód, képezzük magunkat, mert nem mindegy, hogy mit adunk át a gyerekeinknek. Egyértelműen több szakemberre, terápiás foglalkozásra lenne szükség. Amiből ma kevés van, az a jótékony idő és a teremtő akarat.
– A kiegyensúlyozott felnőtt élethez pedig elengedhetetlenek a mesék.
– Pontosan. A gyerekek szoronganak, nem tudják kifejezni az érzéseiket. Nincs visszajelzés vagy megerősítés. Ne dicsérjük „túl” a gyereket, mert akkor nem érzi úgy, hogy rászolgált; de ne is dicsérjük „alul”, mert ez is ugyanoda vezethet: az inspiráció csökkenéséhez. Sokan laza, menő szülők akarnak lenni, vagy a gyereket helyezik döntéshelyzetbe. (A gyerek dönti el, hogy bemehet-e az anyuka az üzletbe...) Az én véleményem az, hogy a gyerek maradjon gyerek, vagyis engedjük a gyerekeinket gyereknek lenni.
