A mai gyerek életéből hiányzik a spiritualitás. Mert a gyereknek azért el kellene magyarázni, hogy a világban nem csak a megfogható dolgok léteznek. És hogy a fizikai érzések néha spirituálissá válhatnak. Ugyanolyan ez, mint mikor az ember Mozartot hallgat, és beleborzong: egyszerre dallomos, borongós és vidám, amitől csodálatos teljesség lesz úrrá rajta. Pár áldott percre megtisztul minden durvaságtól, s minden tökéletlenség harmóniába olvad össze.
Thomas Mann a tízparancsolatot az emberi viselkedés alfájának és ómegájának tartja, a legfőbb erkölcsi törvénynek. Lehet, hogy nézete felett már eljárt az idő, de a bűn felett nem járt el: nem véletlenül tartja bűnnek ugyanazt egy hívő és egy nem hívő.
(© Juliano Mazzuchini)
A gyerek régen és ma
Mire van a legnagyobb szükségük a mai gyerekeknek? A szülőre. Milyen szülőre? – kérdezhetnénk, hiszen ma, a „kváziszülőségek” és sorozatházasságok korában a gyereknek sokszor több szülője is van. S néha egy se igazán (de hát ez más téma). Mi most inkább a szülők idejére gondolunk, amit a gyerekekkel együtt töltenek. Együtt játszanak vagy tanulnak – miközben azért beszélgetnek is. A beszéd nagyon fontos. A mai gyerek beszédkészsége és szókincse ijesztően hiányos, amikor iskolába kerül. A mai gyerekek idejük nagy részét televíziózva, facebookozva töltik, közben meg elfelejtenek – vagy meg sem tanulnak – beszélni.
A gyerekekkel a szülőnek külön-külön is kellene némi időt tölteni (külön időt a fiúnkkal, külön időt a lányunkkal). Hiszen minden gyerek más, minden egyes gyereknek más gondjai és örömei vannak. Minden egyes gyerek megérdemli, hogy egyszerre, egy időben csak vele foglalkozzon a szülő. A bizalmas kapcsolat is csak így tud kialakulni. A spirituális nevelésre is ez az alkalmas közeg. Mert a spiritualitás nagyon hiányzik a gyerekek életéből.
Régen az emberek sokat dolgoztak, talán többet is, mint ma. Ez igaz, de az apa magával vitte a fiát a műhelybe, és megtanította mindenre, amit ő tudott. Vagy kivitte a földekre, ahol a gyerek látta, hogyan szánt és arat. A lányok a konyhában tettek-vettek az anyjuk mellett, aki végezte a konyhai munkákat, a befőzést, a mosogatást, törölgetést, pucolta a zöldséget, panírozta a húst. A lányok és fiúk már kiskorukban minden fontosat megtanultak, amire az életben szükségük volt.
Mi itt Európában keresztény ihletettségű kultúrában élünk. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki hívő, de nem tudunk egy festményt megnézni anélkül, hogy ne találnánk rajta valami utalást a bibliai történetekre. S ez jó, mert az ember nem élhet gyökér nélkül. Mindenkinek tartoznia kell valahova.
Ma teljesen más dolgokat tanulnak meg a gyerekek. Általában semmi olyat, amire a mindennapokban szükségük volna. (A ma társadalma a pénzt imádja. A pénzzel való bánásmódot mégsem tanítják az iskolában. Pedig talán kevesebben jutnának koldusbotra, ha megtanítanák a gyerekkel, miért nem szabad felvenni gyorskölcsönt, s mi az az árverés.) Ma azt tartjuk: az iskola tanítja a gyereket, mi csak nevelünk. Az iskolákban pedig sokszor csak agyonhajszolt (vagy éppen henyélő) gyerekeket látunk. A mai iskola inkább stresszeli a gyereket, mintsem tanítja. A szülők pedig egyik körről a másikra szállítják a gyerekeket, azután jön az edzés, a matekkorrepetálás, a különangol, a zeneiskola… Egész életük a teljesítményre, a versenyre, a sikerre van beállítva. A lélekről nem esik szó. Valahogy azt gondoljuk, hogy ezzel foglalkozni valaki másnak, a pszichológusnak kell... Vagyis régen rossz, ha valakinek már a lelkét kell ápolgatni.
Spirituális nevelés
Az ember eredendően lelki lény. Még a meggyőződéses ateisták száján is kicsúszik a „hála istennek” vagy az „istenem” kifejezés. Nem tudjuk, mi zajlik az európai lelkekben. A világ más részein különféle vallások virágoznak. A kereszténység a virágkorát éli: a legtöbb vértanú ma keresztény vértanú. Az iskolában mégsem kérdezi meg senki, miért éli reneszánszát a vallás Dél-Amerikában, a korábbi amerikai elnök miért kezdte a parlament ülését imával. Ma a világ más részein a keresztények a világ üldözöttjei: igazi újkori vértanúk.
Európában viszont, ahol az emberek génjeikben hordozzák a kereszténységet, hiszen kultúránk keresztény ihletettségű, sorvadnak az egyházak. Még a vallásos családok gyerekei is elfordulnak az egyházaktól. Ugyanakkor sokan vannak, főleg fiatalok, akik keresik a spiritualitást. (A többséget persze nem érdekli, a kapaszkodókat máshol keresi: a plázákban, az alkoholban, minden másban.) Az emberek csalódtak: rájöttek, hogy a tudomány nem oldja meg a világ nagy kérdéseit. A felvilágosodás után életre kelt Európában az a hit, hogy a világ racionálisan megmagyarázható, és az új messiás a tudomány lett. Azt hitték, hogy majd a tudomány megoldja a bajainkat. Nem oldotta meg, de nincs helyette más, és az ember nehezen viseli el az ürességet. Így aztán hol ide kapaszkodik, hol oda kapaszkodik. Eszmény, ideál nélkül maradt, s nehezen hiszi el, bármit mondanak neki.
A család is nevelhet lelkiségre
Sokan azt mondják, jó lenne, ha a lelki nevelést átvenné a család. Már a csecsemőnek is szüksége van a bizalom és a szeretet alapvető megtapasztalására. Ebből a kettőből nő ki a spiritualitás. Egy pap mondta nekem a múltkor: „A szent dolgok és a titok iránti érzék kifejlesztését nagyon korán el lehet kezdeni. Az óvodáskorú gyerek is érzi, hogy ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan, hogy a kis herceget idézzük. S ha a szülő imádkozik, a hároméves gyereke csatlakozni fog hozzá, mert már tudja, mi a köszönet, a hála és a kérés. Sok ember nem jár templomba, nem tartja meg a vallási szokásokat, ünnepeket, de hisz „valamiben”. Az a fontos, hogy az ember higgyen a szeretetben, és legyen nyitott a titok iránt. Ne higgye azt, hogy egyedül mindenre képes. Ha ebben a három dologban hisz, akkor jó úton jár.”
Múltkoriban a barátnőm mesélte: elmaradt az óvodájukban a karácsonyi mendikálás. Az igazgatónő döntött így a liberalizmus nevében, hogy a nem hívő gyerekek ne érezzék magukat hátrányban. Nos, ez az igazgatónő csak azt felejtette el, hogy Jézus születésének meséje olyan történet, amelynek minden – hívő és nem hívő – európai gyerek világképében helye van. Mert a gyerekeknek történetekre is szükségük van. Ábrahám, Mózes, Salamon történetére, de legfőképpen Krisztuséra. (Mint fentebb írtuk: ezek ismerete nélkül nem fogja megérteni a könyveket vagy a híres festményeket. A bibliai történeteket a nem hívőknek is ismerniük kell.) Arról nem is szólva, hogy a bibliai történetek példabeszédek: mankót adnak a kezünkbe, hogy a jót a rossztól meg tudjuk különböztetni! És a racionálisan nem definiálható vagy megmagyarázható szertartásokra és ünnepekre is szükségünk van. Ezek emelik ki az embert a hétköznapokból, s kötik össze családja, népe történelmével – és lelkiségével.
A keleti vallások divatja
Sokan foglalkoznak a keleti vallásokkal, azokban próbálják fellelni azt, ami hiányzik az életükből. Pedig a Bibliában minden benne van, s az európai ember lelkéhez a kereszténység áll a legközelebb. Gondoljunk Paulo Coelho szavaira az Alkimistában: Európa a világ másik végén keresi a spiritualitást, aztán váratlanul megtalálja a saját küszöbén.
Ha egy gyermek spiritualitás nélküli családban nő fel, fennáll annak a veszélye, hogy úgy bukdácsol majd az életben, mint az iránytű nélküli hajó a tengeren. Valószínűleg nem fogja tudni, mi az a megbocsátás. A legtöbb ember azt hiszi, hogy a megbocsátás a felejtés. A keresztény értelemben vett megbocsátás nem ez, hanem egy Új élet kezdete. A valódi megbocsátás megerősíti két ember kapcsolatát, jobbá teszi, mint amilyen azelőtt volt.
A hithez egy másik fontos kérdés is kapcsolódik: a halál kérdése. Mit kezd egy gyermek a halál fogalmával? Az ateista ember sokszor retteg a haláltól, mert úgy hiszi, utána nincs semmi. A haldokló gyakran egyedül marad a szorongásaival, mert a család rosszul leplezett félelemmel azt hazudja neki: „Meglátod, minden rendben lesz.”
A gyerekeknek nehéz beszélni a halálról. A magyarázatok nem sokat érnek. „Régen faluhelyen az emberek a halált az élet természetes részének tartották. Hittek abban, hogy a sírok egyszer majd megnyílnak, és a holtak föltámadnak. Az öregek otthon haltak meg családjuk körében, el tudtak búcsúzni szeretteiktől, a gyerekektől is. Ma sem kellene félni attól, hogy elvigyük gyerekeinket a kórházba a súlyos beteg nagymamához. Hagyni kellene, hogy a halála után együtt sírjanak a felnőttekkel. El kellene vinni őket a temetésre is, nem pedig mindenféle hazugsággal („a nagyi elutazott nagyon messzire”) elterelni a figyelmüket a halálról. Sokat segít az a vigasztaló tudat, hogy az élet nem ér véget a halállal” – mondta nekem nemrégiben egy másik okos pap bácsi.
(© Heesoo Kim)
Lazák a rokoni kapcsolatok
Manapság, sajnos, akkor is keveset látogatjuk a nagyszülőket, amikor még élnek. Pedig az ősök a spiritualitás egy másik változatát képviselik, a történelmet, a család múltját. Jó, ha valaki a családban krónikát vezet, mert közben alkalom nyílik beszélgetni az elődökről. Ki erre emlékszik, ki arra, az adatokat ki lehet egészíteni, meg lehet nézni a régi keresztleveleket, halotti bizonyítványokat, lehet találgatni, melyik régi fénykép kit ábrázol, milyen alkalomból készült. A falra is ki lehet akasztani azok portréit, akiket szerettünk, vagy akikre büszke lehet a család.
A rokoni sírok látogatása is fontos lelki élmény – csendben álldogálunk a sír lábánál, emlékezünk, esetleg imádkozunk, vagy beszélgetünk az elhunyttal. Vannak emberek, akik az eszükkel nem hisznek, mégis imádkoznak – ez a hit nélküli spiritualitás. Az egyházi emberek ezt nagy tiszteletben tartják, mert véleményük szerint ez az állapot már „a hit előszobája”.
A hit mint mumus
Vannak keresztény családok, amelyekben a jóistent valamiféle erkölcscsősznek tartják, akinek fő dolga az önmegtartóztatás felügyelése. Sok ember azt hiszi, a kereszténység lényege a hatodik parancsban összpontosul. Ráadásul a „ne paráználkodj” mondatot azonosítják a „ne fajtalankodj” kifejezéssel. Ide sorolják még az ártatlan maszturbációt is. Csakhogy hiába csinálunk a jóistenből erkölcscsőszt, a nemi ösztön akkor is utat tör magának. Ezt úgy is elképzelhetjük, hogy a tomboló vízár utat tör magának a gáton keresztül, s végül magával sodorja a csőszt is…
Arra is van példa, hogy egyes szülők a vallás segítségével próbálják magukhoz láncolni gyerekeiket. Az engedelmesség és a függőség fenntartásával gátolják a gyerekek természetes érzelmi leválását. A szülőt és a gyermeket összekötő szálaknak igenis el kell szakadniuk. A mai ember nehezen tudja befejezni a relációit: a szülői relációt a gyermek felnőtté válásával be kell fejezni! Feladatunk az életben, hogy ne a múltban bolyongjunk, hanem a jelenben haladjunk.
A szex bűn
Ez tévhit, amely valahonnan a keleti misztikából szivárgott be a kereszténységbe. Ez a tanítás azt mondja: a lélek jó, a test rossz. Ez nem keresztény tanítás, nem Jézus. A test és a lélek nem áll szemben egymással, hanem elválaszthatatlan egységet alkot. (Nagy tévedés azonosítani a tisztaságot a szexuális önmegtartóztatással.)
A lélek tisztasága egy gyönyörű, mélyen spirituális metafora. Amikor az ember tiszta szívből, őszintén meggyón, vagy kiönti lelkét egy barátnak, pszichológusnak, vagy ha jól kisírja magát (a férfiaknak sem tilos sírni!), amikor megbocsát a világnak, és kibékül önmagával – akkor megtapasztalja a tisztaság csodálatos élményét, megszabadul minden szennytől, amely mázsás kő gyanánt nehezedett rá.
