Öngyilkos lett az egyik ismerősünk, egy hatvanas férfi. Felakasztotta magát. Gyerekkorom óta ismertem, és azon kívül, hogy kissé morgós volt, számomra úgy tűnt, rendben van az élete. Volt egy normális felesége, egy normális gyereke, az ő korában állása. Volt egy normális lakása, nem éhezett.
Mi baja volt? Őszintén, tiszta szívből sajnálom a családját, azokat, akiket ilyen módon hátrahagyott.
Tavasszal egy másik ismerősünk vonat elé ugrott. Egyedülálló fiatalember volt, és hogy pontosan mi történhetett, arról a környezetének sejtelme sincs. El nem tudom képzelni, mi késztethet arra egy embert, hogy szétroncsoltassa testét egy vonattal. És amikor ezt elkövette, nem gondolt az apjára, anyjára, testvérére? Ő ott fönt vajon tudja-e, milyen súlyt rakott a vállukra?
Úgy két éve egy kedves barátunk ugrott a Dunába. Mindig vidám, mosolygós, meleg tekintetű fickónak ismertük. A felesége számára ő volt a minden. Három egészséges, szép kisgyermek és szerető szülei várták haza nap mint nap. Az istenért, hogyan tudta ezt megtenni velük?! Úgy tudni, anyagi gondjai voltak. Kérdem én: most jobb? Most, hogy az egész adósságot a szerettei nyakába varrta? Ha a családra gondolok, megszakad a szívem. Máig értetlenül állok a történtek fölött.
Sokan mondják: az öngyilkossághoz bátorság kell. Szerintem az élethez kell a bátorság. Egyikünk élete se fenékig tejfel, mindenkinek meg kell küzdenie a maga démonaival. Időnként mindenkinek eszébe jut: jobb lenne egyszerűen kilépni...
De kilépni úgy is lehet, hogy életformát váltunk. Talán el kell költözni egy másik városba, talán meg kell szabadulni régi szokásainktól. És meg kell értenünk: senki se született értelmetlenül erre a világra. Mindnyájunk életének célja van, és mindnyájan példa vagyunk egy másik ember számára. Szükség van ránk: talán a gyerekünknek, talán a szüleinknek, talán egy barátunknak.
Azok a családtagok, akiket az öngyilkosok hátrahagynak, rettenetes fájdalommal élik tovább életüket. Nemcsak egyszerűen gyászolnak, hanem életük végéig emésztik magukat, hogy nem voltak elég éberek... Talán nem szerettek elég jól? Önvád és szégyenérzet marcangolja lelküket. Ez a mély szégyenérzet már meglévő, jól működő társas kapcsolataikat is tönkreteheti. Nem hiszem, hogy ezt érdemlik – érdemeljük.
Talán kedves olvasóm is azon gondolkodik, mi értelme van az életének... Nekik ajánlom most egy öngyilkossággal foglalkozó, tinédzsereknek szóló honlap gondolatait:
„Most azt hiszed, hogy megteszed, ezzel megoldódnak a problémák. Azt hiszed, hogy ha a saját életed ellen törsz, azzal magadnak ártasz. És a szüleid? Életük végéig gyötörni fogja őket a gondolat, hogy valamit elrontottak, hogy ők a felelősek. Nem egy napig fognak gyászolni, nem egy évig: életük végéig boldogtalanok lesznek. Tényleg ekkorát vétettek, hogy örök boldogtalanságot érdemelnek? Ha van testvéred, ő sem ússza meg. A szüleid boldogtalansága veszekedésekbe, esetleg válásba torkollik, és a testvéred egy csonka, abnormális családban nő fel. Ő is kiérdemelte ezt? Nagyszüleid? Belegondoltál a helyzetükbe? Hogy éreznéd magad, ha az unokád öngyilkos lenne? Meg az összes többi ismerősöd. Az öngyilkosság példa. Elülteti a gondolatot mások agyában, megfertőzi őket. Pontosan nem tudni, hogy kin fog csattani, de várhatóan még egy ember meg fog halni. Az ő halála miatt meg még egy. Te is csak egy láncszem vagy, neked is valaki adta az ötletet. Kevés bűncselekmény jár ekkora negatív hatással a jövőre. Még talán egy gyilkosság sem...” (A honlapra a „tuti tipp, öngyilkos” kulcsszavakkal kereshetünk rá.)
Az utolsó adatok szerint tavaly ismét nőtt az öngyilkosságok száma Szlovákiában. 627-en fordultak önmaguk ellen, 57-tel többen, mint 2012-ben. Az öngyilkosságot elkövetők többsége az 50-59 év közti korosztályhoz, az áldozatok java része pedig a férfiakhoz tartozik: 544 férfi és 84 nő lett öngyilkos. Az öngyilkossági kísérletek esetében a két nem aránya szinte kiegyenlítődött: köztük 550 férfi és 422 nő volt. Ha az egész világot nézzük, évente mintegy 800 000 – 1 000 000 ember hal meg öngyilkosság következtében, így a világon a tizedik leggyakoribb halálozási oknak minősül.
– Miért épp a férfiak? Kevésbé bírják a stresszt, hamarabb összeroppannak? – tettem fel a kérdést Hunčík Péter pszichiáternek.
– Egy: átlagosan háromszor annyi nő kísérel meg öngyilkosságot, mint férfi. Kettő: ennek ellenére ötször több férfi hal meg öngyilkosságban! Magyarán: nem arról van szó, hogy a férfiak hamarabb összeroppannak, hanem a férfiak öngyilkossági kísérlete „sikeresebb”. Hogy miért? A válasz valószínűleg a két nem eltérő habitusából adódik. A nők kevésbé brutális módszerekhez folyamodnak: például tablettát vesznek be. Többnyire nem szeretnék, ha az arcuk vagy a testük a felismerhetetlenségig szétroncsolódna. Gyakran, miután beszedték a gyógyszereket, még felhívnak egy-két barátot, ismerőst, igyekeznek elbúcsúzni a világtól. (Félre ne értse valaki: ez nem hisztéria!!!) A barát aztán kihívja a mentőket. A férfiak jobban haragszanak a világra, és elszántabbak. Öngyilkossági késztetésük és maga a módszer is, amit választanak, brutálisabb, durvább. Nem érdekli őket, hogy szétroncsolódik-e a testük, vagy sem: leugranak a 10. emeletről, vonat alá ugranak, szíven lövik magukat, és a többi. Sajnos, innen már nincs visszaút.
– Megdöbbentőek a szlovákiai adatok. Vajon miért növekszik újra az öngyilkosságot elkövetők száma? Összefüggésben áll ez az életszínvonal csökkenésével?
– Nem egyértelmű. A helyzet sokkal bonyolultabb. Nem jelenthető ki, hogy amikor nehéz a gazdasági-politikai helyzet, több az öngyilkosság – és fordítva. A legismertebb példa erre Sztálingrád ostroma. A kegyetlenségéről és borzalmairól híres csata csaknem fél évig tartott. A rommá bombázott városban a házak nagy része összedőlt, a város lakhatatlanná vált. Ebben a rettenetes, hosszú ideig tartó élet-halál harcban senki sem gondolt öngyilkosságra. Aztán vége lett a harcoknak, a város felszabadult – és az öngyilkossági hullám ugyanúgy beindult, mint a világ bármely táján. Paradoxon, de így igaz: amikor „normálissá” vált az élet, akkor próbálták maguktól azt eldobni az emberek. Mindezért inkább így fejezném ki magam: a gazdasági helyzet pusztán csak egy tényező a sok közül, ami öngyilkossághoz vezethet. Több ilyen, öngyilkosságra hajlamosító, esetleg kockázati tényezőt tartunk számon.
– Melyek ezek?
– Például az életkor. A legveszélyeztetettebb az idős (65 év felett), illetve a tizenéves korosztály. Az idősek azért, mert magányosnak érzik magukat, fölöslegesnek, úgy vélik, nem értik már ezt a mai meglódult, gyors világot. Hirtelen meghalt a mama, és a papa rettenetesen egyedül van... A pubertáskori öngyilkosok száma évről évre nő. Frusztráltak, bizonytalanok, sok esetben nem bírják az iskolai stresszt, nem tudnak megbirkózni a kudarcokkal és a sikertelenséggel. Öngyilkosságra hajlamosít a kábítószer-függőség, a játékszenvedély, az alkoholizmus. Ha valaki nem talál munkát, ha súlyos betegségben szenved, esetleg folyamatosan megalázzák... A sort még sokáig folytathatnánk. A lényeg az, hogy mindezek csak kockázati vagy hajlamosító tényezők, általánosságban azonban nem lehet kijelenteni, hogy ez vagy az kifejezetten kiváltó oka az öngyilkosságoknak.
– Mi, magyarok különösen hajlamosak vagyunk az öngyilkosságra. Ezen a téren Magyarország az EU-n belül minden évben bekerül az első öt, világviszonylatban pedig az első három országba. Ennek vajon mi az oka?
– Sajnos, vannak népek, ahol a közösség az öngyilkosságot egyfajta hősi teljesítményként éli meg. Ilyenek például a japánok, akiknél nagy hagyománya van az önfeláldozásnak. És, sajnos, ilyen a magyar is. XY komoly ember volt – mondják –, nem bírta a nyomást, nem látott más kiutat, hát úgy döntött, hogy becsülettel meghal. Sajnos, ebből a szempontból rettenetes kulturális örökség birtokosai vagyunk! Aki nem szakember, talán föl sem figyel arra, mennyi magyar hős, költő és művész vetett véget önkezével az életének! És hogy a nemzeti „hősöket” mekkora tisztelet övezi. Nézzünk csak pár nevet: Széchenyi István – a forradalom elbukott, becsületes ember vagyok, csalódtak bennem, öngyilkos leszek. Márai Sándor, József Attila – itt más megoldás nincs. Teleki Pál – odadobtuk nemzetünk becsületét, bűnös vagyok. Latinovits Zoltán – a színházi világot nem lehet megváltoztatni, vonat alá ugrok, mint József Attila...
Ezekkel a személyiségekkel szemben kialakult a csodálat (ezt nevezzük egyébként heroizálásnak), és, sajnos, ők mind mintákat és példákat adnak elénk. Ezért nem mindegy, hogyan kommentálja az utókor a „nagy ember” öngyilkosságát. Mert valaki számára esetleg követendő mintává válik, úgy, ahogy Latinovits számára követendő minta volt József Attila. Ugyanazon a szakaszon, ugyanazon órában ugrott a vonat elé...
– Az általam is ismert esetekben derült égből villámcsapásként érte a családot a hír: szerettük, barátjuk öngyilkos lett. Vannak-e az öngyilkosságnak előjelei?
– Az öngyilkosok túlnyomó többsége, mielőtt végleg elszánja magát, megpróbál beszélni valakivel. Talán egy családtaggal, egy baráttal, esetleg az orvosával, akinek elsírja panaszát. A szakma ezt így nevezi: „cry for help”, azaz szó szerinti fordításban „sírás a segítségért”. Ez segélykiáltás. Ilyenkor nem arról beszél, hogy holnap öngyilkos lesz, hanem arról, hogy az élet elvesztette számára az értelmét. Nem lát célt maga előtt, nem látja a fától az erdőt, kiábrándult, nincs miért élnie. Egy jó szót, biztatást várna – azonban általában rosszul reagálunk. Fogalmunk sincs arról, miről van szó, nem ismerjük fel, hogy öngyilkosjelöltünk elszánt. Jó szándékkal mondjuk a butaságokat: aludj rá egyet, holnapra minden más lesz, kisüt a nap; én is voltam ilyen helyzetben, és kilábaltam; esetleg igyál meg egy féldecit, attól jobban leszel; és így tovább. Hogy mit kéne ilyenkor tenni? Egyszerűen csak hallgassuk végig a másik embert. Ne osztogassunk tanácsokat, csak legyünk kicsit mellette, támogassuk őt. Ez a titka a segélyvonalaknak is: sok száz öngyilkosságot meg tudnak akadályozni, pusztán azzal, hogy odafigyelnek, és megértően reagálnak. A segélyvonalas arra kéri a betelefonálót, hogy beszéljen. És az öngyilkosságra készülő ember elkezd beszélni. És beszél, és beszél, és beszél – egy félórát, egy órát. Aztán fellélegzik. Majd azt mondja, köszöni szépen... Most mégse lesz öngyilkos. És akkor a segélyvonalas felajánlja, hogy a betelefonáló esetleg jöjjön be valamikor... Erre a fajta segítségre volna szüksége az öngyilkosjelöltnek, és ebből kapja a legkevesebbet.
– Ezek szerint az öngyilkosságot hosszú folyamat előzi meg? Nem hirtelen jött ötlet?
– A döntő többség esetében hosszú lelki tépelődés előzi meg, aminek vannak jelei. Például a tinédzser egyre furcsábban viselkedik az iskolában, otthon. Összevissza járkál, csapkod. Látszik, hogy nem találja a helyét, hogy kifordult önmagából. A szülő, sajnos, ahelyett, hogy leülne vele beszélgetni, ilyesmiket mond: szedd össze magad; apád is volt ilyen helyzetben; te már megint nem tanulsz, nézz magadba, mi lesz így belőled, hát teljesen hülye vagy? Akaratlanul is továbblöki a gyereket az egyre mélyülő örvénybe. Ugyanúgy a kiábrándult szerelmes, a beteg ember: gondolkodik, tépelődik. Nem tudja magából kiadni azt a mérhetetlen agressziót, ami felgyülemlett benne másokkal szemben. Aztán egyszer csak fogja magát, és az agresszióját önmaga ellen fordítja: öngyilkos lesz.
– Mi lesz a hozzátartozókkal? Tudnánk-e nekik valamit tanácsolni?
– A hozzátartozók általában kegyetlen helyzetbe kerülnek. Még olyasmi is megtörténhet, hogy az öngyilkosságot elkövető férfi gyermeke az anyját vádolja: Ha jobban szeretted volna aput... Akkor biztos nem lett volna öngyilkos... Nem kell magyarázni, milyen rettenetes szavak ezek. Csak egyet tudok javasolni: a túlélő családtagok keressenek fel egy pszichológust! A szégyenérzetről feledkezzenek el. Gondoljanak arra: valószínűleg az öngyilkosságot elkövető családtag is szégyellte magát, ezért nem kért segítséget... Aztán addig-addig hordozta magában a bajt, míg végül önmaga ellen fordult. Azért is fontos, hogy pszichológushoz menjünk, mert abban a pillanatban, hogy az öngyilkosság megjelent a családban, modellé válhat a többiek számára! Azaz veszélyeztetetté váltak a gyerekek, a nagyszülők, a testvérek! Erre nagyon kell vigyázni! Mindenképpen kell találni egy független személyt, akivel beszélni tudnak, akivel ki tudják vesézni az esetet. Itt is érvényes a fenti tanács: nem tanácsokat kell osztogatni! Nem okoskodni kell, hanem meghallgatni azt, amit az a másik ember mond. Hiszen a beszélgetésnek gyógyító ereje van!
Érdekes módon a békében, viszonylagos jólétben élő társadalmakban nem kevesebb az öngyilkosságok száma, sőt! A jóléti államok nagy problémája, hogy szinte „belebetegszenek” a nagy szabadságba. Van, aki azt mondja, mindez azért van, mert a szabadság lehetetlenné teszi a bűnbakképzést. Egy diktatúrában az ember fenyegetően rázhatja az öklét a diktatúra felé, mondván, hogy mi mindent tudnék én, ha hagynának, és nem erőszakolna meg a külső presszió. Azt hihetnénk, hogy háborúk idején is nő az öngyilkosságok száma. Márpedig nem! Nagyon érdekes például, hogy sok embernek, akit a két világháborúban behívtak katonának (erről kimutatások vannak) elmúlt a neurózisa vagy a szorongása. Hogy miért? Talán azért, mert levették a válláról a saját sorsa alakításának felelősségét. Parancs volt, engedelmeskednie kellett, lehetőleg életben kellett maradnia, a többi pedig nem rajta múlt. És ez nagy felszabadulás! Az öngyilkos általában a felelőssége elől menekül.
