Lehet, hogy az élet már a fogantatás pillanatában elkezdődik, de az a kérdés, hogy mikortól ember az ember, már megosztja az emberiséget. A fogantatástól, a terhesség negyvenedik napja után, a szívhang megjelenésétől vagy csak a születés pillanatától? Az anya élete vagy a magzat élete a fontosabb, a szülő nő élete vagy a baba élete a drágább?
Ezekre a kérdésekre még sokáig fogjuk keresni a választ, és kétséges, hogy megtaláljuk-e valamikor. Éppen ezért mindig is kényes kérdés marad a művi terhességmegszakítás.
Észak dél ellen
Most nem Amerika van soron az észak–déli háborújával, sem az Elfújta a szél Scarlett O ́ Harája, akinek szerelmi élete bonyodalmasan alakult ugyan, de a művi terhességmegszakítás miatt nem kellett, hogy fájjon a feje. Szlovákia vallásos északi járásai állnak szemben a kevésbé vallásos déllel. Az adatok több napilapban is megjelentek, és a térkép 1000 produktív korú nőre számítva adja meg járásonként az elvégzett abortuszok számát. Elgondolkodtató, hogy a térképen jelzett hófehér területek mellett mindig akad néhány jócskán narancssárga (ez jelzi a beavatkozások magasabb számát). Nincs átmenet.
A Lévai járás magas adatainál egy kommentelő megjegyezte, hogy a helyi klinikán találkozott egy távolabbi járásból érkező nővel, akitől megkérdezte, minek utazott ennyit egy egynapos beavatkozás végett. A válasz így hangzott: „Nem szeretném, ha otthon megtudnák, hogy abortuszom volt. Tudja, ha én a járási kórházba mentem volna, biztosan találkozok valaki falubelimmel, és a pletyka hamarabb ér haza, mint én a kórházból. Itt diszkrétek, nem derül ki semmi, a kétnapos utazás meg senkinek sem szúr szemet.“
1000 termékeny korban lévő nőre eső abortuszok száma
Az abortuszok ára is sokat nyom a latba. Vajon kinek van nagyjából 300 eurója? Az egyszerű, romatelepeken élő sok-sok produktív korú északkelet-szlovákiai asszonynak biztosan nincs. Az abortusz csak akkor ingyenes, ha egészségügyileg indokolt. Más kérdés, hogy az is megfontolandó, melyik orvosban bízik a nő. Az is lehet, hogy nem a helyi kórház orvosaiban, tehát más járásba megy. Találgatni lehet, de olyan felmérés még nem született, ami az abortuszokat vallási vagy nemzetiségi alapon rendszerezné. (Nem is születhet, mert ilyen adatokat nem kérhetnek a nőktől.)
Az abortusztérkép pedig éppen azt sugallja, hogy lám, Szlovákia erkölcsileg kettészakadt. Rá lehetne fogni, hogy ezért fogy a magyarság vagy a teljes népesség. Pedig az, hogy egyre kevesebb gyerek születik, inkább a tervezett fogamzásgátlásnak tudható be. De ez is csak bonyolultabb valami hozadéka. Az anyaság a mi társadalmunkban éppolyan melléktermék, mint anno a borjú volt a tejelő tehenek mellett. Felháborító, de igaz. Magyarázatképpen: a gazdaságokban a tej volt az elsődleges termék, de amelyik tehénnek nincs borja, nincs teje sem, ezért kellett neki elleni. Gazdasági szempontból a kisborjú, az új élet csak melléktermékként szerepelt a főtermék, a tej mellett.
A megbotránkoztató kép lefordítva a mi valóságunkra: az adózó dolgozó nő csak szüljön néhány jövendőbeli szavazópolgárt, de közben dolgozzon, és adózzon tovább (fog is dolgozni, mert el akarja tartani a gyerekeit) – máskülönben a perifériára kerül. Szomorú tény, hogy az anyaság nem ér meg legalább egy minimálbért, még a gazdaságilag nagyon fejlett országokban sem, sőt ott még kevesebbet, mint mifelénk. Az anyaság még mindig a nő magánügye.
Időnként felmerül, hogy a kisgyermekes anyák részmunkaidős, napi négy-hat órában végezhető munkákat kaphatnának. Mikor fog ez végre megvalósulni? Ehelyett marad a reszketés: csak nehogy beteg legyen a gyerek, mert elveszítem a munkámat.
Nem az a baj, hogy a családok nem tudnak mindent megadni a gyerekeiknek, hanem az, hogy nem lesz miből kifizetni a mindennapi számláikat. (Mindenkinek joga van a saját véleményre, hát megértem, ha valaki ezek után úgy gondolja, hogy ő győzte a munkahelyet és a családot is, így egyszerre. Csendben csak arra kérem, akkor nézze meg az így felnőtt generációkat, de alaposan.) Egyébiránt az abortuszok száma országunkban szerencsére rendkívül alacsony, nálunk nem kényszerülnek a nők abortuszturizmusra. A kis térkép viszont elérte a célját: felkorbácsolta a kedélyeket – egy időre legalábbis.
Leányanyaként
– Leányanya vagyok, ami ma már nem nagy csoda, de amikor én szültem, az egész falu a szájára vett. Amikor már munkába állhattam, és a kicsi óvodás lett, nagyon hamar el is költöztem egy nagyvárosi albérletbe. A barátnőm szintén gyereket várt, velem egy időben. Az én gyerekem apja nős volt, és a tudtomra adta, hogy semmire sem számíthatok, vetessem el a babát. (Persze, ezt nem tettem meg. Még ma is gyűlöl érte, egyszer sem látogatta meg a kicsit.) Szandrának vőlegénye volt, de szakítottak. Ő is tudta, hogy egy másik fiútól esett teherbe, először mégis a volt vőlegényt molesztálta a házassággal. A fiú azt mondta, ha az apasági teszt bebizonyítja, hogy övé a gyerek, akkor elveszi, semmivel sem hamarabb. Erre a másik fiú után utazgatott, de az hallani sem akart róla.
– Közben annyira eltelt az idő, hogy a hasa már szépen gömbölyödött. Aztán egy időre eltűnt, és nagyjából egy hónap múlva lapos hassal, szexi külsővel visszajött. Azt mondta nem lesz gyerek, meg azt, hogy ő még fiatal, és élni akar. Máskor meg azt mondta, hogy nem is volt állapotos. Én azt hittem, hogy valahol titokban megszült, és örökbe adta a babát, csak nem akar beszélni róla. Engem megszóltak, de őt senki sem bántotta. Hosszú évek után nemrég találkoztunk. Sírva mesélte, hogy lombikbabát szeretne, de már túl van a harmadik próbálkozáson. Amit ezután mondott – talán el sem árulhatnám –, nagyon megdöbbentett. Az ötödik hónapban járt már, amikor kórházba ment, ahol olyan – pénzért szerzett – igazolással, hogy súlyosan károsodott babát hordoz a szíve alatt, egyszerűen császármetszéssel kivették belőle. Altatásban volt, semmire sem emlékszik. Sokáig mélyen eltemette, meg nem történtnek vette a dolgot. Most, hogy képtelen teherbe esni, állandóan csak az a baba jár az eszében.
Egy másik történet
– A középiskolában sok lány ment abortuszra. Nyíltan nem beszéltek róla, de mindenkinek volt egy-egy története cisztáról vagy vakbélgyulladásról. (Akkor még nem voltak egynapos sebészetek. Ha igazat mondtak volna legalább 7-10 napig nem jöhettek volna ki a kórházból, abortuszról viszont már másnap kiengedték őket.) Volt, aki nagyon sápadtan jött iskolába, és hetekig szótlanul ült, volt, aki csak nevetgélt, és élte tovább az életét. Nagy sláger volt a Postinor tabletta, amelyet Magyarországon lehetett beszerezni. Ha már nem segített, akkor nem maradt más választás, csak az abortusz. Megszólták, ha valaki állapotosan ment az oltár vagy az anyakönyvvezető elé. Ha nem volt még hasa a menyasszonynak, akkor is számíthatott rá, hogy a szülés után mindenki számolgatni fogja a hónapokat, és úgy jön megnézni a kis „koraszülöttet“.
– Az abortuszt nem tartották akkora szégyennek, mint a terhességet. Húszévesen férjhez mentem, egy évre rá megszületett a fiam és 20 hónap múlva a lányom. Két gyereket akartunk, de amikor a kislány féléves lett, megint teherbe estem. Megbeszéltük, hogy ezt már nem tudjuk megtartani. Már a kórházban voltam, amikor az utolsó pillanatban meggondoltam magamat. Nem tudtam megtenni. A három gyerek viszont éppen elég egy családnak.
Amint lehetett, azonnal feltetettem a spirált. Nem szeretnék még egyszer olyan helyzetbe kerülni, hogy gondolkodnom kelljen azon, mi legyen a születendő gyermekem sorsa: megtartsam-e, vagy elvetessem.
Jó döntés született?
– Két nagy gyerekem volt már, amikor – jóval túl a harmincon, közel a negyvenhez – egy újabb terhesség jelei mutatkoztak. A férjemmel úgy döntöttünk, hogy ha már így alakult, szülessen meg ez a gyerek. A férjem jól keresett, a fiúk majdnem felnőttek, nemsokára kirepülnek, munkába állnak. Legalább lesz otthon egy kisgyerek. Rendszeresen jártam orvosi ellenőrzésre, a korom miatt mintát kellett vetetnem a magzatvízből. Nyugodt voltam, nem gondoltam, hogy gond lehetne. A két nagyobb gyerek teljesen egészséges. Sajnos, ez a baba nem volt az. A minta kimutatta, hogy Down-kóros kislányom lesz. A kicsi már mozgott a hasamban, és ilyen időszakban nehéz döntés az abortusz. Nem foghatom rá, hogy még nem gyerek, csak egy formátlan sejtcsomó, amit egyszerűen „kiporszívóznak“ belőlem. Éjszakákon át sírtam, reménykedtem, hátha rossz eredményt kaptam, elcserélték azokat. Nem tudtam a babát elvetetni. A férjem nem szólt semmit, rám hagyta a döntést.
– Az utolsó pillanatig reménykedtem, de amikor a kislányom világra jött, minden reményem összedőlt. Igen, igazat mondtak az orvosok, betegen született. Van a Down-kórnak enyhébb formája, de az övé sajnos nem az. Középsúlyos értelmi fogyatékos és szívbeteg. Nagyon szeretem, és ő is nagyon szeret minket, ragaszkodik hozzánk, de a többi gyerekemhez képest jóval lassabban fejlődik. A férjem rengeteget dolgozik, alig van otthon, a fiúk kirepültek. Kettecskén vagyunk a lányommal. Néha nagyon nehéz, sokat sírok, amikor nem látják. Ha még a terhesség elején megtudhattam volna, hogy ilyen beteg lesz a baba, lehet, hogy az abortuszt választom.
