Tavaly januárban Budapesten jártam az édesanyámmal. Moziztunk, ismerősökkel találkoztunk, antikváriumokban lézengtünk, bejártuk a Természettudományi Múzeumot, a „mekiben” reggeliztünk, sétáltunk a városban. Néha elcsodálkoztunk a Duna-part szépségén, néha meg arról beszéltünk, hogy semmi pénzért nem élnénk nagyvárosban.
Akkor, azokban a pillanatokban senkinek el nem hittem volna, hogy ez a szabadság egyik napról a másikra semmivé lesz. Ironikus, hogy ez a szabadság, amit annyira szeretünk (az utazások és a határon átívelő munkalehetőségek miatt is), pont saját magát emésztette fel.
Király Anikó rajza
Emlékszem, hogy eleinte nem igazán tartottam a járványtól. Messzinek tűnt, mint, mondjuk, a Közel-Kelet háborúi. Az ember fél, de biztonságban érzi magát, mert több ország határa választja el őt a veszedelemtől. Ám mára kiderült, hogy van olyan veszedelem, amitől semmilyen határ nem képes megvédeni minket. Azóta majdnem egy év eltelt... És hogy milyen volt ez az év?
Meglehetősen silány, csalódásokkal és felháborodásokkal teli. Silány, mert a kulturális és a sportélet hatalmas pofonokat kapott. Kedvenceim, a Könyvfesztivál és a Könyvhét is online térbe költöztek, ami meg se közelíti az igazi, könyvtapizós hangulatot. Vagy gondoljunk csak bele – mikor kellett lemondani a fociról vagy az olimpiai játékokról? A világháborúk alatt, amikor a világot egy merőben más szellemiség kötötte össze – és most, a járvány alatt.
2020 csalódásokkal teli év volt, hiszen vezetőinknek, akiknek évszázadok óta ugyanazt az egy leckét kéne megtanulniuk – mégpedig hogy a köz érdekeit tartsák szem előtt –, valahogy éppen ezt az egyet nem sikerül elsajátítaniuk.
Az egészségügyi vészhelyzetre sem sikerült érdemben felkészülni, pedig tavasszal már tudtuk, hogy kemény ősz és tél áll előttünk. És magunkban is nagyot csalódtam. A helyzet változatlan: az új évben is ugyanúgy harsognak a klotyózsenik (már elnézést a kifejezésért: a klotyózseni az az önjelölt „tudós”, aki illemhelyi böngészése alatt virológusprofesszorrá képezi magát). A klotyózseni seperc alatt konspirációs elméletet gyárt mindenről, amihez nem ért, kapitális baromságokkal érvel például a maszk, a vakcinák ellen, és százszor hangosabb és okosabb a tudósoknál, akik életük jelentős részét azzal töltik, hogy komoly kutatásokat végezzenek.
A klotyózsenik elfelejtik, hogy az oltásoknak köszönhetően sikerült felszámolni az olyan betegségeket, mint a gyermekbénulás, a fekete himlő, a diftéria, a mumpsz. Itt Európában ezidáig nemigen tudtuk, hogy mit jelentenek a járványok – vagy hogy mit jelent a nyájimmunitás fogalma. (Ha nincs meg például a 40-60 százalékos arány, akkor a nem beoltottak veszélyeztetik a többiek, a beoltottak életét.)
Mára annyira lefoglal bennünket a saját önzésünk, hogy nem látjuk, viselkedésünkkel másokra is hatással vagyunk. Nem látjuk, hogy mások élete vagy egészsége rajtunk is múlik. Ám mindezen silány, csalódásokkal és felháborodásokkal teli év ellenére naponta hálát adok érte, hogy a családom otthonról is viszonylag normálisan tud dolgozni. A többi emberhez hasonlóan megpróbálunk a legjobb képességeink szerint helytállni és haladni tovább az életünkkel, mert nem engedhetjük meg magunknak, hogy elvesztegessük. Sem anyagilag, sem szellemileg.
De mi lesz a gyerekekkel?
A nővérem gyerekei egy ideig nálunk tanultak. Online. (Megmondom őszintén, enyhe poszttraumás stresszt váltott ki bennem, amikor elcsíptem némi hangfoszlányt a matematikaóráikból.) Kövezzenek meg érte, de az a véleményem, hogy aki akarja, annak otthonról is megy a tanulás. Aki meg már az iskolában se akarta, annak az otthona kényelméből se fog menni.
Itt egy rövid gondolat erejéig hadd köszönjem meg a tanárok munkáját is, mert szégyenszemre túlságosan sokan gondolják úgy, hogy ők keveset dolgoznak.
Ezeket a méltatlankodókat szívesen beültetném a számítógép elé, szemben a kíváncsi gyerekszemekkel – és tessenek csak nevelni és oktatni a jövő generációját anélkül, hogy kivágnák a számítógépet az ablakon. Ja, és a délutánjaikat pedig áldozzák a felkészülésre, mert anélkül bizony nem fog menni a tanítás.
A szerző illusztrációja
Ha pedig elvonatkoztatunk a tanulástól, mit csináltak a gyerekek a járvány előtt? Fociztak a focipályáján, csapatostul bringáztak, pizzát cipeltek, rohangáltak, vihogtak... Ezek az élmények talán még erősebben meghatározzák őket, mint az iskola intézménye, mert a szabad terekben korlátozások nélkül lehettek önmaguk. És ezek az elfoglaltságok most nincsenek. Olyan megfoghatatlan csodadolgokká váltak, mint, mondjuk, a játéküzletek karácsonyi kirakatai, amelyek csillognak-villognak, csábítanak a roskadásig megpakolt játékokkal – de a gyerekek tudják, hogy még sokáig nem tudnak bemenni vásárolni, majd a megvásárolt játékokkal együtt játszani.
A kapcsolattartásról pedig csak annyit mondanék, hogy az bizony sosem volt olyan egyszerű, mint most, a 21. században – úgyhogy ilyen szempontból nincs kegyelem. Ha nem vagyunk képesek arra, hogy nem egymást tapizva értekezzünk a barátainkkal, akkor tulajdonképpen nincsenek is barátaink. Azért persze nincs minden veszve! Vannak reménysugarak, melyekbe a nehéz időkben kapaszkodhatunk.
Ilyen például az a hó, ami januárban lehullott. Valakinek csak bosszúságot okoz, de valakinek felidézi a normalitás régi fényét.
Ahogy esténként a faluban sétálok, megnyugvással tölt el, hogy nem minden élmény ragadt be, mint a rossz gondolatok. Hisz szánkónyomokban lépkedek, hóemberek integetnek, és néha halkan, mintha csak képzelném, de hallom, ahogy a házak udvarán elszánt hógolyócsaták zajlanak.
Fontosak ezek az élmények, hogy emlékeztessenek felnőttet, gyereket arra, hogy egyszer ennek is vége lesz, és minden visszatér a normális kerékvágásba.
Mert eljön az idő, majd amikor olyan dolgok tűnnek messzinek, mint az állandó kézfertőtlenítés, a maszkhasználat – és hogy volt egyszer egy egész év, amikor nem jártunk moziba, színházba, nem utaztunk a családdal, és nem ültünk be a barátokkal egy sörre.
