Nárcizmus

Narkisszosz egy görög mitológiai alak, akire egy általa kikosarazott nimfa panaszt tett Nemeszisznek, a bosszúállás istennőjének. Nemeszisz átka miatt Narkisszosz, amikor vadászat közben egy folyó vizében megpillantotta a saját tükörképét, azonnal beleszeretett önmagába. Ám bármennyire is szerette volna, nem tudta magához ölelni a tükörképét, így ugyanazt a fájdalmat élte át, mint a nimfa. Másnapra Narkisszosz eltűnt, s helyén a folyó mellett már csak néhány sárga szirmú virág, nárcisz maradt.

Mostanában elég gyakran szóba kerül az önimádat, közkedvelt szóval a nárcizmus. Együtt élni egy önimádóval fölöttébb kockázatos. Ráadásul ő mindent elkövet, hogy ne ismerjük fel a veszélyes jeleket. Milyen megnyilvánulásai vannak ennek a személyiségzavarnak? Miből vehetjük észre mégis, hogy nárcisztikussal van dolgunk?

Egy presszóban kávézgatunk a barátnőmmel, és hitetlenkedve hallgatom a történetét, amelyet megoszt velem.

Nem sokkal ezelőtt eltörte a lábát. Csúnya törés volt, meg kellett műteni. Ezután hosszú lábadozás következett. Mivel jelenleg egyedül él, megkérdezte az édesanyját, nem költözne-e hozzá, amíg egy kicsit összeszedi magát. Az édesanyja beleegyezett. Megállapodtak, hogy autóval elmegy a barátnőmért a kórházba, és hazaviszi. Nem így történt. Az anyja akkor értesítette, hogy nem megy érte, amikor már összecsomagolva ült az előcsarnokban. Azt mondta, be kell mennie a munkahelyére. Csak nem fog kivenni egy nap szabadságot azért, hogy hazaszállítsa a lányát a kórházból.

Meghökkentem, de aztán azt gondoltam, talán valóban fontos dolog történt, és nem hagyhatta ott a munkahelyét. Ezután a barátnőm elmondta, hogyan folyt otthon az ápolás. Az anyja legelőször is végigtakarította az egész lakást, beleértve a szekrényben a polcokat, a komódban a fiókokat, miközben folyton megjegyzéseket tett. Hogy ő ilyen disznóólat még nem látott, miért nincsenek letörölgetve a polcok meg a padlón a szegélyléc. A harmadik napon a mama piszkálni kezdte a lányát: „Miért fekszel még mindig, miért nem csinálsz már valamit? Járkálnod kellene, hogy megmozgasd a lábad!”

A negyedik napon úgy látta, hogy a lánya már jól van, ezért egyszerűen összecsomagolt és hazament. Nem törődött vele, hogy a barátnőm még nagyon gyenge volt, nem bírt főzni sem magának (s főleg nem fiókokat törölgetni).

Az édesanyja semmiféle együttérzést nem tanúsított, csak odavetette, hogy a barátnőm már felépült, mozognia kell, és kész. Azt mondta, amúgy sok dolga van otthon, mennie kell. Ez tipikus nárcisztikus viselkedés. Nulla empátia.

Én, én, egyedül én

Az önimádattal eltelt ember mindig önmagát teszi az első helyre, történjen bármi. Mindennek úgy kell lennie az életben, ahogy neki a legjobban megfelel. Az önimádó nem éli bele magát a másik ember helyzetébe, ezért hiába várunk megértést tőle. Főleg együttérzésre ne számítsunk. És ha – szerencsétlenségünkre – az anyánk önimádó, akkor készüljünk fel egy egész életen át folyó küzdelemre, amelyben soha nem győzhetünk. Az ilyen anya irigyli a lányát, véget nem érőn harcol vele, hogy melyikük él jobban, ki vitte többre az életben. Ilyenkor az ember azt gondolja: „Mégiscsak az anyám.”Csakhogy egy anya életében ki álljon az első helyen? A gyereke. Normális esetben egyszerűen nem történhetne meg, hogy mindig csak magát tegye az első helyre, hogy manipulálja a lányát, illetve módszeresen letörje az önbizalmát. De mégis megtörténik.

A pszichológusok szerint a nárcisztikus anya gyerekének felnőttkorában is gondja van az önértékelésével: úgy érzi, nem elég jó, állandóan kételkedik magában, akarata ellenére meg akar felelni mindenkinek, fél közel engedni magához bárkit, rosszul viseli a kritikát, és abban a meggyőződésben él, hogy csak akkor lesz szerethető, ha jó eredményeket ér el és sikeres.

A nárcizmussal kapcsolatban az a legnagyobb probléma, hogy az önimádó ember nem fogja fel, hogy a környezetére nézve mennyire mérgező a magatartása. És ha néha kételkedik is, mindig a másik az, aki nem viselkedik megfelelően. Az önimádó áldozatnak érzi magát – ő soha nem hibás semmiben. Tehetünk bármit, soha nem ismeri el a vétkét. Bocsánatkérést is hiába várunk tőle. Paradox helyzet, hogy az önimádó ember valójában folyton kételkedik magában, ezért hasonlítja folyamatosan másokhoz magát – és akar jobbnak látszani náluk. A nárcisztikus ember boldogtalan és örökké elégedetlen.

A madárka lépre megy

Ha egy önimádó érdeklődni kezd irántunk, úgy érezzük, megfogtuk az Isten lábát. A nárcisztikus férfi többnyire okos, karizmatikus, jóképű, van humora – egyszóval tökéletes. De tudjuk, hogy senki sem tökéletes! Ezért az ismeretség elején legyünk résen, és jól nézzük meg, kit engedünk közel magunkhoz.

Az első fázisban a kapcsolat olyan, mint a „love bombing”. Mint egy megvalósult álom. A „szerelmi bombázó” mellett a nők a legszebbnek, legjobbnak érzik magukat. A férfi elhalmozza őket figyelmességgel, bókokkal, ajándékokkal. Ne higgyünk neki! Mert a csodának azonnal vége szakad, amint a nárcisztikus eléri azt, amit akart. Hirtelen tele lesz kifogásokkal, gond lesz minden, ami addig nem volt az. „Mister Tökéletes” egy csapásra gonosz önkényúrrá változik.

Az önimádat – mint érzelmi zavar – kora gyerekkorban alakul ki, oka valószínűleg a szülők túlzott figyelme, vagy pedig az, hogy a gyereknek bizonytalan az érzelmi kötődése az anyjával, apjával vagy mindkettőjükkel.

A varázslat véget ér, és a férfi egyre elégedetlenebb. Úgy érezzük, már nem vagyunk se szépek, se jók a szemében. Elkezdődik a nő önbizalmának letörése. Az önimádó egyre lehetetlenebb igényekkel lép fel, és nincs tekintettel a társa lelkére. A nő kételkedni kezd önmagában és a saját véleményében. Veszélyes helyzetben vannak azok a nők, akik annak idején nárcisztikus szülő mellett nőttek fel, ők ugyanis megszokták ezt a viselkedést, ráadásul igyekeznek megérteni és megbocsátani az önimádó személyiségű partnernek.

Ha a nő szabadulni akar egy nárcisztikus kapcsolatból, vértezze fel magát egy nagy adag bátorsággal és türelemmel. Mert amikor az önimádó észreveszi, hogy el akarják hagyni, akkor következik a kapcsolat utolsó fázisa, vagyis a védekezés. Mindenáron meg akarja tartani a párját, ezért nagy gesztusokat tesz, és újra felveszi a Tökéletes Férfi szerepét, amellyel a partnerét az elején annyira elbűvölte. Ez a fázis ugyanolyan mesés és varázslatos, mint a legelső, ezért legyünk óvatosak és kemények. Ne higgyük el egyetlen szavát se! Ne feledjük, hogy az önimádó elsőrendű manipulátor!

Egy, kettő, három – fuss!

Mindenki ismer ilyen személyiséget a környezetében. Sajnos, sok a nárcisztikus ember: megtaláljuk őket a rokonságunkban, a munkahelyünkön, a barátaink között. De van módszer, amellyel védekezni lehet ellenük: minél messzebbre kell kerülni tőlük. Törölni kell a telefonszámukat, meg kell szakítani velük a kapcsolatot, levegővé kell válni számukra. Ez a legjobb és legegyszerűbb megoldás. De előfordul, hogy ez nem lehetséges, mert az önimádó a szülőnk, a barátunk vagy a főnökünk. Ilyenkor az a fontos, hogy a kapcsolatban pontosan kijelöljük a határainkat, és szigorúan védelmezzük azokat – egy tapodtat se engedjük közelebb az „ellenséget”. Ha az önimádó éppen a szülőnk, és még felnőttkorunkban sem engedi, hogy a saját életünket éljük, akkor a legjobb megoldás a terápia.

Tartsuk észben: soha nem kerülhetünk ki győztesen a nárcisztikus személlyel folytatott küzdelemből. Meg kell tanulnunk védekezni ellene. De hogyan? Viselkedjünk felnőtt módjára. Ne az érzelmeink szerint döntsünk. A mondanivalónkat fogalmazzuk meg tárgyszerűen, röviden, udvariasan. A kritikára és a vádakra ne reagáljunk szégyenkezve vagy bűntudattal. Ne versengjünk az önimádóval, ne mondjunk ellent neki, hacsak nem feltétlenül szükséges. Amiben lehet, értsünk egyet vele.