Napóleon elcsigázott katonái menetelnek előre a végeláthatatlan orosz síkságban, de csak hó van előttük és jég...
Annak idején az iskolai szavalóversenyre A háború és békéből, a nagy orosz télről és hóról tanított meg velem a tanító néni egy passzust. A nagy orosz tél mindenkit térdre kényszerített, Oroszországot egyik nagy hadvezér sem tudta legyűrni – még Napóleon sem. (Csak ezt akkor még nem ér-tettem meg – lány is voltam, így nehezen birkóztam meg a szöveggel.)
Az utolsó hódító
Napóleon élete meseszerű: egy Korzika nevű, szegény olasz szigeten született. Ott élt nyolc gyermekével egy szegény ügyvéd, akinek olasz neve Buonaparte volt. Mikor Napóleon fia másodiknak megszületett, a szigetet eladták a franciáknak. Ebbe a korzikaiak nehezen nyugodtak bele, a francia tisztviselőkkel sokat csatároztak. A tízesztendős Napóleont apja katonaiskolába küldte Franciaországba, de alig bírta támogatni. Szegény és szomorú gyermek volt, iskolatársai gúnyolták az akcentusa miatt, így aztán keresett egy zugot, és ott álmodozott. „Már akkor éreztem, hogy az én akaratomnak kell győzni, és ami nekem tetszik, azt el is érem” – írta később.
Napóleon tizenhét esztendősen alhadnagy lett a francia hadseregben: társai a „kis káplár” gúnynevet ragasztották rá. Sokat éhezett, de sokat is tanult, s mindent megjegyzett. Mikor 1789-ben kitört a nagy francia forradalom, hazautazott Korzikára harcolni a franciák ellen, de aztán mégiscsak Párizsba ment, mert „csak Párizsban viheti az ember valamire”. S igaza volt, mert ő valóban vitte valamire. Jó tanácsokat adott feletteseinek, s ezért tábornokká léptették elő, majd Itáliába küldték, hogy terjessze a forradalom „eszméit”. Ám ez kilátástalan ügy volt, a jakobinusok szétzilálták Franciaországot: szörnyű zűrzavar uralkodott. Ilyenkor szoktak a színre lépni a zseniális hadvezérek, hogy rendet tegyenek.
Napóleon akkor már francia módra Bonaparténak írta a nevét, s gyújtó beszédet intézett a katonáihoz: „Katonák, rongyosak és éhesek vagytok. Én azonban a Föld termékeny síkságaira vezetlek titeket. Gazdag tartományokat és városokat fogtok a hatalmatokba keríteni.”
Annyira értett a katonák lelkesítéséhez és a hadviseléshez, hogy mindenütt győzött. Hadserege valóban meghódította Felső-Itáliát, aztán Ausztria ellen vonult. Kényszerítette a császárt, hogy az összes Rajnán túli területet átadja neki. Utána Egyiptom ellen küldette magát a Direktóriummal. Egyiptom akkor angol uralom alatt volt, s a franciák örök ellenségei az angolok voltak, akiket nem tudtak legyőzni – legalábbis a tengeren nem.
A cseles visszatérés
Napóleon tudósokat is magával vitt Egyiptomba, hogy a zsákmányolt régiségeket megvizsgálják. Az angolokat a piramisok alatt legyőzte, mert mindenkinél jobban értett ahhoz, hogyan győzhet a szárazföldön. Ám mikor feltűnt a tengeren Nelson admirális, a csapatában pedig járvány ütött ki, és Párizsból is rossz híreket kapott, cserbenhagyta katonáit, s titokban Pá-órizsba szökött. Hírneves tábornokként érkezett meg – ágyúit 1799-ben a kormány épületei ellen fordította, a nemzetgyű-ólést szétkergette: és önmagára ruházta a legfelsőbb hatalmat. Úgyis nagy volt a széthúzás a kormányban – mondta: s a végén római mintára konzulnak neveztette ki magát. Azontúl éjjel-nappal azon volt, hogy az országban rendet teremtsen. Rend alatt pedig azt értette, hogy mindenütt az történjék, amit ő akar. Törvénykönyvet dolgoztatott ki: ez a Code Napoleon, amely módosításokkal még ma is érvényben van.
(Majdnem) a pápa koronázta meg
A francia polgárság gyűlölte a Bourbonokat, ezért Napóleon úgy döntött, hogy nem a királyságot, hanem a császárságot eleveníti fel. 1804-ben Párizsba rendelte a pápát, hogy megkoronázza: ám mikor VII. Piusz Napóleon fejére akarta helyezni a koronát, Bonaparte egyszerűen kivette a kezéből, és megkoronázta saját magát. Ezzel azt akarta kifejezni, hogy ő saját akaratából, nem pedig a pápáéból lesz uralkodó. A többi ország megrémült a hatalmas Napóleontól: összeszövetkeztek ellene a svédek, angolok, németek, oroszok, de a szövetséges (orosz–osztrák) hadakat a morvaországi Austerlitznél szétverte. Ezzel szinte egész Európa ura lett, s mindegyik testvérének, rokonának egy-egy királyságot adott.
1806-ban bevonult Berlinbe, s onnan osztogatta a törvényeket Európának. Kimondta, hogy többé senkinek nem szabad kereskedést folytatnia Franciaország örök ellenségével, az angolokkal. Így akarta őket legyőzni – flottája ugyanis nem volt, hogy Angliát tönkretegye. Hadjáratai során Bécsbe is bevonult, itt Ferenc császárt arra kényszerítette, hogy adja hozzá a lányát, Mária Lujzát. Testvéreit sem kímélte: amelyik puhány uralkodónak bizonyult, azt kioktatta: „Nem szabad pompával körülvenni magunkat, az előcsapattal a táborban kell éjszakázni, éjjel-nappal lovon ülni, hogy értesüléseket szerezzünk.” Hosszú ideig minden lelkesedés felesleges volt ellene, hiába fogtak össze az addig széthúzó németek vagy a spanyolok. Végül becsvágya okozta a bukását.
Napóleon 1821-ben hunyt el az Atlanti-óceán déli részén fekvő Szent Ilona szigetén, száműzetésben. Utolsó szavai a legenda szerint a következők voltak: „Franciaország, hadsereg, Jozefina.” Akár így volt, akár nem, ez a kis anekdota is szemlélteti, milyen fontos szerepet játszott az újkori történelem legnagyobb hadvezérének életében Marie Josèphe Rose Tascher de La Pagerie, akinek ő maga adta a Jozefina becenevet.
Az orosz tél
Oroszország ellen indult, mert meg akarta büntetni az oroszokat, akik kereskedni merészeltek az angolokkal. Több mint félmillió embert soroztatott be birodalma minden részéből – ehhez az ármádiához hasonló még nem volt a világon. Ám hiába foglalta el Moszkvát, a város üres volt. S miután valakik (az oroszok) felgyújtották, nem volt hol laknia a sok katonának, nem volt mit enniük: így a közben beálló rettenetes hideg a császárt visszavonulásra kényszerítette. Véget nem érő menetelés kezdődött az égő Moszkvából a dermesztő télben a nagy orosz síkságon át...
Napóleon otthon is vereséget szenvedett, ellenfelei kihasználták a gyengeségét. Lipcsénél legyőzték a szövetséges hadak, mire Franciaországban is megfosztották a trónjától. A kis Elba szigetét adták neki hercegségként, végül oda vonult vissza száműzetésbe. Az új Lajos király azonban nagyon esztelenül uralkodott Párizsban, ugyanúgy, ahogy a többi francia Bourbon. Nem csoda, hogy a nép megint elégedetlenkedni kezdett. Mikor ezt Napóleon megtudta, cselesen hajóra szállt pár katonával, és kikötött Franciaországban. A király hadsereget küldött ellene, de mikor a katonák meglátták Napóleont, átálltak hozzá. Néhány nap múlva diadalmasan, ismét császárként vonult be Párizsba.
A nagy visszatérés
1815-öt írunk: Bécsben akkor még mindig tanácskoztak a szövetséges hatalmak, akik az egész francia forradalmat és a napóleoni háborúkat meg nem történtté akarták tenni. A tanácskozásokat az osztrák Metternich kancellár vezette. „Az emberi szabadságot hirdető tan az oka minden zűrzavarnak” – mondták ki a nagyhatalmak. S mikor tudomást szereztek Napóleon párizsi bevonulásáról, nagyon megijedtek. Hamar kikiáltották az emberiség ellenségének – s megint csak összeszedelőzködtek ellene. A Waterloo nevű helységnél rettenetes csatára került sor: már-már Napóleon győzött, mikor egyik hadvezére elértette a parancsot, s rossz irányba vonult.
Napóleont ismét megfosztották trónjától, Európa pedig fellélegzett: visszatérhettek a trónjaikra a régi nagy fejedelmi családok. A bukott császár egy angol hajóra menekült: önként adta magát ellensége kezére. Az egyetlenére, akit sohasem sikerült legyőznie. Az angolok Napóleont az óceán egyik kopár szigetére, Szent Ilonára száműzték, hogy soha vissza ne térhessen. Emlékiratait itt mondta tollba, elhagyatottan, miközben harcolt az angol tisztviselővel, aki őrizet nélkül még sétálni sem engedte... Ez lett a vége ennek a sápadt férfinak, aki világos gondolkozása és akarata alá hajtotta Európát.
