A legnagyobb magyar rendezőkkel forgatott, közel 100 színházi bemutatót tud maga mögött a Jászai Mari-díjas érdemes művész. Rengeteget utazott szerelméért, majd fia születése után nem akart elszalasztani egyetlen megismételhetetlen pillanatot sem. Igazán kellemes társaság! Figyelmes, őszinte beszélgetőtárs.
Elmúlt ötvenéves, s arisztokratikus nyugalommal tudja elmesélni egy nőnek, hogyan nem marad le semmiről, ha a saját útját járja. Az Aurora Borealis - Északi fény c. filmben Törőcsik Marival játszott, aki azt mondja róla, hogy csodálatosan szép és nagyszerű színésznő. Tóth Ildikóval beszélgettem.
– Milyen volt Törőcsik Marival együtt dolgozni?
– Marival valahogy soha nem sodort össze az élet, illetve egyetlen alkalommal találkoztunk színpadon. Aztán volt egy érdekes, misztikus álmom. Makk Károly Szerelem c. filmjét ezerszer láttam. Néha vetítik a tévében. Mikor hazaesek a színházból, s nem tudok rögtön elaludni, akkor ezeregyedszerre is végignézem. Lehet, hogy pont ettől, de azt álmodtam, hogy forgatunk, Mari fekszik az ágyban, s én játszom azt a szerepet… El is felejtettem ezt az álmot, még akkor sem jutott eszembe, mikor Mészáros Márta, a film rendezője felhívott, hogy szeretne velem dolgozni. Majd forgatás közben, a kórházban, amikor azt a bizonyos jelenetet vettük fel, akkor jutott eszembe ez az álombéli találkozás. Egy biztos, hogy Mari azon ritka színészek egyike, akik rendelkeznek azzal a képességgel vagy adottsággal, nem is tudom, hogy ez mi… de ő nem játszik! Ő van. Mikor Vasziljev rendezésében láttam Szolnokon, abba akartam hagyni a színészetet, mert arra gondoltam, hogy én ott sosem fogok tartani. Mari közlekedett a színpadon, és teljesen mindegy volt, hogy mit csinál, mi kerül útjába, mert a belső tudását mindenre alkalmazni tudja. Hogy egy poharat tesz arrébb, vagy a virág szirmát tépi le – azt olyan zsigeri tudással teszi. Mikor az ember próbál egy darabot, mikroszkóp alatt lát szinte mindent. De Ő egyszerűen csak létezik a színpadon.
– Ez támasz vagy elrettentő dolog a közös munkában?
– Amikor felhívtak, hogy Olga szerepét én kapom meg, akkor persze jól megijedtem Mártától is, Maritól is. Ilyen fantasztikus színésszel és rendezővel fogok dolgozni, s hogy fogok ennek megfelelni?! Abban leltem megnyugvást, hogy majd figyelem Marit, s akkor nagyon nagy baj nem lehet. Marira nagyon-nagyon vigyázott az egész stáb. Persze, minden stábnak professzionálisnak kell lennie, és sok csodálatos stábbal dolgoztam, de itt valami különleges légkör uralkodott. Figyelő és szerető energiákkal voltunk mindannyian körülvéve.
– A marcali gimnáziumi évek után eldöntötte, hogy színészi pályára adja a fejét. Érettségi után a Kaposvári Csiky Gergely Színházba jelentkezett gyakornoknak, de nem járt sikerrel. Gondolt volna akkor arra, hogy ilyen ívet jár be, hogy egyszer egy ilyen filmről beszélgetünk?
– Innen jó dolog visszatekinteni. És csak arra emlékszem, hogy én ezt az általános iskola óta igen akartam csinálni. Még nem is tudtam megfogalmazni magamnak, hogy miért. Később volt csak inspiráló erő. De annyira korai dolog volt, mikor ez megszületett bennem, hogy külső ráhatást nem is tudtam volna megfogalmazni, hogy miért.
– Alternatívája sem volt?
– Hát annyira vakon hittem benne, hogy ez nekem összejön, hogy alternatívám nem volt, csak menekülő útvonal. Mikor másodszor kirúgtak, akkor édesanya kérésére elmentem felvételizni Pécsre, a magyar nyelv és irodalom szakra, ahol levelezőre felvettek, csak kértem egy év halasztást, mert akkor vettek fel a Nemzeti Színház stúdiójába is.
Gondoltam, ha a stúdióba egy év után sem vesznek fel, akkor elkezdem Pécsett az egyetemet. Úgyhogy, ha harmadszorra sem vettek volna fel, akkor Pécs.
– De felvették. Szinetár Miklós osztályába. 1990-ben diplomázott. Csonka Andrással, Náray Erikával együtt végeztek. Stohl András Zsámbéki osztályába járt. Milyen volt?
– Felejthetetlen! Amikor az embert felveszik a színművészeti főiskolára, az a szabadságnak egy olyan foka, ami egy fiatal embernek elképzelhetetlen. Önmagában már ez egy sikerélmény. Ha felvesznek a bölcsészkarra, az jó, klassz, de ez ahhoz képest az ígéret földjét hozta el. Olyan eufória volt, hogy el sem tudom mondani. Azért is, mivel nem tudom, hogy miből táplálkozott az a belső forrás, ami azt mondatta velem, hogy sikerülnie kell. Ráadásul én nagyon visszahúzódó és nem egy állandóan szerepelni akaró lényecske voltam és vagyok.
– Színészként?!
– Nagyon sok emberben él egy tévképzet, hogy a színész az exhibíció maga, de ez nem mindig jár kézen fogva. Tíz kollégából, mondjuk, több mint 50% egyáltalán nem az exhibíciójából lesz színész. Persze a sikerre, a szeretetre, az elismerésre mindenki vágyik. Ezek fontosak, mint minden szakmában: hogy az embert látva lássák és szeressék.
– Azóta megtalálta a választ, hogy mi késztette színpadra?
– Talán minden ott kezdődik, hogy az emberek a szorongásaikkal, félelmeikkel, tudatlanságukkal az egymásba kapaszkodással, egymás segítségével tudtak túlélni. Ezt mostanra elfelejtettük, de szerintem ma is ugyanígy működik a lényegi dolgokban. Azt gondolom, hogy minden művészet azért lett, hogy az ember értelmezze a saját lényét, életét a világban, meg az egészhez való viszonyát. Mankót ad az embernek a zene, a mozi, a mese. A legalapvetőbb dolog, hogy mesélünk. A gyerekekkel is így kezdjük, ugye: mesélünk családtörténeteket, fantáziát, s ez mankót ad az életükbe. Engem valami olyasmi hajtott a pályára, amikor ráéreztem, hogy az emberi lét jogosultsága és annak értelmezése, hogy mi dolgunk a világban, össze tud kapcsolódni egy univerzálisabb dologgá.
– A főiskola után négy évig a Radnóti Miklós Színház tagja, majd alapító tagja és 4 évig művésze az Új Színháznak. Azután szabadúszó. Miben más a két státusz? Miért vált az ember a biztosból a bizonytalanba? Magabiztosság ez, vagy kiábrándulás? Mit jelentett ez önnek?
– Nagy szerencsém, hogy a főiskola után a Radnóti leszerződtetett, hiszen egy jelentős színházban bontogathattam a szárnyaimat, és fantasztikusan bántak velem. De fiatal voltam, vitt a lendület. A Radnótiban minden olyan kerek volt, és én abból a helyzetből ki akartam billenteni magamat. Amikor megalakult az Új Színház, átszerződtem. Székely Gábort a szakmánk egyik legkiválóbb mesterének tartom. Fontos volt, hogy az ő színházában alapító tag lehettem. Aztán négy év múlva Gábor nem folytathatta. Megkezdődött a szakmán belül az az erózió, ami mára teljesedett ki igazán. Akkor több kollégámmal úgy gondoltam, hogy nem maradok. Ezt lehet szolidaritásnak is nevezni. Így egyszerre azon kaptam magam, hogy szabadúszó lettem. Akkoriban hirtelen feladataim adódtak. A színházi szerepek mellett egy-egy film is megtalált.
– Láthattuk a Csocsó, a Felhő a Gangesz felett, a Jadviga párnája vagy akár Csinibaba szerepeiben. Aztán megismerkedett férjével, Domokos László színművésszel (a Barátok közt Attilájaként ismerhette meg a magyar közönség), aki erdélyi származású. Hogyan találkoztak?
– Van egy csodálatos barátnőm, a rendező Novák Eszter, akit meghívtak Marosvásárhelyre rendezni. Akkor még nem volt jogosítványa, ezért az volt a terv, hogy a testvére, Novák Péter kocsival elviszi. Csakhogy Péter eltörte a lábát, Eszter pedig engem hívott, kétségbeesetten. Nekem történetesen három napig nem volt előadásom, ráértem elvinni. Így találkoztunk a férjemmel. Onnantól kezdve rengeteget utaztam a szerelem miatt…
– Lévén, hogy Szlovákiában, magyarul beszélgetünk, nem szeretnék elsiklani a Magyarországra áttelepült férje erdélyi származása felett. Van-e olyan szokás, életérzés, élmény, amit „áttelepített” az önök közös életébe? És van-e, amit sajnál, hogy nem?
– Érdekes volt megismerni azt a közeget, ahonnan a férjem származik. Olyan csodálatos energiák munkálnak benne, ahol az emberek, mint kicsi pontok, sokkal nagyobb összeköttetésben állnak egymással, sokkal intenzívebben nyilvánul meg közöttük a szeretet, az egymásra való odafigyelés. Kevésbé magányosak, eleve közösségben, családban gondolkoznak. Természetesnek tűnik, hogy együtt oldanak meg valamit, egymást segítik, olyannyira, hogy a szomszédjog sokszor akár felülírja a családjogot. Ez markánsan szembetűnő másság egy fővárosi közeggel szemben, s értékes egy ilyen légkörben élni!
– 2003-ban megszületett kisfiuk, Simon. Ekkor sok felkérést visszautasított…
– Igen, a nemeimben benne volt a fiam születése is. Aztán azon kaptam magam, hogy a gyerekemre hivatkozom ugyan, de már nem elsősorban miatta mondok nemet. A dolgok soha nem önmagukban vannak. Minden egymásra hat. A nemek nagyon sok ember életében fel-felbukkannak. Egyszerűen attól, hogy öregszünk, s különböző életszakaszokat élünk meg, óhatatlanul vannak lentek és fentek. Völgyek és kiemelkedő életszakaszok, s az embernek nem kell megijednie a hullámvölgyeitől.
Amikor persze benne van, akkor az borzasztó érzés, meg kétségbeejtő, de az én tapasztalatom azt mutatja, hogy ha van elég erőm ezekből kirepülni, akkor mindig sokkal gazdagabban jövök ki.
– Azért mondjuk el, hogy fia születése után forgatta Szabó Istvánnal Az ajtó, ill. a Rokonok c. filmeket. Oscar-díjas rendezővel dolgozni kellemesebb hullámvölgy…
– Ez egy olyan pálya, amit az embernek gyakorolnia kell. Ha nem teszi, akkor megijed. Meg amúgy is: az embernek a tehetsége nem mutatja mindig egyformán a fényét. Vannak életszakaszok, amelyek nyilvánvalóvá teszik, s vannak olyanok is, amelyek eltakarják. Az ember az idővel változik, máshogy viszonyul a világhoz, önmagához. Simonra hivatkoztam, pedig csak elgyávultam kicsit. Azon gondolkodtam: való vagyok-e a pályára, s ezek komoly kérdések. Nagyon sok színész küszködik ezzel még akkor is, ha ez kívülről nem látszik. Volt egy olyan szakasza az életemnek, amikor jól kisodortam magam. Félig-meddig tudatosan elsodortam magam, hogy egyszerűen világossá váljon, tudok-e enélkül létezni, kell-e vagy nem, akarom-e én ezt még csinálni. És igent mondtam. Így szerződtem le Fehérvárra a Vörösmarty Színházba. Simon akkorra már elmúlt 12 éves, engedtem a ragaszkodásomon, de a vele töltött idő mindent megért. Az ember nem akar lemaradni a megismételhetetlenről.
– 2015-től tagja a színháznak. Ugyanebben az évben játszottak először együtt férjével az Isten háta mögött c. darabban a Rózsavölgyi Szalonban. Előny vagy hátrány, hogy a színpadi társ az életben is társa?
– Ebben a darabban hat történetet mutattunk be, Magyarországon ez ősbemutató volt. Amikor a férjemmel játszottam, meglepő, de elfelejtettem, hogy ezzel az emberrel élek 13 éve. Akkor ott volt egy feladat, amit közösen oldottunk meg. Az biztos, hogy külön kört nem kellett egymással már lefutnunk: nem kellett egymást felmérnünk. Eleve létezett egy csatorna, aminek segítségével értettük egymást.
– Az idén már két bemutatója volt. Láthatjuk Fehérváron a Kafka a tengerparton c. darabban és a Kartonpapában is, míg a moziban legutóbb a Viszkisben láthattuk. Mi jöhetne még? Van-e olyan feladat, szerep, amit szívesen venne, ha az élet pont ön elé rakna?
– Nem az vagyok, aki kitalálja és megvalósítja a dolgokat – önálló estem se volt soha. Inkább abból igyekszem válogatni, amit az élet elém rak.
– Kívánom, hogy legyen miből kedvére válogatni. Köszönöm a beszélgetést!
Lelkes Kata
