Virágh Marikát az Új Nő Szépe döntőseként ismerte meg a szerkesztőségünk. Szerettük a mindig mosolygó lakszakállasi lányt: üde volt, mint a csallóközi határban lengedező tavaszi kalász. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, de mosolya még mindig a régi. Szenvedélye a fotózás, és meglepetésünkre a mi szakmánkat választotta: szerkesztőként és fotóriporterként dolgozik. És most elmondja az életét. Mind a 35 évét.
– Hat évvel ezelőtt meghalt az édesanyám – kezdi. – Kisvártatva véget ért egy hosszú kapcsolatom. Aztán a bátyám is megbetegedett. Sajnos, ő is elment anyu után egy évnyire. Nem csoda, hogy egyre inkább megszerettem a természetet. Szerettem kijárni a határba, csak úgy nézelődni és bolyongani. Segített kikapcsolódni, elfelejteni a való világot. Akkortájt főként természetfotókat készítettem, szitakötőket keresgéltem a mezőn. Az ismerőseim tudták, hogy szeretek fotózni és írni – kiírni magamból mindazt, ami fáj, vagy aminek éppen örülök. Az egyikük aztán szólt, hogy lenne egy lehetőség, ahol kamatoztathatom a tudásomat, írhatok és fotózhatok is. Így kezdtem el újságíróként dolgozni.
– Az ember el szokott gondolkozni azon, hogy az a sok rossz miért éppen vele történik...
– Anyukám minden előjel nélkül ment el. Előző este még beszélgettünk, majd elaludt, és többet nem kelt fel. Fiatalon, 58 évesen veszítettük el. Igyekeztem feldolgozni. Láttam, hogy ilyenkor sokan szinte belehalnak a fájdalomba, vagy csak annak élnek. Én próbáltam a gödörből kimászni. Az ember a vereségéből, a kudarcából, a fájdalmaiból tanul a legtöbbet. Megtanul például viszonyítani, becsüli a jót. Bizonyára furán hangzik, de tanultam a rám mért csapásokból – talpraesettebb lettem, és kitartóbb. Ha valaki belemerül a fájdalomba, benne ragadhat, és félbetörik az élete.
– Mi segített át a nehéz időkön?
– A családtagoknak szintén nehéz volt. Édesanyám szülei még élnek, igazából nekik is tanácsra és vigaszra volt szükségük. Lelkileg támogatni kellett őket, hiszen majdnem egyszerre veszítették el a lányukat és az unokájukat. A sors nem hagyott időt arra, hogy belesüllyedjek a fájdalmamba. Másra is kellett figyelni, és a tanulmányaim is segítettek ebben, mert tanácsadást is tanultam, és most ebből tudtam meríteni. A családtagoknak ennek szellemében próbáltam útmutatást adni. Tudtam, hogy tenni kell a dolgomat. Ha nem teszem, akkor nem történik semmi jó, esetleg csak rossz. Valahogy minden egyszerre jött. 11 évig voltunk együtt a párommal, de rájöttünk, hogy ez a kapcsolat már nem működik. Nem voltak közös céljaink. Közben a bátyám is megbetegedett, és ápolásra szorult. Minden erőmmel rá összpontosítottam. Hárman voltunk testvérek. Most már csak a nővérem maradt a családjával és a bátyám után a két gyerek. Ők akkor még fiatalok, 15-19 évesek voltak. Nekik is szükségük volt a lelki buzdításra. Az édesapám is új életet kezdett azóta. Mindig azt mondtam, lehet, hogy az ember sok szörnyűséget átél, de az élet sok pozitívumot is ad.
A kis dolgok szépségébe is bele lehet feledkezni. A fotózást is a pillanat varázsának nevezem. Szeretem megmutatni a fotón az érzelmi mélységeket és a magasságokat, ami nem könnyű dolog. Szerintem a legnagyobb kihívás.
– Vártál segítséget, nyújtott valaki segítő kezet?
– Igazából nem számítottam senkire. Ennyit már megtanultam: a te fájdalmadba senki nem tud belemenni, senki nem tudja átvállalni. Helyettünk senki nem old meg semmit, a maga terhét mindenki maga cipeli. A kívülálló esetleg tanácsot tud adni, de megoldani a problémákat magunknak kell. Természetesen jó érzés volt beszélgetni a barátokkal, ismerősökkel. Ám a magam lelkében nekem kellett rendet vágni. Ha kihúzzuk magunkat a mélyből, lelkileg erősebbek leszünk. S bármi jön ezek után, ott hátul, a kisagyukban benne van, hogy ezt is meg tudjuk oldani. Volt, aki azzal biztatott, hogy ezek után már csak a jó jöhet. Hát nem a jó jött. Ezt a tanácsot se szívesen hallottam. Mások azt mondták, hogy néha csőstől jön a baj, ám később fordul a kocka. Fordult is. Elmondhatom, hogy mára sűrűk a heteim. Fotózással és újságírással foglalkozom. A Nagymegyeri Hírmondó szerkesztő-riportere vagyok, a Csallóköz hetilapnak is bedolgozom, illetve fotózásokat vállalok: legyen szó esküvőkről, reklámokról, családi vagy gyermekfotókról, a bátrabbak örömére akár aktfotózásról. Régebben a családi vállalkozásunkban, a panziónkban dolgoztam. Később különböző irodai és tanácsadói munkákat végeztem, és mellette fotóztam. Ám mivel a médiát nagyon szeretem, a fotó meg a szívügyem, váltottam. Szeretek nyüzsögni. Jó érzés, hogy a hivatásom valójában a hobbim: azt tehetem, amit a leginkább szeretek.
Virágh Mária 2008: A nyitrai Konstantin Filozófus Egyetemen Szociális tevékenység és tanácsadás szakon diplomázik. Később elvégzi a pozsonyi rigorózusi képzést. 2000-ben az Új Nő Szépe szépségverseny döntőse. Dolgozik a Selye János Egyetemen asszisztensként, a SJE Karrier-tanácsadó Központjában tanácsadóként. 2011-től több hírportálnak és újságnak dolgozik fotóriporterként. Fotói számos hazai és külföldi kiállításon szerepeltek.
– Manapság sokan fotóznak. Mikor mondhatja el valaki magáról, hogy igazi fotós?
– A fotózás a véremben van. Annak idején a nagyapám fényképezett lelkes amatőrként. A háború idején tábori lelkészként szolgált, ahol megörökítette a mindennapokat. Kisgyerekként elvarázsoltak ezek a fotók, ahogy ott száradtak zsinórra kicsipeszelve. A sötétkamrába pedig nem szabadott csak úgy belépni. Nagyapám óvatosságra intett, elmagyarázta, miért kell megvárni, hogy felgyulladjon a piros lámpa, ami csak enyhe fényt adott, nem tette tönkre a fotókat. Valahogy így kezdődött… Az ismerősök mindig mondták: „Marika archivál.” A barátaimnak is tetszettek a fotóim.
Amikor jöttek a változások, akkor kezdtem többet fotózni, főként természetfotókat készítettem. Később egyre fontosabbá vált számomra, hogy az emberi érzéseket is be tudjam mutatni.
– Esküvői felkéréseket eleinte nem vállaltam. Egy esküvő dokumentálása felelősségteljes hozzáállást igényel. Olyan fotókat kell készíteni, amelyek élményt nyújtanak, száz szónál is többet adnak, hiszen vissza nem térő pillanatokat örökítünk meg. Úgy gondoltam, majd csak akkor fogok esküvői fotózást vállalni, ha más területeken már megmérettem magamat, és sok fotós év van mögöttem. Jó pár fotópályázaton vettem részt, és versenyeket nyertem – belföldön és külföldön egyaránt. A sok pozitív visszajelzés azt mutatja, hogy jó úton járok.
–Te hogy látod a saját sorsodat?
– Akármi jön, meg kell próbálni a legjobbat kihozni belőle. Mostanság főleg a hivatásom tölti ki az életemet. Úgy érzem, megtaláltam a helyemet. Érdemes kitartani. Sok barátom van, akik kikérik a véleményemet. Jó érzés segíteni. Nem szabad mindig a múlton rágódni, mert akkor nem jut előbbre az ember. Azért kaptuk az életet, hogy annak minden pillanatát megéljük.
