Ma már tudjuk: szüleink és dédszüleink élete a mi életünkre is hatással van. Terheink letételét segítheti a családállítás.
Nemes Arankával (48, Dunaszerdahely), aki segítőként családállítással is foglalkozik, a „családi rend” fontosságáról beszélgettünk.
Nemes Aranka családállítással és személyiségfejlesztéssel foglalkozik.
– A családállítás nem varázslat, hanem egy komoly szembesítő módszer, neves pszichológusok dolgoznak vele – kezdi Aranka. – Azon alapul, hogy az életünket nagyban befolyásolja őseink öröksége. Ide számítódnak a háborús traumák, de azok a sérelmek és kudarcok is, amelyeket őseink átéltek. Sokszor öntudatlanul is azonosulunk elődeink boldogtalanságával, és átvesszük a betegségekre, a kudarcra, a depresszióra való hajlamukat.
– Miért? Miért vesszük át az előző generációk fájdalmait?
– Szeretetből. Segíteni akarunk nekik, szeretnénk feloldani a fájdalmukat. „Majd én segítek neked, én is ugyanazt megélem, amit te...” Tételezzük fel, hogy egy nagypapától a kommunisták elveszik minden vagyonát, a földjeit, s a család ezért ott marad szegényen. Később születik egy unokája, aki felveszi a nagyapja fájdalmát. Ugyanazt fogja érezni, amit korábban a kisemmizett papa, mert abban a légkörben nő fel, hogy „az életben mi vesztesek vagyunk”. Csak az ő életében a veszteség másképp nyilvánul meg, például elválik, szétesik a családja. Ezért is fontos megszakítani ezeket a fájdalmas láncokat.
– Hogy alakul ki ez a lánc? Hogyan kapcsolódnak egymáshoz az emberi sorsok?
– A családállítás alapja a rend: vagyis az, hogy a család rendszerében mindenkinek megvan a maga helye és feladata. Ebbe a rendbe tartoznak a gyermekek – az élők, a holtak, de az elvetéltek, a szeretői kapcsolatból és az előző házasságból születettek is –, a testvérek, a féltestvérek, a szülők (még ha el is hagyták a gyermekeiket), a nagyszülők, a dédszülők és így tovább. Ha valamelyik családtag elmozdul a helyéről, a rend felborul, s ez mindenkire hatással lesz.
A Naprendszerben is minden bolygónak megvan a saját pályája és a Naptól való távolsága. Nem mondhatja azt a Merkúr, hogy „gyerekek, nekem nagyon melegem van, elnézek egy kicsit hűsölni a Plútóhoz”. Vajon mennyire lennénk biztonságban a Földön, ha a bolygók csak úgy helyet válthatnának? Ha megszűnik a rend, káosz keletkezik, s jönnek a betegségek, a sérülések, az elfojtások...
– S ezek milyen mélyről öröklődhetnek?
– Jó kérdés, hisz nem is biztos, hogy a mi életünket lékeli meg a fájdalom, az is lehet, hogy csak az unokáinkét. Ezért fontos, hogy foglalkozzunk a sérüléseinkkel, másképp aranytálcán adjuk majd őket tovább a gyerekeinknek. A feldolgozást segítheti a családállítás.
– A szemléltetés kedvéért mondanál néhány példát? Milyen az, amikor ez a rend felborul?
– Például valaki annyira szereti a szülőjét, hogy tudattalanul is arra törekszik, hogy inkább ő betegedjen meg helyette. „Majd én megteszem helyetted, ne te legyél beteg, majd én leszek beteg helyetted...” Ez persze vak szeretet, mert meg kell tanulnunk elfogadni a rendet. Ha összekuszálódnak a szálak, a szeretet sem tud szabadon áramolni. Egy példa: az anyuka valamiért kiesik a családból, s a nagymama veszi át a szerepét. Sokan mondják: „Engem a nagymamám nevelt, nekem a nagyi volt az anyukám...” Igen ám, itt viszont az egyik láncszem hiányzik, mégpedig a legfontosabb láncszem. A nagymamánkat nem tekinthetjük az anyánknak, ezért az anyánkat a helyére kell rakni. A családi rendszer olyan, mint egy piramis. A csúcson vagyunk mi, a hátunk mögött bal oldalról az édesanyánk és az ő rendszere; jobb oldalról az édesapánk és az ő rendszere. Ha behunyjuk a szemünket, rájuk tudunk-e dőlni? Megtartanak-e minket? Mi történik olyankor, ha az egyik szülő kirekesztődik a családból? Hogy is tudnánk biztonságosan a piramisunkra dőlni, ha az egyik fő tartóoszlop hiányzik?
– Válásnál sokszor az egyik szülő rekeszti ki a másik szülőt..
– Pontosan. Én persze egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy újra össze kell jönnünk az exünkkel, aki megcsalt minket; a gyerekünknek viszont meg kell engednünk, hogy az apját is szerethesse. Tegyük fel magunknak a kérdést: „Szeretjük-e annyira a gyerekünket, hogy ezt megtegyük érte?”
– Gondolom, azért nem lehet mindent a múlttal megmagyarázni.
– Nem szabad azt gondolnunk, hogy minden gondunknak az őseink az okozói. Vigyázat! A családállításnak nem az a célja, hogy „bűnbakot” keressünk. Viszont segít abban, hogy felelősséget vállaljunk az életünkért.
– Hogyan ismerhetjük fel magunkon a régi családi mintázatokat?
– A családi lélek egyfajta egyensúlyi „szervként” működik. Ha a korábbi generációkban valaki elszenvedett valamiféle sérelmet – például kirekesztették, esetleg fiatalon meghalt –, a család kollektív lelkiismerete gondoskodik arról, hogy valamelyik későbbi leszármazott megélje az őt ért igazságtalanságot. Ez az ember ugyanazokkal a problémákkal fog szembesülni, mint a sérült családtag. Itt merülhet fel a kérdés: vajon én kivel azonosulok a családból? Kinek a sorsát viszem tovább, kivel fonódik össze az életem? Lehet, hogy a családállításon jövünk majd rá, hogy az apai nagyanyánk ugyanazzal a betegséggel küzdött, amivel mi. „De azt a nagyit nem is szerettem annyira! Az anyai nagymamámmal sokkal közelebbi volt a kapcsolatom!” – hangzik a replika. Igen ám, csakhogy míg az anyai oldalon szabadon tudott áramolni a szeretet, addig a másik oldalon akadályoztatva volt. Például az édesapa nem ápolt jó kapcsolatot az édesanyjával, s így a gyermeknek „nem volt szabad szeretnie” az apai nagyszüleit. Ilyenkor jön az, hogy a gyermek úgy kezdi el szeretni a nagyszülőt, hogy ugyanazokkal a betegségekkel fog megküzdeni. Egyébként sok esetben dupla eltolódás van: az unoka azonosul a nagyszülővel, mintegy tükröt tartva a szülőnek.
– Vannak árulkodó jelek, amelyek segíthetnek felfejteni, hogy kivel azonosulunk?
– Érdemes megnézni, hogy kinek a keresztnevét viseljük; kivel születtünk ugyanazon a napon, esetleg kinek a halálának évfordulóján; kire hasonlítunk leginkább külsőleg vagy belsőleg („Olyan vagy, mint Piroska nénéd!”). Ilyen esetekben ugyanis biztosan van valamiféle sorsegyezés.
A másik fontos törvény pedig a hely törvénye. Ez azt jelenti, hogy létezik egyfajta rangsor annak alapján, hogy milyen sorrendben érkezünk a családi rendszerbe.
– Tehát nem mindegy, hogy egy családtag mikor vagy ki után születik?
– Nem bizony. Mindenki csak a saját helyét töltheti be a rangsorban – másét nem. Az előbb születettek előrébb állnak, mint a később születettek.
– S mi fontos még a családban?
– Nagyon fontos szabály még, hogy a szülő ad, a gyermek elfogad. Ez biztosítja a rendszerben a folyamatos, felülről lefelé történő áramlást. Ha ez a dinamika megborul, felborul az egyensúly. Tipikus esete ennek a szülősített gyermekek példája, amikor is a szülő olyan dolgokat vár el a gyermekétől, ami a saját vagy a társa dolga lenne. A legfontosabb mondat pedig a szülők felé az, hogy köszönöm az életem! Hiszen a legtöbb, amit a szüleink adhattak, nem az örökségünk, a házunk, a pénzünk – hanem az életünk. A családállításon foglalkozunk ezzel is, vagyis az életünk árával: gyönyörű rituálé, amikor meghajolunk a szüleink előtt, kifejezve a mély tiszteletünket irántuk.
– Mit jelent, hogy az életünknek ára van?
– Ára van annak, hogy lánynak születtünk, s ára van annak is, ha fiúnak. Ára van annak, ha mi vagyunk az elsőszülöttek, de annak is, ha másod- vagy harmadszülöttek vagyunk. Ha valaki meghalt előttünk a testvéri sorban, ő az életével fizetett azért, hogy mi megszülethessünk. Tételezzük fel: egy családba vetélés után születik két testvér. Az elsőszülött – ha minderről semmit sem tud – az elhunyt testvére árnyékában éli majd az életét. A második gyermek esetében pedig ott lesz az örökös dilemma: vajon megfogant volna-e, ha az első testvére életben marad? A második házasságba születettek szintén nagy árat fizetnek az életükért, hiszen ahhoz, hogy ők megszülethessenek, valamelyik szülőjüknek el kellett válnia, esetleg ott kellett hagynia az előző házasságból született gyerekeit.
– Hogyan lelhetünk békére a családi rendszerünkben?
– Gyógyulásunk kulcsa szüleink, nagyszüleink, dédszüleink történetében is rejlik. A családállítás feltárja, hogy traumáink hogyan függenek össze az őseink múltjával – de arra is emlékeztet minket, hogy az életünk a sajátunk. Bármikor változtathatunk rajta! Ha kibogozzuk az összekuszálódott szálakat, s képesek leszünk meglátni benne a saját helyünket, helyreáll a rend. Megtanuljuk, hogyan válasszuk le magunkat mások sorsáról.
Vagyok, mert vagyunk!
- A családállítás Bert Hellinger pszichoterápiával foglalkozó német misszionárius nevéhez fűződik. Hellingerre olyan mély hatást gyakorolt a dél-afrikai zuluk „vagyok, mert vagyunk” hitvallása, hogy elkezdte tanulmányozni. Mert micsoda gyógyító ereje lehet annak, ha a figyelmünket az egyénről áthelyezzük a családi rendszerre...
- A szembesülés sokszor fájdalommal jár – az állításon a családtagok szemrehányásokat tesznek egymásnak, de ezek a konfliktusok tisztázóak, mert egyben fel is oldoznak. Hiszen ha valami tudatosul, az többé nem rángathat bennünket zsinóron.
- Nemegyszer előfordul, hogy a fiúgyermeket egyedül nevelő anyuka azt mondja a fiának: „Mivel nincs férfi a háznál, neked kell vigyáznod anyára és a kistestvéreidre.” Ilyenkor szoktam megkérdezni: „Ha egy betörő jönne a lakásba, akkor is a tízéves fiát lökné oda, hogy »Kicsim, védd meg a családot!«?” Nem játszhatja a gyermek a testőrt, mert ebben az esetben az anyja fölé emelkedik. A felülről lefelé áramlás törvényéből fakad a szülők tisztelete is. Ha nem tiszteljük a szüleinket, a szeretetet sem tudjuk elfogadni tőlük.
- Létezik egyéni és csoportos családállítás. A csoportos formában a kliens maga választja ki a családtagjait a jelen lévő emberek közül, akik az első pillanattól kezdve úgy kezdenek el mozogni és viselkedni a térben, mint a megjelenített családtag. Tehát ha például „felállítjuk” az apukánkat, az illető azonnal úgy beszél, jár, mosolyog, vakaródzik majd, mint az édesapánk. A személyek mozgása és érzetei rengeteg információt árulnak el, melyekből megszületik a megoldás. Az egyéni családállítást ugyanígy kell elképzelni, csak azzal a különbséggel, hogy ott hús vér személyek helyett papírlapok jelenítik meg a családtagokat.
