Minden hétre jut egy öngyilkos tinédzser

Minden hétre jut egy öngyilkos tinédzser vagy egy diáktársait bántalmazó tanuló. A felelősséget mint forró krumplit dobáljuk egymás kezébe.

Az ember már csak olyan, hogy baj esetén bűnösért kiált. A középkorban boszorkányt égettek, ha kitört a pestis, ma meg lassan a pedagógus tehet mindenről. Nem viccelek. Mikor például egy tízéves kislány egy kutya elől az útra rohant, és elütötte az autó, a kommentelők szerint „a tanító dolga” lett volna megtanítani vele, hogy mi a teendő, ha szembejön egy kóbor kutya. A vasúti sínen szelfiző tinilányok halála után is olvashattunk hasonló véleményeket.

(© photo.destruction)

A kommentek (vagyis a mai közvélemény) szerint minden iskolai késelés, fojtogatás fő felelőse a pedagógus. Hisz vagy észre sem vette, hogy gond van a gyerekkel, vagy tudta, de nem szólt. Igazság szerint pár kommentelő azért a pszichológusokat is hibáztatja, páran a rendszert, végül egy-­két hozzászóló a családot. Szokásom kritikával illetni a szakmát (magamat is beleértve, hisz pedagógus vagyok) – viszont a sorrend nem stimmel. Hiszen ha a férjem főbe lövi magát a munkahelyén, nem az lesz az első kérdésem: Ugyan hol voltak a kollégái, a főnöke? Miért nem vették észre, hogy lelki problémái vannak?

Kiközösítés: igen, nem?

Volt egyszer egy tanuló – nevezzük Norbikának –, akit javarészt a nagymama nevelt. Ez a nagyi aztán elhatározta, hogy „ebből a gyerekből embert farag”. Ő nem lacafacázik, elég néhány hibásan kiolvasott szó, és már repül is a nyakleves (dicsekedett a nagyi). Később sorjáztak tőle a panaszok: a többiek kiközösítik Norbikát, szegény fiút nem engedik focizni, a tanítók csak az „elit” gyerekeket szeretik, pedig Norbika otthon „áldott jó gyerek”. (Ismerve a nagyit, ebben senki nem is kételkedett.) Kiderült, hogy az iskolában Norbi minden ok nélkül megrugdalta az osztálytársait, provokálta a felső tagozatos diákokat, a focilabdát pedig első nekifutásra (szándékosan) átrepítette az 5 méter magas dróthálón. Csínytevéseit a végsőkig tagadta, még talán el is hitte önnön hazugságait...

Pedig a tanítóitól rengeteg ölelést, jó tanácsot kapott, és osztálytársainak is csak a provokatív magatartása nem tetszett. Kiközösítésről azonban szó sem volt.

Mivel segíthet a szülő?

Alex esete sem mindennapi. Ő egy alkalommal saját magának írt egy névtelen levelet, hogy bebizonyítsa: a diáktársai kiközösítik. Nem volt ugyanis olyan esemény – legyen szó osztálykirándulásról, farsangi buliról –, mely után ne jött volna egy felháborodott panasz az anyukától (Miért épp az ő fiát...?). Sajnos, az Alexhez hasonló gyermekeket olykor utoléri az önbeteljesítő jóslat: kortársaik idővel megtartják a három lépés távolságot, mert nem tudják, hogy miből lesz megint zűr. S máris létrejött a 22­-es csapdája. „Na, Klaudi sem lesz már a barátnőd, rád sem nézett a tanévnyitón!” Vagy: „Nem mehetsz Robiékhoz, ott lesz Laci is, úgysem fognak veled játszani!” Tudni kell, hogy a hasonló megjegyzések nem megvédik a gyereket, inkább aláássák az önbizalmát. Vagy épp bogarat ültetnek a fülébe...

Apropó, önbizalom! Van diák, aki – legyen szó spontán játékról, versenyről, rajzról – már az első kanyarban feladja az „úgysem fog sikerülni” ­jelszóval. Ilyenkor csak ront a helyzeten, ha a szülő beképzeltnek titulálja a többi, sikeres osztálytársat, vagy épp ellenkezőleg, azt mondja: „Nem kell mindenen bőgni!” Igen, ha gyermekünkről van szó, a paradicsomi állapotra vágyunk, ahol a bárány együtt legel az oroszlánnal. Vagyis ahol senki nem bántja, piszkálja vagy neveti ki a másikat. Ám ez kissé irreális elvárás, hisz mi magunk is kibeszéljük a szomszédot, napszámban szidjuk a tanárt. Vagyis mi, felnőttek is bort iszunk, de vizet prédikálunk.

Bántás és bántalmazás nem egyenlő!

Egy oktatási intézményben a gyerekek folyamatos interakcióban vannak egymással, a konfliktusok száma is nagyobb, mint otthon. „Pali azt mondta a játékomra, hogy csúnya”, „Vivi kinyújtotta rám a nyelvét”. Vitathatatlan, hogy évről évre több a panaszkodó és árulkodó iskolás. Sokszor 2­3 hasonló eset után az anyuka már suttogva közli, hogy nagy bajok vannak az osztályban. Megszületik a verdikt: bántják a gyermeket... Ráadásul a gyerek az iskolában nem panaszkodik, sőt vidám hangulatban ebédel, délután homokváron ügyködik a társaival. Nem azt állítom, hogy otthon hazudik. Akkor mégis mi történik?

Bántás és bántódás

Egy biztos, a világ kritikus szemmel való mustrálása („Icka nem köszönt reggel, biztos haragszik.”), vagyis a negatív beállítottság a nézeteltérések melegágya. A helyzetet bonyolítja, hogy ma a gyermekek többsége nem konfrontálódik senkivel szemtől szemben. Családi csatározások ugyan vannak otthon, de rendre ők nyernek – és persze mindenből kettőt és egyformát kapnak (nehogy összeveszés legyen). Kilépve a „nagyvilágba” aztán jönnek a súrlódások, mert az élet már csak ilyen. A szülők tehetetlennek érzik magukat, ezért viharzik be közülük egyre több és egyre többször az igazgatói irodába.

Fontos azonban különbséget tenni a csínytevés és a szekálás közt. Bántás esetén a felek egyenlő viszonyban vannak, sőt igen gyakran barátok. Összevesznek, kibékülnek, pityeregnek, nevetnek... Ezek az összetűzések nem járnak komoly érzelmi sérüléssel. Bántalmazás esetén viszont (legyen az fizikai vagy szóbeli) a bántalmazó felülkerekedik a bántalmazotton. Folyamatosan zajlik a szekálás, csicskáztatás, gúnyolás...

Ismertem egy fiút, akinek elég zűrös családi háttere volt, s aki istenkirályként élte a mindennapjait (ez az egyik legrosszabb kombináció). Az iskolában rendre kiröhögött, megalázott másokat, utána rutinszerűen bocsánatot kért, bólogatott az iskolapszichológusnak – majd két nap múlva ott folytatta, ahol abbahagyta. Egy-egy ilyen diák évekig megkeserítheti az osztálytársai életét. S az ilyesmit igenis komolyan kellene venni.

Nem akartam szólni...

Nemrég hosszan hallgattam egy youtubert, aki a zaklatásnak, szekálásnak kitett diákok leveleit olvasta fel egy szuszra. Az esetek 90 százalékában elhangzott a „nem akartam szólni”-kitétel. Nálunk sem ritka az ilyen. Nemrég például egy kislány elhallgatta, hogy kosarazás után bedagadt a keze, sőt hősiesen tagadott, mert nem akarta, hogy hívjuk az anyját. „Inkább nem mondok el otthon semmit, mert mindenen kiborulnak...” – mondta. Mi tagadás, az anya reakciója az volt, hogy még a gyermekénél is jobban sírt. Gyakran hallom kisiskolások szüleitől: „Nekem nem mondja el. Az unokatestvérének, Marcinak mesélte el, hogy megverték...”. Tök jó, hogy Marcinak köszönhetően kiderült az igazság – viszont nem árt, ha a szülőkkel is őszinte lehet a gyerek.

A háló

Képzeljük el, hogy zuhanunk (bajban vagyunk). Nem mindegy, hogy milyen háló feszül alattunk: széles és erős, ami megtart, vagy olyan ritka szövésű, hogy kipottyanunk a lyukain. Kérdezhetnénk: mitől függ, hogy milyen a mi hálónk? Nos, a szálak sűrűsége attól függ, hány ember vesz körül bennünket, mennyi jó barátunk van, és milyen erős köztünk a kapocs. Az első védőhálót a család képezi, majd a kör egyre szélesedik, ide tartoznak a barátok, ismerősök; a végén eljutunk a különböző intézményekig, a szakemberekig, akikhez gond esetén fordulhatunk.

Ez pedig pont a fordítottja annak, amit a neten kommentelők állítanak; mert a legerősebb hálót nem az iskola, hanem a család nyújtja. Vajon az előbb leírt extrém vagy tragikus eseményeket nem előzte meg valami? Néhány jellegzetes tünet, amelyet valamelyik családtagnak észre (vagy komolyan) kellett volna vennie?

Tanulni, tanulni, tanulni!

Azt hiszem, szülőként nem vagyunk erre az új világra felkészülve. Nem vagyunk felkészülve a gyors világra, a felületes kapcsolatokra, az internet veszélyeire – vagy az egyre gyakoribb tanulási zavarokra. Néha azt kívánom, bárcsak a felnőtteket (s bennünket, tanítókat is) kötelezően oktatnák a témával kapcsolatban, mert azzal, hogy beszélgetünk a gyerekekkel, csak apró sikereket lehet elérni. Javaslom, hogy szülőként sose vegyük félvállról gyermekünk panaszait vagy magányosságát (ez utóbbit pláne ne), de azért tegyük fel maguknak a kérdést: Vajon valódi támasza vagyok a gyermekemnek? Vagy csak kivont karddal védelmezem „szegénykét”, és túlreagálok mindent?

Egy családban (még ha nem is a klasszikus „papa, mama, gyerekek” felállásról van szó, hanem például a nagymama neveli a gyermeket) alapvetés, hogy a gyermek minden körülmények között tudja: ő egy értékes ember. S van alatta egy sűrű és széles „háló”, amely elkapja, még akkor is, ha bosszantó osztálytársa vagy idegesítő osztályfőnöke van. A gyermeket egészen kicsi korától bátorítsuk érzéseinek kifejezésére és megfogalmazására! Beszélgessünk vele sokat, lehetőleg laza stílusban; így talán az iskolai játszmákban is könnyebben kiigazodik majd.

Ha pedig a mindennapjait valóban beárnyékolja egy kiállhatatlan tanár vagy osztálytárs jelenléte, és minden békítési kísérletünk, próbálkozásunk kudarcba fullad, akkor keressünk neki másik intézményt. Ha erre nincs lehetőség, akkor legyünk a cinkostársa, a mentsvára, és találjunk közös hobbit vagy egy szakkört, ahol jól érzi magát, illetve sikeres lehet.

Ha anyagi lehetőségeink szűkösek, akkor keressünk iskolán kívüli barátokat, járjunk össze olyan emberekkel, akik közelében a gyermekünk jól érzi magát. A megoldásokat keressük, ne pedig a negativitásban dagonyázzunk!

Nem bullying!

Nem szabad farkast kiáltani akkor, ha nincsen veszély. Szülőként ezt valahogy meg kellene tanulnunk. A kedvencem a harmadikos Sanyi bölcsessége: „Hisz tudja a tanító néni, hogy nagyi meg anyu milyenek!” Nemrégiben megnéztem egy finn iskoláról  szóló riportot, melynek a végén a könnyeimmel küszködtem. Amikor a riporter rákérdezett, hogy hány tanuló és pedagógus van az osztályban, a tanító  néni azt válaszolta, hogy 12 tanulóra olykor 2-3 pedagógus is jut.

Nálunk a tanárok az ADHD, a „diszek” és az autizmus különböző szintjén lévő diákokkal találják szembe magukat, mellettük a félénkekkel, az örökmozgókkal, a hangosakkal – olykor 30 gyerek is van egy osztályban. S minden szülő elvárja, hogy nagyobb figyelmet szenteljenek a magatartásbeli vagy tanulási nehézségekkel küszködő fiának, illetve lányának. Ám legyünk őszinték: sok intézmény nem tudja ezt bebiztosítani.