Tisztelt szerkesztőség! Írásommal emléket szeretnék állítani az én drága, felejthetetlen édesanyámnak, aki már 25 éve nincs közöttünk, de nincs olyan nap még most sem, hogy ne gondoljunk rá.
Gyermekkorában korán árvaságra jutott. 14 évesen már szolgálólányként dolgozott. Volt szobalány, szakácsnő, mosónő és úri gyerekek vigyázója. Mindenhol nagyon szerették, a munkakönyvébe a legjobb értékeléseket írták.
(© Elizabeth Cann)
Ha édesanyám új házba került, az előzők megsiratták távozását, mert Ő már lány korában is nagy mesélő volt. Éles észjárását nagymama korában is megőrizte. Édesapámmal Pozsonyban ismerkedett meg, később Pesten kaptak munkát, és összeházasodtak. Ott születtünk a bátyám és én. Mikor közeledett a front, apám levitte kis családját a szülőfalujába, Felsőszelibe. Amikor már azt remélték, sorsuk jobbra fordul, jött a kitelepítési parancs, s így a szüleim is Csehországba kerültek.
1948 februárjában jöttek haza Dunaszerdahelyre. Nem kaptak lakást, így édesapám bátyjánál laktak egy szobában. Nehezen, mégis felépült a mi kicsi házunk, ahová 1957-ben beköltöztünk. Apám rengeteget dolgozott, és édesanyám bravúros ügyességgel osztotta be a keresetét. Sokszor mondogatta: nem baj, ha nem lesz sok ruhánk, de ennivaló mindig lesz.
A kert tavasztól őszig sok finomsággal szolgált, ehhez járultak a mama utánozhatatlan kalácsai, rétesei. Így teltek az évek, és a kicsi házban lassan felnőtt mind a hat gyerek, három fiú, három lány.
Az iskolában mind jól tanultunk, aminek a szülők nagyon örültek. Nagyon szerény körülmények között nőttünk fel, mégis nagyon boldogok voltunk. Apánk méltó társa volt anyánknak, mert fáradságot nem ismerve, minden szabadságát aratáskor vette ki, mivel sertést mindig tartottak. Anyám csendes és türelmes asszony volt, nagyon ritkán fenyített, inkább jó szóval nevelt. Amikor mind a hat gyerek kirepült a családi fészekből, a ház ajtaja mindig nyitva volt előttünk. Mindig várta a gyerekeit haza, és az volt az első kérdése hozzánk: nem vagy éhes? És máris tálalt, mert amikor ketten maradtak apámmal, akkor is sokat főzött, mert azt szokta meg.
Szívünkben örökké élni fog édesanyánk csendes mosolya, simogató pillantása. Ma is szükség van olyan forrószívű, áldozatkész édesanyákra, mint amilyen a miénk volt.
Kedves Olvasóink! Továbbra is várjuk leveleiket! Amennyiben szeretnék velünk és olvasóinkkal megosztani örömüket, bánatukat, problémáikat, szívesen állunk az önök rendelkezésére: akár névtelenül vagy álnéven is írhatnak. Kérjük, az ímél tárgya ,,LEVÉLTITOK'' legyen!
Ímélcímünk: office [at] ujno.sk
