Itt az advent, a nagy sötétségben csábítanak a fények, meghittségre vágyakozunk. Az áhítatot hol találjuk meg leginkább, ha nem a templomban? Ne féljünk megcsodálni a szépet, az érdekes vonalú ablakokat és szobrokat. Ebben segít Kovács tanár úr, aki rengeteget tud templomainkról!
Kovács László (75) nyugalmazott történelemtanár, a somorjai Madách Imre Gimnázium egykori igazgatója, templomaink hírnöke és krónikása. Évtizedek óta kutatja és térképezi Szlovákia templomait hűséges fotós társával, Görföl Jenővel együtt. Nevéhez a témával kapcsolatban több mint 10 könyv köthető, ezen kívül számos egyéb írást is megjelentetett. Előadásaival évtizedekig járta a Csallóköz falvait.
Rimabrézó (Gömör), Királyok imádása (XIV. század vége)
Persze a templomok felfedezése nem olyan egyszerű, mint azt gondolnánk. Nem úgy van az, hogy odamegyünk, és lefotózzuk az épületet, annak freskóit, az oltárt, a berendezést. Azt meg kell beszélni a helyi pappal vagy lelkésszel. S bizony a Görföl–Kovács páros nem egy esetben falakba ütközött. De kezdjük az elején! Kovács László Gellében él, kedvenc temploma mégis a csallóközcsütörtöki. Ez egyértelmű, nem is habozik az ezt firtató kérdés megválaszolásán.
– Ez a szülőfalum temploma, ott kereszteltek meg. Érzelmi szálak fűznek hozzá. Meg hát a középkori templomok témájába is belefér. Ahogy fejlődött ez az eredetileg német település, úgy bővült a templom, két oldalhajója lett, és ez szépen hozzáépült az eredeti építményhez, nem lóg ki. A másik kedvencem a békei templom, ami szintén Árpád-kori, a 12. század első felében épült – meséli a tanár úr.
Azonnal látom, hogy az oltár barokk!
A templomok iránti szenvedélyes érdeklődés akkor kezdődött, amikor a nyitrai egyetemen töltött néhány éves tanári munka után visszatért a Csallóközbe. A Csallóközi Múzeumban vállalt munkát Dunaszerdahelyen.
– Akkor kezdtem helytörténettel foglalkozni. Mivel nekünk az egyetemen csak két szemeszter művészettörténetünk volt, ezért autodidakta módon tanultam meg sok mindent, saját erőmből sajátítottam el bizonyos ismereteket. A legtöbbet Prokopp Mária könyveit olvastam, aki nagyon szemléletesen magyaráz. És a sokéves stúdiumnak meglett a gyümölcse.
Ha ma bemegyek a görgői templomba, azonnal látom, hogy az oltár barokk. Megnézem, és ott is van rajta, hogy az 1780-as években állíttatták a Görgeiek. Ezt adta a tapasztalat. Persze lehet tévedni is, akkor utána kell nézni a forrásoknak – meséli templomaink elhivatott krónikása.
Tudd, hogy hol élsz!
Később a Csallóközi Múzeum munkatársaként járta a vidéket, és előadásokat tartott többek közt Szent Istvánról és az Árpád-kori templomokról. (Az Árpád-kor az államalapítástól egészen 1301-ig, az utolsó Árpád-házi király haláláig tartott – a szerk. megj.). Ezekből meglepő módon csak a Dunaszerdahelyi járásban 18 található, közülük természetesen nagyon sokat átalakítottak és átépítettek az elmúlt századok során.
– Szerzőtársam, Görföl Jenő akkoriban a Csemadok szenci járási titkára volt – meséli tovább krónikásunk. – Az egyik faluban, ahova épp ő hívott meg előadni, az Árpád-kori templomokról beszéltem. Jenő ekkor már fotózta a helyi templomokat. Az egyik előadáson részt vett Barak László a Nap Kiadótól. Azt indítványozta, hogy készítsünk ezekről a kivételes Árpád-kori templomokról könyvet, a kiadó majd kiadja. Végül összehoztunk egy kis füzetet. Szóval ekkor kezdődött, 2002-ben!
A középkori templomok a Csallóközben című kiadvány hatalmas sikert aratott, hamar elkapkodták. Következő közös kiadványuk az 1848-as emlékhelyekkel foglalkozott, majd érkeztek sorban a templomokról szóló könyvek. Később elkészült a Magyar szentek ábrázolása..., illetve a Biblia pauperum, amelyik a középkori faliképeket magyarázta el.
Ez nem attrakció?
Persze a templomok felfedezése nem olyan egyszerű, mint gondolnánk. Nem úgy van az, hogy odamegyünk, és lefotózzuk az oltárt. Azt meg kell beszélni a helyi pappal vagy lelkésszel. S bizony a Görföl–Kovács páros nem egy esetben falakba ütközött. Igaz, vannak pozitív élményeik is.
Etrefalván a felső sorban látható a három magyar szent
– Egy Vörösalma nevű kis faluban, a Kisszebeni járásban jártunk. A Szent László-legendákat szerettük volna lefotózni, de nem tudtuk, hol találjuk a templomot. Megálltunk az utcán, útbaigazítottak bennünket. Egy dombon állt a temető szomszédságában, mellette egy kőműves dolgozott: hangosan pörgött a betonkeverő. Odamentünk, s mondtuk, hogy szeretnénk a templomba bemenni, a plébános urat keressük. A kőműves azt mondta, ő itt a plébános. Bevezetett a templomba, ám ahogy beléptünk, megkérdezte, keresztények vagyunk-e. Mondtuk, hogy igen. Úgyhogy először imádkozni kellett, letérdelni az oltár előtt, de azért szóltunk, hogy mi csak magyarul tudjuk az imát. Ebben szerencsére nem talált semmi kivetnivalót. A Miatyánkot elmondtuk rendesen, az Üdvözlégyet kicsit lerövidítettük: ezt kifogásolta is... Aztán megkérdezte, hogy miért kellenek nekünk ezek a képek. Azt feleltük, hogy Szent László éve van idén, és erről készítünk egy könyvet – meséli Kovács László mosolyogva. S hozzáteszi, hogy ez volna a pozitív példaeset.
– Ám volt olyan is – folytatja –, amikor kirántották a fényképezőgépet Jenő kezéből. Nem engedték meg a fényképezést. Előfordult, hogy püspöki engedéllyel sem engedtek be bennünket a templomba, mondván, hogy ez nem turistaattrakció. Máshol egy egész litániát végig kellett ülnünk, mert a pap kijelentette: csak akkor fotózhatunk, amikor a litánia véget ér...
Néha trükköt kellett alkalmazni, például Kisszebenben, ahol nem tudtak bejutni a templomba. Erre visszamentek a délutáni esküvőre, és elvegyültek a násznéppel. Jenő nagy bőszen kattintgatott, mintha a rokonsághoz tartozna. Csakhogy ő igazából a képeket, a templombelsőt fotózta. Így lett meg az anyag.
– Az utóbbi időben, főleg a szlovák vidékeken, már püspöki engedélyt kérünk. Ez előtt fejet hajtanak. Bár volt, hogy a pap akkor is kidobott bennünket, mondván: „Az engedély a püspöké, de a templom az enyém.” Így csak kívülről tudtunk felvételeket készíteni. A protestáns templomokkal könnyebb, ott nincs semmi gond. Ráadásul ott maradt meg a legtöbb kép, mert a protestánsok anno lemeszelték a freskókat, és ezzel megőrizték az utókornak. (A protestáns, főleg a református templomokban nem lehetnek képek, ez a reformáció egyik alaptétele.)
Jézus nem akar iskolába menni!
Utazásai közben számos érdekességre is rábukkant helytörténész párosunk. Az egyik útjuk során a podolini templomban érdekes freskót találtak. Azt talán mindannyian tudjuk, hogy Jézus életéről nagyon kevés freskó született, ezek közül a legismertebb a passiótörténet. Az említett templomban azonban a Megváltó életének egy másik mozzanatával szembesültek. Ezen Mária éppen a tanítóval beszél, és kézen fogja a kis Jézust – egy olyan 10 éves gyereket –, aki húzza kifelé az anyját, mert nem akar iskolába menni.
Persze ez csak a jéghegy csúcsa, akad itt más is.
– Saját felfedezésünk is van. Ez pedig a háromkirályok története, vagyis a háromkirályok másképp. A karácsonyi történetben mindenütt van egy olyan kép, hogy a háromkirályok imádása. Jelenleg öt templomról tudunk, ahol a három magyar királyt ábrázolják a bibliai királyok helyett. Azon csodálkoztam, hogy a királyoknak, akik megjelennek Mária előtt, glóriájuk van, pedig glóriájuk csak a szenteknek van. Miért lenne a királyoknak vagy keleti bölcseknek? Aztán jött a fölfedezés: a középső király alakja egyértelműen Lászlóé, a vékony legényke Imre herceg, és amelyik alak Mária előtt térdel, az nem más, mint az ősz szakállú István – csillan fel Kovács László szeme. Heuréka, megtalálták a megoldást!
Szent László és Szent Imre Rimabrézón
Létezik ugyanis egy magyar hagyomány, hogy a háromkirályokat a három magyar szenttel – a két magyar királlyal és Imre herceggel – helyettesítik. Ilyet találhatunk Rimabrezón vagy Kraszkón is: érdekes módon ma már az egyik templomot sem katolikusok használják.
Új könyv, de hogyan tovább?
Sok esetben az is probléma, hogy maguk a papok sem ismerik azokat a templomokat, amelyekben szolgálatot teljesítenek. Nincsenek tisztában az értékeikkel, de még az építés hozzávetőleges időpontjával sem. A kérdésekre nem tudnak választ adni, pedig illene ismerni a kincseket rejtő épületeket.
Görföl Jenő és Kovács László nemrégiben átadták a kiadónak legújabb kéziratukat, amely a szepességi templomokat gyűjti csokorba. És talán még mindig akadnak tervek abban a feneketlen tarisznyában.
– Leadtuk a munkát, ezzel vége. Nincsenek már terveim!
– Hányszor mondta már ezt?
– Sokszor mondtam, de már megöregedtem – vallja be a nyugalmazott pedagógus.
Talán így is van. Valami mégis azt súgja nekünk, hogy egy ilyen életművet, egy ilyen izgalmakkal és felfedezésekkel teli szenvedélyt nehéz az embernek a háta mögött hagyni.
