A vécékagyló felett görnyedek, és sugárban hányok. Nem bírom abbahagyni, pedig érzem, hogy üres a gyomrom. Talán a tegnapelőtti kaja is ott lapul valahol a mélyben? Még jó, hogy a kislányom már nem velem lakik: gyerekkorától hányásfóbiája van, még a tévéműsort is át kellett kapcsolnunk, ha ilyesmit mutattak. Azóta felnőtt, két kis csodababa anyukája, ám ez mit sem változott. Jaj, olyan szép szemük van az unokáimnak! A vejem japánból származik, a gének játéka csodát tud alkotni.
Pedig egész nap jól éreztem magam. Rendezkedtem, rakosgattam a dolgaimat. Éppen egy régebbi polcos szekrényt kezdtem kipakolni. Megtaláltam benne a zongorakottáimat, egy vastag mappában meg ott lapultak a húszéves írásbelik és szülői igazolások életemnek abból a szakaszából, amikor még tanítottam.
(© Brooke DiDonato)
Zúg a fejem, igazán vége lehetne már az öklendezésnek. Szeretnék lezuhanyozni, büdös vagyok és szédülök. Egy kis víz is jót tenne, de nem merem elhagyni a vécé körzetét. Odébb húzom magam, próbálom elérni az illemhelyiség sarkában megbúvó apró mosdót. Tengerikagyló formájú. Mennyit veszekedtem Zolival, hogy legyen a vécé mellett is mosdó! Nem kell az, mondta, csak egy lépésre van a fürdőszoba. Felesleges munka, kidobott pénz. Az lehet, de úgyis én fizettem – fut át az agyamon.
Megmosom az arcomat a friss hideg vízzel. Kicsit a számba is veszek belőle, öblítek. Nem merem lenyelni, mert az öklendező érzés még mindig nem múlt el. Helyette próbálok néhány lélegzetet venni nyugodtan, odafigyelve. Hátha megnyugszik az elmém s azzal együtt a testem is…
A tizenegy szintes blokk nyolcadik emeleti lakásában kuporgok. Hátamat a hideg csempének támasztom, a földön ülve fülelek. Nagy a csend. Hát senki nincs otthon? Szerda délelőtt van: persze hogy nincsenek otthon – jut eszembe. Normális esetben én is a munkahelyemen lennék, csak vasárnap volt egy tárlatmegnyitónk, így kivettem a szabadnapomat. Gondolataim elkalandoznak, légzésem egyenletes lesz, a gyomrom megnyugszik. Jó itt, a hideg kövön.
Első szabály: nem leszek öngyilkos. Második szabály: csak a mai napot kell túlélnem. Harmadik szabály: ha eszedbe jut ő, takaríts, rakodj, válogass, dobd ki a szemetet. Vidd a lehető legjobb helyre a felesleges holmit. Milyen hülye szabályok! Persze én állítottam fel őket, most mégis szánalmasnak érzem magam.
Hát nem azt írják mindenhol, nem az folyik még a csapból is, hogy a nő ötven felett tudja megvalósítani önmagát? Hogy akkorra lesz tisztában az igényeivel? Hogy csak felrakja a szolid sminket, kilibben az ajtón, és megy, és él, és boldog?
Jobban vagyok, feltápászkodom. Kimegyek a konyhába, és iszom pár kortyot. Felhívom Zsanit – suhan át az agyamon. Szükségem van rá, bár tudom, meg fog szidni, és igaza is lesz.
– Mi van veled, asszony? – Zsanett energikus hangja már azelőtt betölti a teret, hogy a lakásba lépne. – Nem jött el a kliensem, van egy szabad órám. Csinálok kávét! – jelenti ki határozottan, majd megszokott mozdulattal lép a konyhapulthoz.
– Kérsz?
– Nem, köszi. Fáj a gyomrom. Szerintem elrontottam.
– Elrontottad? Édesem, a héten ez a harmadik pánikrohamod… – néz rám együttérzően. Sajnos, igaza van.
– Apropó, a kiállításmegnyitót túlélted? – Persze – felelem, de elcsuklik a hangom. – Igazából Ivi, a kolléganőm vezényelte le, én csak jópofiztam és mosolyogtam – teszem hozzá gyorsan. – Drágám, tönkreteszed magad. Sírtál azóta? – Három hónapja nem sírok. Sírtam én már eleget az évek alatt – mondom, s közben valamiféle torz mosoly rajzolódik az arcomra. Zsanit azonban nem lehet becsapni. Látja, hogy rosszul vagyok.
Barátnőm pontosan ismeri az elmúlt évek történetét. Akkor lettünk jóban, amikor a lányaink ugyanabba az ovis osztályba kerültek. Engem, a frissen elvált nőt ő vett a szárnyai alá, pedig van köztünk néhány év korkülönbség – Zsani javára. Beszélgettünk, moziba és cukrászdába jártunk a kislányokkal, s minden alkalommal, ha jelenésem volt, csinos frizurát varázsolt a pár szál hajamból. Neki mindene megvan – lánya, férje, családi háza, kiskutyája –, amire én valaha vágytam, mégsem vagyok rá irigy. Az elmúlt több mint húsz évben sokszor volt barátnőm, anyám, terapeutám egy személyben. Tele van életkedvvel, olyan, amilyen és sosem voltam. Tőlem még a lányom is a lehető legmesszebbre menekült…
Első szabály: nem leszek öngyilkos. Második szabály: csak a mai napot kell túlélnem.
– Hallasz? – Zsani hangja visszaránt a jelenbe. – Mennem kell, tíz perc múlva jön a következő fej.
– Olyan vicces, hogy fejeknek hívja a klienseit! Ezen mindig annyit röhögtünk.
– Jó, jó, menj csak, megleszek.
– Zoliról mit tudsz? – kérdezi, míg pakolja táskájába a mobilját és veszi a cipőjét. A név hallatán egy pillanatra megáll bennem az ütő.
– Semmit. Szerencsére – mondom, de ezt már csak magamban teszem hozzá. Zsani viszont már fut, meg sem várja a liftet.
– Szia! – kiáltok utána, s csukom az ajtót.
Zoli? Magamnak hazudnék a legnagyobbat, ha azt mondanám: bárcsak soha ne ismertem volna. Egy kiállításon találkoztunk, majd a következőre is eljött, aztán mindegyikre, amit a mi galériánk szervezett. Először csak a képekről, műalkotásokról beszélgettünk, majd néhány hónap múlva randizni hívott. Már az első időszakban is voltak intő jelek, de nem akartam őket észrevenni. Hogy is akarhattam volna, amikor annyira boldog voltam?
Akkor már évek óta senkim sem volt. Igazából nem is engedtem, hogy bárki belerondítson a mi kis életünkbe. Jó így nekünk, kettesben – bizonygattam magamnak. Aztán jött Zoli, és én kivirultam, mosolyogtam naphosszat, mint egy félbolond. Ki gondolta volna, hogy negyvenöt évesen talál rám a szerelem? Merthogy szerelem volt. Olyan, amiből egy is elég az ember életében, hiszen örökké tart. Esetünkben addig tartott, míg rá nem jöttem: anyapótléknak kellek. Még a krumplis pogácsát is csak a „mama” receptje szerint süthettem. Röhögve felnyerítek. A problémák két éve kezdődtek, amikor Zoli édesanyja súlyos beteg lett. Mire ő – mint egy eszelős – fékezhetetlen lett, beteges dolgokat kért, majd a kérései egyre inkább parancsba hajlottak. Mire észrevettem, mi történik, már mindenki tudta körülöttem, hogy bántalmazó kapcsolatban élek. A lányom szívből gyűlölte Zoli kerek fejét, én pedig lelkileg szétestem.
A mama persze azóta meggyógyult, és boldogan él az ő Zoltánkájával. Merthogy mi sohasem költöztünk össze… Amikor öt év együttjárás után felajánlottam a lehetőséget, csupán annyit mondott: „Majd ha eljön az ideje!” Hogy lehettem ennyire bolond? Hogy bízhattam még ezek után is a csodában; abban, hogy a párom felnőtt, értelmes, felelősséget vállalni képes ember? Első szabály: nem leszek öngyilkos. Második szabály: csak a mai napot kell túlélnem.
(© Brooke DiDonato)
Én rúgtam ki. Azt hitte, rosszul hall. Megismételtem. Lassan, nyugodtan, most az egyszer nem engedtem meg magamnak, hogy felidegesítsen. Majd jött a hideg zuhany. Hogy én milyen öreg szuka vagyok, mit akarhatok még az élettől, örüljek, hogy egyáltalán rám nézett. Különben is csak sajnálatból. Elszakadt a cérna. Az elmúlt hónapok elfojtott feszültsége egyszerre tört fel belőlem: ordítottam és bömböltem, mint egy tébolyult.
Arra még emlékszem, hogy azt a néhány holmiját, ami nálam volt, utánahajítottam a lépcsőházban. Aztán filmszakadás. A folyosó hideg csempéjén tértem magamhoz. Érdekes, milyen jó barátom lett a hideg csempe. Akkor is Zsanit hívtam, szegény annyira megijedt, hogy mentőt akart hívni. Nem engedtem. Órákon át beszélt hozzám, fogalmam sincs, miről, mindegy. Még aznap este felállítottam magamnak a szabályrendszert, s azóta is aszerint élek. Már három hónapja. A lakásomban mindenhol rend van, de a lelkemben még nincs. Istenem, mikor lesz már jobb? Nem ő hiányzik, dehogy. Csak az érzés, hogy szeretnek. Elhittem, hogy szerethető vagyok. Első szabály: nem leszek öngyilkos. Második szabály: csak a mai napot kell túlélnem. Harmadik szabály…
