A képen egy széki lánykát láthatunk, kapálás közben. A fotót 1974-ben készítette Korniss Péter. „A lány még a földekre is kiöltözött, hogy lehet ez?” – kérdezték a fotóstól nemrégen megnyílt budapesti kiállításán. Mai szemmel furcsának hat, hogy a széles határban is kifutón érezheti magát egy lány, s kedvesen mosolyog, miközben nehéz munkát végez.
Ma már ezt a képet Korniss Péter nem tudná elkészíteni. A mai fiatalok nem érdeklődnek a mezőgazdaság iránt. Már egyik fiú sem akar kombájnos vagy traktorista lenni. A földdel és az állatokkal való munka nem „in”, nagyon nincs divatban. Vajon miért?
A mezőgazdaság az egyik legfontosabb szektorunk. Mégis lépten-nyomon kígyót-békát kiáltunk rá: tönkreteszi a környezetet, kizsigereli a földjeinket és így tovább. Valljuk be, kevés olyan ágazat van, amit ennyire kipécézett volna magának a közvélemény. Hogyan jutottunk idáig az aranyló gabonaföldjeinkkel és a paraszti hagyományainkkal? Hiszen a hazai magyarok többsége paraszti családból származik, falusi gyökerekkel rendelkezik (a magyar polgárságot ugyanis negyvenöt után kitelepítették). Miért nem szeretjük akkor a szántóföldjeinket?
A szövetkezetek megszűntek, a telepek bezártak, az emberek meg szép lassan elfelejtették, hogy a mezőgazdaság az a munka, amiből mindannyian élünk. Mára egy egész világ nézi le a földeken szorgoskodó embert, pedig pont ő vesz részt valami nagyszerűben, az élelem előteremtésében. A földeken dolgozó ember nem depressziós, mert neki legalább van élménye a föld szagáról és a trillázó madarakról – bár a traktorokban már légkondicionáló van, és számítógép vezérli őket.
Ma hollandiában több tehén van, mint holland, ott tehát nem sajnálják le a mezőgazdaságot. Mi az, ami ott jobban megőrződött, s nálunk kiveszett? Összeállításunkban ennek jártunk utána
A telep
1996-ban születtem, jóval a rendszerváltás után. Egy kicsikét volt szerencsém megtapasztalni azt a traktoroktól hangos vidéki világot, amiről az idősek annyit mesélnek. Ekecsen nőttem fel, s családunkból többen is a szövetkezetben dolgoztak, így kisgyerekként én is gyakran megfordultam a telepen. Házunk ablakából ráláttunk a főútra – és én mindig rohantam, hogy láthassam az arra haladó kombájnokat. Anyámnak ki kellett velem állnia az út szélére, hogy onnan csodálhassam a konvojt. Fennmaradt egy videófelvétel, amin hangosan búgva tologatom a játék teherautókat, miközben tudatom az operatőrrel, hogy én éppen „éerdéset” (értsd: JRD) játszom.
Talán mondanom sem kell, hogy akkoriban határozottabb elképzeléseim voltak a jövőmet illetően, mint akár tíz év múlva. Persze hogy traktorista leszek! Nagyapámnak volt egy kis parcellája, néha kivitt bennünket, unokákat az aratásra. Hihetetlen büszkeség feszítette a mellemet, mikor beülhettünk a kombájnos mellé. Utána eldicsekedtem minden szembejövőnek, hogy milyen nagy dolog történt velem. Sosem felejtem el azt a csalódást, mikor egyszer hiába vártam: egy nappal a kitűzött terminus előtt, késő este már learatta a kombájn a gabonát. Emlékszem a kukoricanapokra is, melyeket a falu határában rendeztek meg minden ősszel. A helyi szövetkezet jóvoltából összegyűltek a környékbeli gazdák és a régi öregek, akik eszmét cseréltek és kereskedtek egymással. A program része volt a mezőgazdasági gépek bemutatója: számunkra ez annyit jelentett, hogy beülhettünk a kombájnba, majd lefényképeztek bennünket.
Az is egy kellemes emlék, amikor apámmal, aki akkoriban szakácsként dolgozott a szövetkezeti konyhán, kivittük a pecsenyét a földeken dolgozóknak: ahogy néztem az uzsonnázó traktoristákat, egyszerre voltam büszke és irigy. Büszke voltam aranykezű édesapámra, s közben irigy a traktorosokra, akik reggeltől estig gépközelben lehetnek.
Foszlányaim vannak csupán ezekről az alkalmakról, de a mai napig bevillan pár kocka azokból a varázslatos érzésekből, melyek valósággal szétvetettek belülről. Mert akkoriban még minden kisfiú szerette a traktorokat.
Az álom homályba vész
Aztán valahogy megszűnt az egész. Nagyapám elment nyugdíjba, a családból sem dolgozott már senki a telepen, és mi is elköltöztük a nagyszüleimtől. Iskolába kerültem, teltek-múltak az évek, miközben azt hallgattam, hogy én okos vagyok, s csak tanuljak szorgalmasan, hogy nagy ember lehessen belőlem. Nem bánom, hogy író ember lettem, de mire eljutottam a pályaválasztásig, már nem álltam meg az út szélén a traktorok mellett. Ma már biztos vagyok benne, hogy a közönyömben az is szerepet játszhatott, ahogy a későbbi világ viszonyulni kezdett a földhöz. A szövetkezetek megszűntek, a telepek bezártak, az emberek meg szép lassan elfelejtették, hogy a mezőgazdaság az a munka, amiből mindannyian élünk.
Mára egy egész világ nézi le a földeken szorgoskodó embert, pedig neki legalább van élménye a föld szagáról és a trillázó madarakról – bár a traktorokban már légkondicionáló van, és számítógéppel vezérlik őket. Eszembe jut még egy magyarázat. Mi van, ha a fiatalok azért nem érdeklődnek a mezőgazdaság iránt, mert senki nem akarja, hogy érdeklődjenek iránta? Gondoljunk csak bele: régen az emberek keményen dolgoztak, mert a munka a földeken és az állatokkal megterhelő volt, így aztán a gyerekeiket inkább afelé terelgették, hogy „tanuljanak”. Arra buzdították őket, hogy legyenek tanárok, ügyvédek vagy bankárok, hogy ne kelljen a földdel „bepiszkítani” a kezüket. Az egyszerű emberek még nem tudták, hogy mennyi minden más miatt lehet piszkos a kezünk (még ha az nem is fog koszosnak látszani). Azt gondolom, valahol ezzel magyarázható, hogy sokan még ma is úgy látják: a mezőgazdaságban dolgozni egyenlő a kapálással.
A kulcs
Ezt az írást igazából egy felismerés hívta életre. Nemrégiben Pivoda Zoltánnal (55, Komáromszentpéter), az EXATA GROUP vezérigazgatójával készítettem interjút, s elhangzott a kérdés: Nevezhető-e a mezőgazdaság az ország mostohagyermekének?
Pivoda Zoltán, az Exata Group vezérigazgatója
A kérdést én a politika felől közelítettem meg, miszerint az a baj, hogy a kormány részéről nem kap támogatást – s csak később döbbentem rá, hogy mi, emberek is mostohán kezeljük a mezőgazdaságot. Már a földön dolgozó emberre is lenézően tekintünk. Aratás idején már nem húzódunk le a kombájn elől az úton, hanem inkább csak fortyogunk, hogy ennek meg mi keresnivalója van itt... (Holott a kenyér a legfontosabb, s gabona nélkül nincs kenyér!)
Más okot legalábbis nem tudok elképzelni arra nézve, hogy a fiataloknál pályaválasztáskor miért nem merül fel még csak alternatívaként sem a mezőgazdasági pálya. Pedig pár év alatt a világ nagyot fordult, a kombájn ma már magától arat, továbbá joystickkal vezérlik, és a mezőgazdasági szakembereknek is nagyon komoly tudással kell rendelkezniük... (Egyedül a búza maradt a régi, az még mindig aranysárga és parfümillatú.)
Pivoda Zoltán szerint mindnyájan felelősek vagyunk ezért a nagy közönyért. „Én Magyarországon végeztem az egyetemet, ott még más a hozzáállás. A MATE-nak 5 campusa van az országban. Nekünk meg alig van intézetünk, ahol mezőgazdászokat oktatnának, akár középiskolai szinten. Jóformán csak akkor vetül ránk figyelem, amikor arról van szó, hogy a mezőgazdászok már megint sztrájkolni akarnak, esetleg valahol egy modern farmot nyitnak” – mondja a szakember (aki a mára megszűnt gadóci mezőgazdasági középiskolában tanult, s a keszthelyi Pannon Agrártudományi Egyetemen szerzett agrárkémikus-agrármérnöki diplomát).
„Az emberek nagy részének fogalma sincs arról, hová fejlődött mára az ágazat, hiszen ez nem igazán kap hírverést a sajtóban. Egy modern kombájn vagy traktor például komolyabb elektronikával van felszerelve, mint egy 15 éves kisrepülőgép!” A jelen a precíziós mezőgazdaságé, mikor is számítógép adagolja precízen a műtrágyát, nehogy a kelleténél több kerüljön belőle a földbe... Szóval, ma a mezőgazdaságban dolgozni nagy műszaki tudást igényel, az egész már több is, mint sima gazdálkodás. „A technológiák tehát adottak, csak az elhivatott emberek hiányoznak hozzá; és persze a modern oktatási rendszer” – mondja Pivoda Zoltán.
Mert sok múlik a felvilágosításon is, hiszen a mezőgazdaságba is ugyanúgy kellenek menedzserek, informatikusok, kémikusok, állatorvosok.
„Ám a gimnáziumokból csak a legfanatikusabbak választják ezeket a pályákat” – mondja. Az EXATA GROUP élén töltött majdnem egy évtized alatt talán 2-3 fiatal volt, aki tényleges gyakorlatot akart szerezni. Ezért sem egyszerű ma fiatal gazdát, zootechnikust, illetve gépesítési szakembert találni; ezért dolgoznak főleg magyarországi szakemberekkel.
Utószó
Szerencsére egyre több az olyan fiatal, aki kezdi felfedezni magának a kertészkedést, az állattartást vagy az önellátás egyéb formáit. A jövő korántsem borús. Vissza fogunk térni az önellátáshoz, mert rá leszünk kényszerítve. Választhatunk: vagy enni fogjuk az egészségtelen ipari élelmiszert, vagy nyitunk a gazdálkodás felé... Én inkább az utóbbi felé hajlanék. Az emberek többsége az elkövetkezendő 30 évben is szeretne majd egészségeset, jót és olcsón enni, és a bogárliszt nemigen helyettesíti a régi terményeket. (Hiába vezették be a rovarfehérjét az emberi élelmezésbe, mivel kitint tartalmaz, az egészségünk fogja bánni, ha sokat fogyasztunk belőle.) Márpedig fogunk ilyesmit fogyasztani, mert az elfogadott EU-s szabályozás szerint nem kell feltüntetni a lisztkukac alkalmazását az élelmiszerekben. De ez már egy másik téma.
