Lesz itt a Felvidéken vagy a Csallóközben magyar ember ötven év múlva? Vagy páran itt maradunk folklórelemnek, hogy mutogassanak, mint a kurta szoknyát? Sorozatunkban a beolvadás miértjeire keressük a választ.
Magyar idők a Felvidéken címen látott napvilágot Simon Attila történész könyve, amelyben arra keresi a választ, miként élték meg az ott élők az 1938-as első bécsi döntés utáni változásokat, hogyan illeszkedett vissza a felvidéki magyarság a korabeli Magyarország viszonyai közé.
Simon Attila történész, 2014-től a Fórum Kisebbségkutató Intézet ügyvezető igazgatója. Szakmai érdeklődésének középpontjában elsősorban a szlovákiai magyarok két világháború közötti története áll. Alapító elnöke a Történelemtanárok Társulásának, tagja az MTA Szlovákiai Magyar Akadémiai Tanácsának.
– 1938-ban a Felvidék egy része visszakerül Magyarországhoz.
– Korábbról kell kezdeni. Amit visszacsatolásnak nevezünk, nem egyik napról a másikra történt. Mikor a trianoni békével Csehszlovákiához csatoltak bennünket, és 1919. január elején bevonultak az olasz egyenruhába öltözött cseh legionáriusok – no, az meglepte a lakosságot! Sokáig nem akarták elhinni, hogy a cseh katonák megjelenése hosszabb távra szól. Azt hitték, hogy csak ideiglenesen állomásoznak itt, míg a békekonferencia nem rendezi az ügyeket. Bíztak abban, sőt, meg voltak győződve róla, hogy a csallóközi, a gömöri és a bodrogközi területek továbbra is Magyarországhoz tartoznak majd. Persze, az emberek azért nem azzal keltek-feküdtek, hogy megváltozott a határ. Végig hittek abban, hogy a határok megváltoztathatóak. Majd 1938-ban a nemzetközi helyzet olyan irányt vett – elsősorban a náci Németország megjelenésével –, hogy lehetőség teremtődött a trianoni határok revíziójára.
Ami ekkor történt, az korántsem érte az embereket oly váratlanul, mint az 1919-es események. 1938 októberében, a müncheni döntést követően a Szudéta-vidéket Németországhoz csatolták, ami a csehszlovákiai magyarok számára is nyilvánvalóvá tette, hogy számukra is küszöbön a változás. November 2-án a bécsi Belvedere palotában úgy döntöttek, hogy Csehszlovákiától közel 11 ezer km2-t Magyarországhoz csatolnak. Az érintett lakosság mintegy 80%-át kitevő magyarok nagy-nagy örömmel fogadták ezt.
– Az örömmámor után következtek a hétköznapok. Mit hozott ez a felvidéki magyarság számára?
– A hétköznapok hoztak örömteli dolgokat. Például az anyanyelvi oktatás lehetőségét, amely az előző húsz évhez képest teljessé válhatott. A bécsi döntés előtt, a két háború között például Dunaszerdahelyen nem volt magyar nyelvű gimnázium: nem engedélyezték. Ugyanez volt a helyzet Rozsnyón, Léván és más fontos dél-csehszlovákiai városokban is. A magyar kulturális élet fellendült. Megnyílt az út Győr és Budapest felé, ami addig nagyon hiányzott. Ám a revízió kedvezőtlen változásokat is hozott. Az államhatár most már nem Somorja és Győr, hanem Somorja és Pozsony között húzódott. A somorjaiaknak és a felső-csallóközieknek ez rosszat is jelentett, hiszen sokukat a munkája Pozsonyhoz kötötte.
– Jöttek a gazdasági problémák. Az új ország új pénzt hozott magával. A budapesti központi kormányzat úgy állapította meg a pengő árfolyamát, hogy az a szlovákiai magyaroknak hátrányos volt. Ténylegesen 5 – 5,5 koronáért járt 1 pengő, az átváltási arány viszont 7 volt, tehát kevesebb pengőt kaptak a pénzükért. Emellett kevesebb fizetést és nyugdíjat. A fejlettebb és demokratikusabb Csehszlovákiában jobb volt az életszínvonal, olcsóbbak és jobb minőségűek voltak a kész termékek, például a Baťa cipők. A csallóközi magyar kistermelő azelőtt jól el tudta adni a termékeit a pozsonyi piacon. 1938 novemberében mindez megszűnt. Az emberek gyorsan megérezték, hogy Magyarországon sem fenékig tejfel az élet. Ám ez nem azt jelenti, hogy visszakívánkoztak volna Csehszlovákiához.
– Mi volt a helyzet az itt élő, nem nagy számú szlováksággal? Velük hogy bánt a magyar állam?
– A két háború között – ha csak a Csallóközt nézzük – viszonylag kevés volt a szlovák, illetve a cseh, még ha Trianon után sok szlovák hivatalnokot telepítettek is ide, illetve az egész Csallóközt behálózták úgynevezett telepes falvakkal – a kolóniákkal. Amikor a bécsi döntés megszületik, ezeknek a kolonistáknak a nagy része, illetve a cseh hivatalnokok maguktól elmennek. Még be sem jönnek a honvédek, tehát nem várják be a „magyarokat”. Végül kis számú szlovákság marad itt. Az idősebbek számára Magyarország nem volt idegen ország. Ők még abban nevelkedtek, ezért könnyebben beilleszkedtek. A fiatalok már nehezebben fogadták. Főként azok, akik nem beszéltek magyarul, és öntudatosabbak voltak, mint az idősek. És mintha Budapest nem tanult volna a leckéből: ugyanazokat a hibákat elköveti 1938 után is, mint 1918 előtt. Akadályozza a szlovák nyelvű oktatást, s azt sem lehet mondani, hogy Budapest nagyvonalúan intézi a kisebbségi kérdést.
A szlovákság ezért szembefordul a változással. Ahogyan a két háború között a magyarok irredenták voltak, ugyanúgy az itt élő szlovákságban is erős volt az akarat, hogy a bécsi döntést meg kell változtatni.
– Társadalmi szinten is voltak különbségek a csehszlovák és a magyar évek között?
– Ez az egyik legérzékenyebb pont. Készítettem interjút idősebb emberekkel, akik ezt megélték. Az egyik visszatérő kifejezés az „anyások” emlegetése volt. A két háború között a csehszlovák hatalom nem bízott a szlovákiai magyarokban, ezért a hivatalokba szlovákokat vagy cseheket ültettek. Az első bécsi döntést követően ezeknek a hivatalnokoknak a jó része elhagyja a visszacsatolt területet. A felvidéki magyarok abban bíznak, hogy a megüresedett állásokat majd ők töltik be. Csakhogy a Horthy-rendszer ugyanúgy nem bízik az itt élő magyarokban, mint a csehek. Úgy gondolják, hogy Beneš hatása alá kerültek, esetleg kommunisták (mert itt engedélyezett volt a kommunista párt, Budapesten nem). Emellett Budapest úgy véli: olyan hivatalnokokra van szükség, akik a budapesti politikát támogatják, és ismerik a magyar törvényeket, ezért ideküldi a jelentős számú anyaországi hivatalnokot, akiket „anyásoknak” kezdenek nevezni.
– Az „anyások” más szokásokat hoznak magukkal. A magyar bürokrácia erőteljesebb, mint a csehszlovák. A magyar hivatali társadalomban még éltek a nemesi, félnemesi rangok. Az ügyfélnek tudnia kell, kit szólítson kegyelmes, nagyságos vagy tekintetes úrnak, amihez a szlovákiai magyarok nincsenek hozzászokva. Ugyanígy szokatlan számukra a csendőrpertu. Egy magyarországi katonatiszt vagy hivatalnok megengedi magának, hogy az egyszerű állampolgárt letegezze, míg Csehszlovákiában ez nem volt divat. Számos olyan dolog van, amit az itt élők nem vesznek jó néven. Úgy érzik, hogy a csehszlovák rendszer emberközelibb volt. Ez számos konfliktust szül. Az „anyásokról” nincsenek jó véleménnyel. Nehézkes az ügyintézés, nem tetszik nekik a társadalmi hierarchia. A megszokás persze nagy úr: a hat év alatt újra beletanulnak a magyar rendszerbe.
– Mire az emberek megszokták a változást, addigra újból más országhoz tartoztak. 1920-45 között többször is megváltoztak a határok. Hogyan élték meg ezt a felvidéki magyarok?
– A trianoni váltást viszonylag jól, hiszen a csehszlovák állam berendezkedése nem változtatta meg teljesen a mindennapokat. Az első Csehszlovák Köztársaság viszonylag demokratikus állam volt, ahol a magántulajdon sérthetetlen volt, nem üldözték az egyházat, nem vették el az emberek földjét. A földműves ugyanúgy élt, mint előtte: gondozta az állatait, szántotta a földjét, a gyerekei magyar iskolába jártak, a templomban magyarul imádkozott. Az idegen hivatalnokkal meg valahogy szót értett. 1945 után teljesen más rendszer jött. 1944-ben a felvidéki magyarok már tudják, hogy visszajön Csehszlovákia: érkeznek az első hírek. Ám ők abban bíznak – még az olyan formátumú politikusok is, mint Esterházy János –, hogy visszatér az első republika rendszere.
Megint lesznek magyar pártok, lesznek jogaik. Erre betiltják a magyar szót, bezárják a magyar iskolákat, elveszik a magyarok földjeit, jön a lakosságcsere, a kitelepítések, a reszlovakizáció... Nem az impériumváltást – ezt dolgozzák fel nehezen az emberek.
– Ez volt a múlt. És ez a múlt milyen hatással van a magyarok asszimilációjára?
– Az államfordulatok érdekes mozgást idéznek elő. Nem elsősorban a tisztán szlovák vagy magyar vidékekre kell gondolni, hanem a nyelvhatár közelében fekvő városokra és településekre. Nagyon tipikus példája ennek Kassa – miként változik a nemzetiségi szerkezet egy államfordulat hatására. Ugyanez a helyzet Pozsonnyal is. Az, hogy valaki magyarnak vagy szlováknak vallja magát, akkor még képlékenyebb kategória volt, mint mostanság. Az 1918 előtti Magyarország egy olyan ország, ahogy gyakorlatilag jó néven veszik a nemzetiségek beolvadását. Tesznek is azért, hogy az asszimiláció bekövetkezzen. Nem erőszakos módszerrel, de a magyar politikának több olyan eszköze van, amivel finoman nyomást gyakorol a lakosságra.
– A magyarországi népszámlálásokon növekszik a magyarok aránya. Kassán, amit Petőfi az 1840-es években még szlovák és német városnak látott, 1910-re a magyarok aránya 70% fölé kerül, miközben a szlovákok aránya a 20%-ot sem éri el. A trianoni döntést követően, 1930-ban már fordult a kocka – és a szlovákok aránya van 70% fölött, és a magyaroké 20% alatt. Miközben ugyanazok az emberek élnek ott. 1938-at követően Kassa újra magyar város, és még ugyanabban az évben népösszeírást tartanak. A magyarok aránya hirtelen újra 70% fölött van. Amire mi azt mondjuk, hogy asszimiláció, elmagyarosodás, azok nem állandó kategóriák.
– Az, hogy a kassai szlovák anyanyelvűek egy része 1910-ben magyarnak vallja magát, még nem azt jelenti, hogy magyarokká is váltak. Azt mondanám inkább, hogy statisztikai magyar lett belőlük. Mert előnyösebb, ha az van beírva a magyar vasútnál, a városi hivatalnál, hogy az ember magyar, mert így könnyebben kap munkát. 1918 után ugyanez történik: ezek a statisztikai magyarok hirtelen szlovákká válnak, és számos magyar statisztikai szlovákká. Ők megint azt gondolják, hogy jobb, ha csehszlováknak vallják magukat. 1938 után újból fordul a kocka. Az igazi fordulópont az 1945-ös év. Ekkor úgy tűnik, hogy valami visszafordíthatatlan kezdődik. Erre rásegít, hogy Csehszlovákiában ekkor már erőszakos nemzetállam-építés folyik. Jön a reszlovakizáció, a deportálások, a kitelepítések.
– Mondhatjuk, hogy az emberek identitást váltottak annak érdekében, hogy elkerüljék a kitelepítést?
– Furán hangzik, de a reszlovakizálás tulajdonképpen megmentette a szlovákiai magyarokat. Aki engedett a zsarolásnak, azt nem vitték el se Csehországba, se Magyarországra. Így a mai szlovákiai magyar társadalom jórészt megmaradt. Úgy is mondhatjuk, hogy felmenőink nagy része reszlovakizált. S mikor az ’50-es években a nyomás enyhült, megint természetes módon vallották magukat magyarnak.
Sok reszlovakizált, persze, egyirányú utcába tévedt. Mivel szlováknak vallotta magát, a gyerekeit kénytelen volt szlovák iskolába íratni – és lassan elszlovákosodott.
– Ravasz Ábel szociológus azt mondta, hogy a Kárpát-medencében a magyarok és a szlovákok állnak a legközelebb egymáshoz. Csak a nyelv az elválasztó tényező...
– Igen, és ennek van asszimilációgerjesztő hatása. Ez már így volt a dualizmus korában is. Azt az időt a szlovákiai tankönyvek úgy írják le, mint a magyarosítás időszakát. Mi inkább úgy mondanánk: a magyarosodás időszaka. A magyarországi nemzetiségek közül a leggyorsabban a németek és a szlovákok asszimilálódtak. A legkevésbé pedig a szerbek és a románok. Nagyon fontos elválasztó tényező a vallás: egy ortodox és egy református között ritkán szövődött házasság. Ezért a románok és a szerbek védettebbek voltak a magyar asszimilációval szemben, mint a szlovákok. 1918 után mindez megfordult. Kulturálisan nagyon hasonlítunk. Ugyanabba a templomba járunk, ugyanazokat az ételeket esszük, ugyanakkor vannak az ünnepeink – ezek az azonosságok segítik a nemzetváltást.
– A régi pressburger három nyelvet beszélt: a magyart, a szlovákot és a németet. Mára nem ez a trend.
– Igen – és sok jiddist kevert a beszédébe, mert Pozsonyban nagy volt a zsidó közösség. A pozsonyi pressburgerségre, vagy más néven a pozsonyi városi polgárságra jellemző volt a három nyelv. Mindhárom nyelvet beszélték, de más szinten, és mindegyiknek megvolt a maga élettere. Pozsonyban a piacon a kofákkal valószínűleg szlovákul beszéltek, mert az erdőháti piacosok nem tudtak magyarul. 1910 körül a hivatalban leginkább magyarul lehetett intézni a dolgokat. Este a kávéházakban viszont már a német volt a gyakoribb nyelv, mert igazából az volt a polgárság nyelve. A pozsonyi háromnyelvűség még megmarad a két háború között is, de 1945 után eltűnik. Pozsony elfelejti háromnyelvű múltját. A három identitásból – a pozsonyi, a pressburgi és a bratislavai – már csak az utóbbi maradt meg. Igazából nem is volt szabad használni a másik két nyelvet. Ma vannak olyan csoportok, amelyek megpróbálják mesterséges módon felidézni. Ilyen a Pozsonyi Kifli PT is. Ez szép dolog, de az egykori világot nem hozza vissza.
Simon Attila könyve
– 1948 után némileg enyhül a magyarok iránti ellenszenv. Mi volt az, ami arra vitte az embereket, hogy mégiscsak jobb, ha feladják identitásukat?
– Hiába van vége 1948-ban a direkt magyar üldözésnek, a szlovák államban a mai napig jelen van egy olyan attitűd vagy hozzáállás, amely az asszimiláció felé nyom bennünket. Ez a világ körülöttünk úgy van kitalálva, hogy a szlovák nyelvnek mindenütt elsőbbsége van. Azt mondják, hogy nem fontos a magyar felirat, mert úgyis mindenki érti. Míg a szlovák nyelv elhagyását szankcionálják – a magyar nyelvnél ilyen nincs. Számos olyan egyenlőtlenség van beépítve a szlovák politikai rendszerbe, hogy azok, akik műveltségük, iskolázottságuk vagy épp jellemük folytán nem tudnak olyan ellenállást tanúsítani, az azonosulás felé mennek el: engednek a nyomásnak. Az, hogy a szlovák állam a mai napig fél attól, hogy a kórházban magyarul is megjelenjen a felirat, hogy „Vigyázz, lépcső!”, az botrány. Nem tüntethetjük fel a vasútállomásokon a települések magyar nevét. Nem engedik a kétnyelvűséget, mert félnek tőle. Szerintem az asszimiláció egyik legfőbb forrása ez az egyenlőtlenség, amivel meg kell küzdenünk.
