Hármasság

Isten – haza – család. Valamikor ez a három fogalom szentség volt mindenki számára. Teljesen egyértelmű szókacsolat. A talapzat, amelyre az életünk épül. Korosabb interjúalanyaimtól tudom, hogy ők ezt az iskolában minden reggel elszavalták, kis versikébe foglalva.

Ha az ember egyedül volna, Isten nélkül, kiszolgáltatva a természetnek, a véletleneknek, az szörnyű volna... „Emlékszem, a háború után – tizenhat éves lehettem –, mentem át az Erzsébet híd romjai alatt... És azon gondolkodtam, hogy ha nincs Isten, akkor akár holnap öngyilkos lehet az ember, hisz mindig több a rossz, mint a jó, az élet tele van szenvedéssel, csalódással. De honnan tudhatjuk, hogy van-e Isten? És akkor arra gondoltam, csak akkor van értelme az egésznek, ha az ember úgy él, mintha volna. Mintha volna egy intelligencia, ami fel nem érhető, amiből mi is vétettünk. A másik természetesen az, hogy Isten nem itt vagy amott van, Isten tibennetek van.” (Vekerdy Tamás író)

Mára ez a három fogalom megkopott. Külön-külön is, de egybevéve meg aztán teljesen. Szemeteskosárba került, mint valami ódivatú kacat, amitől ideje megszabadulni. Mert gátolja a modern embert az önmegvalósításban. Sokáig én se értettem a tartalmukat. Úgy éreztem, tele vannak itatva „pátosszal”. Olyanok, mint a nagyi régi, aranyozott keretbe foglalt gobelinje: ami szép-szép, de mégse fogom kifüggeszteni a nappalimba. Nem passzol hozzám, nem illik az én életembe.

Most viszont, hogy nőnek a gyerekeim, egyre konzervatívabb vagyok. Kezdem más szemmel nézni a világot. Nemcsak a gyerekeim miatt, akiknek (ahogy minden más szülő) igyekszem biztonságot nyújtani, hanem magam miatt is. Olyan sok információ áramlik körülöttünk, és olyan bizonytalan az egész élet, hogy kell valami, amibe belekapaszkodhatok, hogy ne sodorjon magával az ár. Így aztán mostanában egyre többet gondolkodom az „Isten-Haza-Család” hármasán. Kezdem érteni, miért tartották fontosnak a régiek. Az Isten-Haza-Család hármasság nem csökevény, hanem érvényes erkölcsi tanítás.

Kicsit olyan, mint a tízparancsolat: igazságát és tanulságait senki sem vonja igazán kétségbe. Az Isten-Haza-Család hármasság is mankó: segít talpon maradni, egyenes gerinccel járni.

Isten

Nézzük meg egyesével a három fogalmat. Isten. Miért fontos, hogy az embernek legyen hite? Azért, mert minden embernek megvan a maga fájdalma, amibe más ember nem tud belemenni. A maga keresztje, amit nem tud átrakni más vállára. S amit néha egész életében cipelnie kell. Ha nem hiszünk abban, hogy az életünket felülről óvják, és az utolsó pillanatban mindig odadobnak egy mentőövet, akkor nagyon nehéz élni. Szinte nem is lehet. Mindnyájan teszünk rossz lépéseket, néha olyanokat is, amelyekkel jól összekuszáljuk a magunk – és még jobban mások életét. Aztán kis idő múlva fogjuk a fejünket: Jaj, de buta voltam! Mit csináltam?! Ilyenkor jó hinni: igenis, van kiút. Nehéz megtalálni, de van hozzá segítségünk. Valaki mindig mellettünk áll, és fogja a kezünket. Sőt, kitaposta az utat előttünk, csak bele kell lépni a lábnyomába. Mennyivel könnyebb ezzel a hittel élni!

Nem azt mondom, hogy most már mindenkinek templomba kell járnia, bár ez a legegyszerűbb módja annak, hogy megerősödjünk lelkiekben. Ha valaki nem akar keresztény közösségbe tartozni, ám legyen. Isten univerzális. De napi imánkat ne adjuk fel! Hogy mennyire fontos az Istenbe vetett hit, többször megtapasztaltam személyes életemben is. Én is átéltem ezt-azt – kicsoda nem? –, és ilyenkor mindig az segített, mikor arra gondoltam: nincs mitől félni. Olyan, mint az Indiana Jones filmben: nem látom az utat a szakadék fölött, mégis ott van, csak hinnem kell benne...

És persze, milyen az élet? Egyszer lent, másszor fent. Mikor fent voltam, megragadtam a barátnőm kezét, aki éppen a mélyben volt, és át akartam neki adni a mankót, amit én használtam, mikor a gödörből kimásztam. „Ne félj – mondtam neki –, ott fenn már tudják a megoldást, csak hinned kell benne!” A barátnőm így sóhajtott fel: „Neked könnyű! Te hiszel az ilyesmiben! De én mibe kapaszkodjak?” És valóban: ha valaki nem hisz, az mibe kapaszkodjon? Nem marad neki semmi más, csak a puszta fájdalom.

Sokat gondolkodtam azon, vajon a 20. század hatalmasainak miért épp az Isten fájt a legjobban? Miért épp azt vették el először az esendő embertől? Talán azért, mert azt, aki hisz a feljebbvalóban, nehezebb megingatni. Van tartása, tudja, mihez igazodjon, és ki tud állni az emberi méltóság mellett. Kikre is gondolok? Például az olyan mártírokra, mint Salkaházy Sára, aki apácaként zsidókat mentett a második világháborúban, és ezért a Dunába lőtték. Vagy gondolok Esterházy Jánosra, aki egyedüliként a pozsonyi parlamentben ki tudott állni az emberi méltóság mellett.

Vagy Mindszenty Józsefre, aki sosem alkudott meg. Volt hozzá bátorsága. Vagy gondolok a régi és a mai Gulagokat túlélőkre, akik állítják: a hitük segített abban, hogy átlépjenek a borzalmakon. Tudták: mindig van kiút... (Ezért sem szeretem, amikor az ezoterikus irányzatok képviselői szidják a történelmi egyházakat. A felsorolt bátrak mindegyike keresztény volt – a keresztény hitből merítkeztek! Ha valaki nem akar keresztény lenni, ne legyen! De ne szidja a más hitűt!) No, most képzeljük el: mi van akkor, amikor túl sok embernek, sőt, egy hatalmas tömegnek, esetleg egy egész nemzetnek van hite? Az ilyen tömeg ellenáll.

Az ember – és a nemzet is – hit nélkül könnyebben manipulálható. Még szerencse, hogy szabad akaratot kaptunk, mert ne feledjünk, mindig is mi magunk dönthetünk a sorsunkról. 

Haza

No, mit is kezdjünk ezzel a fogalommal? Ahogy Gyurcsó István írja: „Hol a honom, hol a hazám? Kóstolgatom sós ízét e szavaknak.” Hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, az anyaországban is divat nem szeretni a hazát. Ráadásul a „haladó” elképzelések mindent megtesznek azért, hogy az emberiség általában ne tartsa fontosnak a hovatartozását. Legyünk mindnyájan européerek, sőt, világpolgárok!

Megsúgom: ez nem fog összejönni. Mi magyarok vagyunk. Ők meg szlovákok, csehek. Azok meg németek, angolok, amazok meg hottentották. Ezért egy kicsit mindig másak leszünk. Kicsit másképp gondolkodunk – és másképpen érzünk. (Mi, magyarok például szenvedélyesebbek vagyunk, érzelmeink fel-le dobálnak minket, szeretjük a szélsőségeket. Egy szlovák színész nyilatkozta nemrégiben: ha nem lennének magyar színészek a szlovák színpadokon, eltűnne onnan a szenvedély.) Másak vagyunk – mást hordozunk a génjeinkben. Akár tetszik, akár nem.

Éppen ezért most felejtsük el a keretet, azaz a határokat. A Haza szó alatt értsük azt, amit jelenteni akar: magát a nemzetet, azaz esetünkben a magyarságunkat. Miért fontos ez egyáltalán? Hát azért, mert az embernek mindig tudnia kell, kicsoda ő. Ha belenéz a tükörbe, tudnia kell, kit lát. Mondjuk, egy barna, kék szemű, negyvenes nőt, akinek a szemében ott ragyog egész eddigi élete. De nem csak az. Minden más is, amit a szüleitől, nagyszüleitől kapott. Fontos tudni, hogy ki az apánk, a nagyanyánk és a dédapánk. Az enyémek magyarul beszéltek, éltek-haltak. Ezt adták át nekem, és én is igyekszem átadni a gyerekeimnek... Mindnyájan láncszemek vagyunk.

Mindszenty József a magyar katolikus egyház egyik legnagyobb 20. századi alakja, üldözték a nyilasok és a kommunisták egyaránt. Életútja bebizonyította, hogy a Rákosi-korszak és a nyilas diktatúra természetéből adódóan az egyház csak elvtelen, erkölcstelen és megalázó kompromisszumot tudott volna kötni, ennek pedig a bíboros sziklaszilárdan ellenállt.
(Kép forrása: wikipedia.org)

Ha meghallok egy magyar népdalt, az rólam és nekem szól, ha elolvasok egy József Attila-verset, az én vagyok. Egy Mikszáth-könyvben megtalálom a magyar „habitust”, azokat az embertípusokat, amelyek ma is körülvesznek bennünket. Ha visszanézek egy régmúlt győztes csatára, nagy királyra, büszkeség tölt el. Jó érzés tudni, hová tartozunk. Természetesen mi itt speciális helyzetben vagyunk: sok olvasónk egyszerre érzi magát szlováknak és magyarnak. Kettős kötődése van, két kultúrát ismer, sokszor két kultúrát bír. Nincs ezzel semmi gond. Csak legyen rá büszke! Legyen büszke arra, hogy szlovák apukája, de arra is, hogy magyar anyukája van! Aki meg tiszta magyar, becsülje meg saját magát!

Egy erős önbizalommal rendelkező embert hiába köpnek szemen, akár százszor is. Szépen letörli magáról – és ott folytatja, ahol abbahagyta. Mert tudja, hogy kicsoda, és hogy nincs miért szégyenkeznie.
És most képzeljük el, mi történik, ha egy egész nemzet tudja, hogy kicsoda. Hasonlítsunk össze egy öntudatos és egy kevésbé öntudatos nemzetet! Vajon melyiket lehet könnyebben kirabolni, elsöpörni – halkan súgom: részeiben eltörölni a föld színéről? Hát mit gondolunk, miért olyan fontos manapság az „európai polgár”?

Mitől lett ez akkora divat? Azt gondoljuk, modern dolog nem hinni a nemzetben? Hát nem az. Ott tartottunk, hogy két dolog már nem fontos. Az egyik az Isten, a másik a Haza. Vajon mi történt (történik) a Családdal?

Család

Amikor a cikk írásába kezdtem, azt gondoltam, ezt a részt lesz a legkönnyebb megfogalmazni. Sajnos, nem így van. Mára annyira szétzilálódott a család, hogy érzékeny dolog erről írni. Kezdjük talán egy kis filozofálgatással. Ha a hit érzelmi biztonságot, a nemzettudat szellemi biztonságot, a család anyagi (fizikai) biztonságot ad az embernek. Persze, itt az anyagiak alatt nem a pénzt értem, hanem a hétköznapi, földhözragadt biztonságot. És ide nagyon sok minden beletartozik, a simogatástól, öleléstől kezdve a mindennapi betevőn át egészen addig, hogy számíthatunk egymásra a bajban.

Fontos, hogy az ember fel tudjon nézni az apjára, anyjára. Hogy tudja: nem csalók, nem szélhámosok, hanem dolgos, megbízható emberek. Olyan szülők, akik gondoskodtak rólunk, akikre támaszkodni lehet, akik mindent megtesznek értünk, akik számára értékes, megismételhetetlen és szerethető lények vagyunk. Még akkor is, ha történetesen ezt nem érdemeljük meg. Akik elfogadnak olyannak, amilyenek vagyunk, és sokat dicsérnek. Lehet, hogy a szüleink nem épp a legokosabb emberek a világon. Bocsássuk ezt meg nekik. S ne feledjük: nélkülük nem lennénk, s nekik mindig mi vagyunk a legfontosabbak.

Számomra apám, anyám példakép. Büszke lehetek rájuk. És nemcsak rájuk, hanem a nagyszüleimre is, mind az ötre, merthogy apámat nevelőapa nevelte. Sőt, még egy-két dédszülőmre is büszke vagyok, mert meséltek róluk nekem, tudom, kik voltak, mit csináltak, merre jártak. Volt köztük szerencsés ember, mások ügyetlenebbek voltak, voltak köztük parasztok, kézművesek és úriasszonyok. Volt néhány ballépésük, de egy dolgot jól csináltak: szerették a gyerekeiket.

Palma Vecchio A Szent Család egy női szenttel és Assisi szent Ferenccel című képe cca.1520.
(Kép forrása: szepmuveszeti.hu)

És ez a szeretet mindig továbbadódott. Nekik köszönhetem, hogy szerethetem a gyerekeimet. Jó érzés, hogy megszülethettek, hogy látom bennük életem folytatását. Látom bennük nemcsak a férjem arcát, hanem a nagyszülőkét is. Olyan különös ezt végiggondolni: mindenkiből kaptak egy-egy részt. Néha elgondolkodom: mi lenne, ha nem lennének a nagyszülők, ha nem lenne a férjem, ha nem lennének a gyerekek? Azt hiszem, nem is tudnám igazából, hol a helyem – hol a hazám.

S ezért nagyon érzékeny téma ez. Apákat látok, és anyákról hallok, akik elhagyják a gyerekeiket. Úgy csinálnak, mintha sosem nemzettek volna utódot, mintha az a gyerek nem is létezne, és jó, ha szülinapjukon megeresztenek egy telefont. (Az egyik barátnőm mesélte tegnap: a szomszédja megkérdezte, nem ismer-e egy jó ügyvédet, mert nem akarja megfizetni a 100 euró gyerektartást. Egy éve nem dolgozik, az orvosokat járja... A gyerekével meg úgyse találkozik. Igaz, hogy feketén fenntart egy autójavító műhelyt, és a százszorosát is megkeresi a kirótt kötelezettségnek, de hát az stikában történik...)

Nem tudom, mit is mondhatnék erre. A saját vérét tagadja meg! Mások az anyóssal, apóssal nem beszélnek, sőt, a gyerekeket se engedik el a nagyihoz. Miért fáj nekik a szeretet, amit csak a nagyszülő adhat az unokájának? Ja, hogy ők másként gondolkodnak, más értékrend szerint élnek? Az éppenséggel nem baj. Mert minél több mintát lát a gyerek, minél többféle gondolkodásmóddal megismerkedik, később annál nyitottabb lesz. Ha nem tetszik az anyós képe, ne látogassuk – bár ezt se igazán értem! –, de a gyerektől azért ne vegyük el a nagyanyját.

Gyerekeket látok, akik felnőve elhagyják a szüleiket, sőt, az egész családdal megszakítják a kapcsolatot... Még karácsonykor se látogatják meg az anyjukat, mert fejükbe vették, hogy őket nem szerették (értékelték) gyerekkorukban. 

Azért, mert néha kaptak egy-két pofont, netán kritikát? Ha így van, köszönjék meg a szüleiknek, mert ez azt jelenti, hogy törődtek velük, azt akarták, hogy érdemesebb emberek legyenek, s jobb soruk legyen. S ha most rá se néznek a szüleikre, akkor ők hogyan tudnak szeretni? Minden családban vannak konfliktusok – a nélkül nem megy. A nagy család az életet képezi le. Ott sem feltétlenül értünk egyet mindenkivel. És azt gondoljuk, hogy ha a családtagjainkkal nem tudunk kijönni, akkor idegenekkel menni fog? Testvéreket látok, akik az utcán elfordulnak egymástól... Miért? Vajon mi lehet az a nagy harag, ami miatt úgy viselkednek, mint egy durcás kisgyerek? Nekik nem kell a másik támogató ereje? Vagy olykor-olykor segíteni kell a másikon, s ez nem tetszik?

Üzenem mindenkinek, aki hátat fordít a családjának, hogy rosszul teszi! (Én most nem a szélsőséges esetekről beszélek, amikor valakit gyerekként kínoztak, esetleg levegőnek néztek, mert sajnos, ilyen is van. De a kivétel erősíti a szabályt.) Azokról a családokról beszélek, ahol jól-rosszul, néha ügyetlenül, de szeretik a gyerekeket. Válás után is! Ha valaki úgy érzi, őt nem szeretik, őt nem becsülik, ő a „fekete bárány”, menjen el az anyukájához, és mosogasson el. Szó nélkül. Ajánlja fel, hogy bevásárol neki. Kérdezze meg a testvérét, nincs-e szüksége valamire... Ha így fog viszonyulni a családhoz, egészen biztosan a család is megváltozik vele szemben. Csak tudatosítani kell: a család nem arról szól, hogy minket támogassanak, hanem arról, hogy egymást támogassuk. És ez nagy különbség!

Valahova tartozni kell. Egyedül gyönge az ember, esendő. Sodródik, tönkremegy az élete. A család ereje fönntartja és megtartja az embert. Annyi problémát kell megoldani, annyi nehézséget kell leküzdeni, és legyenek bármilyenek is a családtagjaink, a legtöbbször csak rájuk számíthatunk. Higgyük el: anyánk, történjék bármi, mindig szeretni fog bennünket. Benne növekedtünk, test vagyunk a testéből. Nem is lenne képes arra, hogy ne szeressen bennünket. Ne fordítsunk neki hátat! Gondoljuk végig ezeket a gondolatokat, és ha haragban vagyunk egymással, rendezzük a dolgainkat. Nem mások végett. Magunk végett. A teljesebb élet végett. Isten-Haza-Család. Ma már tudom: nem, ez nem olyan, mint a nagyi kopott gobelinje. Ez az alap.