Ferdics Bélának (54, Nagyudvarnok) már a kisugárzása is ízig-vérig művészembert sejtet. Ahogy végignézünk lehengerlő munkáin, azonnal érezzük: ahhoz, hogy valaki hasonló módon lássa a világot, nemcsak különleges tehetség, de egészen rendkívüli látásmód kell. Mi hajtja az alkotót, s egyáltalán mikortól mondhatjuk valakire, hogy művész? – kérdeztük tőle.
Ferdics Béla tanár, iparművész és képzőművész. Legfőbb inspirációs forrásának a természetet tartja, melynek örök körforgása a műveiben is visszaköszön. Középiskolásként kőfaragást, majd az egyetemen üvegkészítést tanult. Jelenleg a gútai iparművészeti magániskolában és a dunaszerdahelyi művészeti alapiskolában oktat. A restaurálásba és a könyvillusztrálásba is belekóstolt; az ősszel először megrendezett Kukkonia Art Garden képzőművészeti versenyen pedig a zsűri elnökeként vett részt.
Ferdics Béla több mint tíz éve tanít; ez idő alatt szakközépiskolások és gimnazisták egyaránt megfordultak a keze alatt. „Egy iparművészeti szakközépiskola gyakorlatorientált: a diákok megtanulják, hogyan alkossanak ipari, tervezői szinten. (Fontos, hogy egy kőszobrász például el tudjon készíteni egy emlékművet, ki tudjon faragni egy betűt, egy sírfeliratot.) (© Új Szó / Somogyi Tibor)
Ezzel szemben a gimnáziumban a fiatalok egyszerre több területről szereznek általános ismereteket. Utóbbiból az alkotás során is tudnak táplálkozni, a szakmai tapasztalat pedig később pótolható egyetemi szinten” – vallja. „Ám tanuljanak a diákok bármilyen iskolatípusban, a leglényegesebb, hogy legyenek igényesek önmagukkal szemben, és ne a megfelelési kényszer hajtsa őket. Hisz őszinte megnyilvánulás a művészetben csak úgy születhet, ha maga a művész önmaga mer maradni” – teszi hozzá.
– Mit jelent Önnek a művészet fogalma? Egyáltalán kire mondhatjuk azt, hogy művész?
– A művészet egy nagyon tág, megfoghatatlan fogalom: ahányféle ember, annyiféle közönség és befogadó létezik. Éppen ezért úgy gondolom, hogy az a leglényegesebb, hogy az alkotás őszintén, ösztönösen jön-e valakiből. Gyönyörűnek tartom a naiv művészetet, amikor is az alkotó önmagát valósítja meg, és spontán, a saját örömére alkot. Nem a pénz, hanem egyfajta belső késztetés motiválja. Ezzel szemben szerintem, amikor egy profi képzőművész pusztán haszonlesésre használja a szakértelmét, ott nem művészetről beszélünk. Én itt húznám meg a határvonalat, s nem pedig ott, hogy valakinek van-e művészeti képesítése vagy nincs.
– Ez azt is jelenti, hogy az igazi művész elsősorban önmagának alkot?
– Sokféle művész létezik, az egyszerűség kedvéért osszuk őket két csoportba. Az első típus csak magának alkot, és nem érdekli, hogy közben mi zajlik körülötte a világban. A másik fajta alkotó pedig éppen a külvilág eseményeire vagy bizonyos társadalmi kérdésekre reagál. Számára ezért az is fontos, hogy visszajelzést kapjon a közönségtől. (Hogy ez pozitív vagy negatív, lényegében mindegy – fő a reakció.) Az egyik oldalon tehát a művész egója a dominánsabb, a másikon az alkotó az egót alárendeli a témának, amit feldolgoz. Egyszer az egyik oldal erőteljesebb, másszor a másik: a társadalomnak ugyanakkor szüksége van mindkét típusú alkotóra.
A természetművészet képviselői az ember és a természet közti harmónia megteremtésére törekszenek. Nem az a céljuk, hogy maradandót alkossanak, hiszen úgy vélik, a keletkezés éppúgy része a műnek, mint a pusztulás. Az alkotás ezáltal örökös mozgásban van, s együttműködik a természettel.
– Ön honnan inspirálódik az alkotásaihoz?
– Van, amikor témákat keresek, és azokat dolgozom fel. A rajz világa ugyanakkor rendkívül improvizatív számomra. A tanítványaimat is arra biztatom, hogy nyugodtan rögtönözzenek, kísérletezzenek! Nem lehet ugyanis félelemmel alkotni, sem görcsösen ragaszkodni egy-egy elképzeléshez: a legjobb inspiráció spontán jön. S ha már inspiráció: nagy hatással van rám a természet, mely megtanított arra, hogy nem a kész mű vagy annak maradandósága a fontos. Több olyan anyaggal – például levelekkel, faágakkal – is kísérleteztem, amelyeknek az idejük véges. Ezek a természetből származnak, s oda is térnek vissza: így maga az alkotás is a természet részévé válik.
– Üvegből is gyönyörű munkákat készít…
– Az üveget több képzőművészeti projektemben használtam és használom most is. Például a Ludus című installációm Fényfogók sorozatában vagy az Átjárások üvegobjektumainál. Két éve a Nemzetközi Üveg Alkotótelepen is részt vettem: azokat a munkáimat, amelyek az itt szerzett tapasztalataim mentén készültek, szintén beépítettem a kiállításaimba. (Legutóbb a nyitrai zsinagógában voltak megtekinthetők.) Illetve korábban középületekhez is készítettem építészeti üvegműveket. Ilyenek a révkomáromi Európa-udvar német házának ólmozott díszüvege, a dunaszerdahelyi Segafredo kávézó mennyezeti világítóteste, a Budapest Kávézó korlátüvege vagy a Jánosin található románkori templom üvegezési munkái. Az ilyen jellegű tevékenységem viszont az oktatás miatt jelenleg háttérbe szorul.
– Ha már oktatás: Gútán „üveg szakos” diákokat tanít. Mit takar ez a fogalom?
– A tanulók díszüvegezést és zománckészítést tanulnak 4 éven át. Megismerik az üvegkészítés hideg és meleg technikáját, majd a 3. és 4. évfolyamban a művészeti zománc készítését is. Így gyakorlatilag két szakmát gyakorolnak. Az anyagismeret, a formatervek készítése, a sablonozás, az önálló tervezés, a technikai rajzolás mind a képzés elengedhetetlen részei. Az üvegből készült művek lehetnek mozaikképek, kabinetüvegek, apróbb dísztárgyak, ékszerek. Az építészeti üveg ugyanakkor több gyakorlatot igényel: ilyenek az ajtó- és ablakbetétek, a térelválasztók üvegelemei vagy a különböző asztali használati tárgyak, például gyümölcstálak, alátétek és gyertyatartók. Diákjaink az iskolából kilépve önálló iparosokként és iparművészekként is megállják a helyüket, de persze főiskolákra, egyetemekre is jelentkezhetnek.
– Az ősszel először megrendezett Kukkonia Art Garden képzőművészeti versenyen a zsűri elnökeként vett részt. Mit várhatunk a következő, tavaszi versenytől?
– Reméljük, hogy az első Kukkonia Art Garden tapasztalatait kamatoztatni tudjuk majd a következő versenyen! Tavaly több kétdimenziós, tehát inkább képi jellegű munka készült, idén viszont bízunk abban, hogy a térbeli alkotások száma is bővülni fog – a természetművészettel és az újrahasznosított művekkel egyetemben! Hiszen rengeteg olyan anyag és tárgy vesz körül minket – legyen ez akár a természetben elhajított szemét –, amelyet a művészet révén új funkciókkal ruházhatunk fel. Arra szeretnénk rávezetni a gyerekeket, hogy akarjanak – és tudjanak is – alkotni valamit a látszólag haszontalan tárgyakból, reagálva ezzel a saját környezetükre.
– Milyen szempontok, ismérvek alapján válogatták ki a nyertes műveket?
– Az elsődleges szempont a megadott téma mellett az volt, hogy a munkák a diákok egyedi ötleteit tükrözzék. Hogy ne csupán valaminek a másolatai legyenek. (A reprodukciókat szépen ki lehetett szűrni.) A zsűriben többféle képzőművészeti szakirányból képviseltettük magunkat, így mindannyian sajátos megközelítésből láttuk a műveket – ez is segített a döntéshozatalban. Az eredményeket ugyancsak befolyásolta, hogy milyen anyaggal, illetve technikával készültek az egyes munkák. Ha olyan különleges technikát láttunk, melyről tudtuk, hogy időigényes az elkészítése, esetleg akár előzetes felkészülést igényelt, azt természetesen külön is értékeltük.
Az első Kukkonia Art Gardenre beérkezett pályaművek többsége a táj szépségét emelte ki. Ferdics Béla ugyanakkor fontosnak tartja, hogy a későbbiekben olyan alkotások is szülessenek, amelyek nemcsak gondolatébresztőek, de különféle visszásságokra reflektálnak, valamint kritikát fogalmaznak meg.
– Hogy látja, milyen a jó gyerekrajz?
– Az alsó tagozatos gyerekek még erősen ösztönből rajzolnak. A saját kis közösségükből, a családjukból, a gyerekkorukból hozzák azt a világot, amelyet beleépítenek a műveikbe. Náluk még nem a technikai megvalósítás a fő szempont, hanem a kreativitás, a fantázia, a mesevilág. Legfőképp persze az számít, hogy szeressenek rajzolni! A felső tagozatosoknál már a formavilág is fókuszba kerül. Fontos, hogy a gyerekek képesek legyenek megrajzolni, megfesteni, megmintázni azt, amit elképzeltek. Hogy ne csak vizualizálni tudjanak, de a különböző technikák által formát is adjanak a gondolataiknak. Ahhoz, hogy ne másoljanak, hanem el tudjanak vonatkoztatni, jó adag kreativitásra és fantáziára van szükségük.
Egy művészeti iskolás tanítvány rajza
– Honnan tudhatjuk, hogy valaki tehetséges-e?
– Úgy vélem, bizonyos rajzkészsége minden embernek van. Erre később szépen ráépül a tapasztalat, amelyet megszerezhetünk például a képzőművészeti iskolákban. Van ugyanakkor a művészeknek egy másik csoportja is: ők a virtuóz rajzolók. Ezeket a diákokat ugyanúgy tanítani kell, náluk viszont összetettebb a folyamat. Van ugyan egy alapvető, velük született rajzkészségük – nevezzük tehetségnek –, viszont sok függ attól is, hogyan irányítjuk őket, milyen irányba visszük el ezt az adottságot bennük. Sajnos, ha valakinek csak a virtuozitására építünk, az a visszájára is elsülhet! Az ilyen gyerek ugyanis azon túl, hogy fantasztikusan rajzol, nem biztos, hogy a kreativitásában is ösztönösen ki tud majd bontakozni.
Közös alkotás
– Tehát a rajzkészség, amellyel születünk, formálható...
– Mindenképpen formálható. Egyrészt például a gyerekek környezete formálja. Kezdetben az, amit otthonról vagy az alapiskolából hoznak – hiszen ott is van rajzóra és művészeti nevelés. Ehhez adódik később a szélesebb környezet: a baráti társaság, az egyéni meglátások és az internet. Az interneten található „tutorialokból” (oktatóvideó – a szerk. megj.) viszont nagyon óvatosan kell mazsolázni! Rengeteg a téves, félrevezető anyag, a gyerekek pedig nem mindig tudják ezeket megfelelően szűrni. Ezek a videók nem ritkán azt sugallják, hogy elég pár perc – sőt, másodperc –, s kész is az adott mű. A fiatalok így azt gondolhatják, az egész folyamat tényleg csak ennyiből áll, hiszen lépésről lépésre, a szemük előtt készül el az alkotás... Ezek a videók viszont nem a rajzolás alapjait mutatják be! Nem tanítják meg, hogyan kell felépíteni egy formát, megrajzolni egy fejet vagy egy állatot…
Az internetes oktatóvideók gyakran a legfontosabbat hagyják ki: az alapokat. Egy épületet is az alapoktól kezdünk el építeni – az határozza meg az egész objektum minőségét. Nincs ez másképp a rajzolás és minden egyéb művészeti tevékenység esetében sem.
– Mit tanácsol azoknak, akik a művészetnek szeretnék szentelni az életüket, de a környezetük nem támogatja őket ebben?
– Nincs más választásuk, mint kilépni a környezetükből. Akár helyileg, emberileg, barátilag, akár családilag. Mindenképpen meg kell lépnünk azt, amire vágyunk; tennünk kell azért, amit szeretnénk. Nekem szerencsém volt, mivel a bátyám is alkotó: képzőművész, kőszobrász. Tehát esetemben már volt egyfajta minta a szülők felé. A családban felnéztek a kézügyességünkre, értékelték, ha olyat alkottunk, amit mondjuk más gyerek nem tudott. Így szerencsére támogattak minket abban, hogy ezt az utat válasszuk. Sok esetben viszont közbeszól az, hogy a szülőnek mi az elképzelése a saját gyerekéről. Innentől azon múlik, hogy valaki mennyire erős személyiség, fel tudja-e vállalni saját magát – ami természetesen rendkívül nehéz egy gyereknek. Szerencsés esetben azonban segítenek a barátok, a tanárok. Bízom abban, hogy előbb vagy utóbb, de lesz megoldás arra, hogy ne kallódjon el a tehetség. Ha pedig valaki virtuóz, akkor ő tombol: nem lehet megállítani, visszafogni.
– Bárhová is sodorja őket az élet, a művészet mindvégig velük marad, igaz?
– Így van. Nagyon sok embert ismerek, akik például orvosként hihetetlenül ügyesen rajzolnak. Vagy matematikusként rendkívül erőteljes a művészet iránti érdeklődésük, szeretetük. A kettő nem zárja ki egymást! Csak épp előfordulhat, hogy valakinek úgy alakul az élete, hogy végül más hivatást választ. Ettől függetlenül az érdeklődésüket át tudják adni a környezetüknek, a gyerekeiknek – ezáltal a művészetszeretet is fennmarad. A művészet egyébként is körülvesz minket. Legyen az színház, filmművészet, képzőművészet, tánc vagy zene: mind az életünket gazdagítják, minőséggel ruházzák fel. És valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva szükségünk is van rájuk, mint a levegőre...
