Terhesen hagytak magamra. Az utolsó tabu is ledőlt. Nem véletlenül óvják minden kultúrában a terhes nőt százszor jobban. A lélektan szerint annál rosszabb nem történhet a várandós nővel, mint hogy magára hagyják.
Melinda először levelet írt nekünk. „Az én történetem két évvel ezelőtt kezdődött. Ő nős volt, én tizenkét éve éltem együtt a párommal... Ismertük egymást már évek óta, de soha eszembe sem jutott, hogy ebből több is lehet. Aztán egymásba szerettünk.“ A padányi származású Iván Melinda (36) a levele után eljött hozzánk, és nyíltan beszélt az életébe váratlanul betoppanó nagy szerelemről – és az azt követő fájdalmas csalódásról, melyből gyönyörű gyümölcs született: a kis Hunor.
– Mesélj magadról néhány szót. Mivel foglalkozol?
– Az Alistáli Corvin Mátyás Alapiskolában tanítok az alsó tagozaton, ezenkívül pedig zenét és művészeti nevelést is oktatok a felső tagozaton. Az alistáli nyugdíjasok népdalkörét szintén én vezetem. Jelenleg gyermekgondozási szabadságon vagyok.
– Miért döntöttél úgy, hogy megosztod az olvasóinkkal a történetedet?
– Úgy éreztem, hogy erőt tudok adni azoknak a nőknek, akik hasonló cipőben járnak, mint én.
– Kezdjük az elején. Egy hosszú kapcsolatban éltél, mielőtt beköszönt volna életedbe a nagy szerelem.
– Igen, 12 évig éltem együtt a párommal. Soha nem volt köztünk vita vagy veszekedés, de akkor már tudtam, hogy nem úgy kéne egymás mellett élnünk, mint két testvérnek... Már régen úgy éreztem, hogy valami hiányzik az életemből. Titokban vártam, hogy jöjjön valaki, aki megdobogtatja a szívem...
– Terveztetek házasságot?
– Nem. Gyermeket sem terveztünk. Úgy gondoltuk, még nem jött el a családalapítás ideje. Titokban vártam, hogy jöjjön valaki, aki megdobogtatja a szívem...
– Ekkor lépett be a másik férfi az életedbe?
– Igen. Már régebbről ismertük egymást. Egy rendezvényen találkoztunk, amikor kipattant közöttünk az a bizonyos szikra. Váltottunk pár szót, néhány nappal később pedig felkeresett. Mivel tudtam róla, hogy nős ember, meg sem fordult a fejemben, hogy közünk lehetne egymáshoz. Ám mikor megtette az első lépést, már nem mondtam nemet.
Rám nézett, és én tudtam, hogy elvesztem. Először telefonon beszéltünk, üzeneteket váltottunk, azután találkoztunk. Boldogtalan volt, ahogy én is. Mindketten megtaláltuk azt, ami az addigi életünkből hiányzott: egymást.
– Mindez titokban zajlott?
– Rövid ideig titokban tartottuk a viszonyunkat, de tudtuk, hogy nemsokára ki kell lépni a fényre. Én ekkor mindent mérlegre tettem. Tudtam, hogy beszélni fognak rólam, hogy olyan is lesz, aki elítél, de olyan is, aki megért. Azzal vigasztaltam magamat, hogy közösen döntöttünk a szerelmünkről, hiszen minden kapcsolathoz két ember kell. És mi megbeszéltük, hogy együtt folytatjuk tovább az életünket. Én rögtön kiléptem az élettársi kapcsolatomból, ő pedig beadta a válókeresetet. Ekkor lettem várandós. Tudtam, hogy beszélni fognak rólam, hogy olyan is lesz, aki elítél, de olyan is, aki megért.
– Gondolom, nagy volt az öröm!
– Hatalmas! Mindketten nagyon örültünk a gyermek érkezésének. Együtt jártunk az orvosi vizsgálatokra, és a közös jövőnket tervezgettük. Biztos voltam benne, hogy jó apja lesz a gyermekünknek. Közben kiderült, hogy a válópere sikertelenül végződött. A várandósságom hetedik hónapjában voltam, mikor eljött hozzám, és azt mondta: ne féljek, mert kitart mellettem. Mégis szépen lassan elmaradoztak a találkozások, a hívások, és ezzel együtt az érdeklődése is megcsappant irántunk. Végül teljesen kikopott az életemből.
– Nem éltetek együtt?
– Nem, egyetlen percig sem. Először le akartuk zárni az addigi életünket, majd tiszta lappal kezdeni. Bár ha most jobban belegondolok, olyan voltam, mint Pénelopé, aki mindig csak várt. Én is csak vártam és vártam. A szüleimnek sem akartam addig bemutatni, míg nem rendeződnek a dolgaink. S mivel egész végig úgy volt, hogy el fog válni, hiszen beadta a válókeresetet, ezért nem kételkedtem benne.
– Azt mondod, kikopott az életedből. Te sem kerested őt?
– Felhívtam, persze, hogy ez azért nincs így jól. Ekkor ismét eljött, és bevallotta, hogy nem fog elválni a feleségétől, nála minden marad a régiben. Azóta is a fülemben cseng, amit mondott: „Természetesen a nevemre veszem a gyereket, mindenben támogatlak, nem hagylak magadra.” Ebből semmi nem lett. Egy idő után már a telefonomat sem vette fel. Sőt, úgy viselkedett, mintha köztünk ez az egész meg sem történt volna. Mintha nem estünk volna szerelembe.
– Mi következett?
– Mivel a hetedik hónapban jártam, szükségem volt az apasági nyilatkozatra. Mikor felhívtam őt, egészen elképesztő választ kaptam tőle. Apasági tesztet kért. Megjegyzem, egészen odáig nem kételkedett bennem. Most meg hirtelen meg akart szabadulni tőlem – tőlünk. Akkor én már teljesen egyedül éltem, hiszen kiléptem a 12 évig tartó kapcsolatomból. Mondhatni, a kilenc hónapot egyedül csináltam végig. Világossá vált számomra, hogy időt szeretne nyerni... Vagy azt remélte, hogy ezt a magasra dobott labdát majd nem merem leütni? Még ma sem tudom.
– Elkészült az apasági teszt?
– Igen, de csak a szülés után. Keresni kellett egy orvos szakértőt. Találtam is egy nagyon jó pozsonyi professzort, majd a fiamat tizenegy hetesen elvittem a vizsgálatra. Ha nem járok utána, előbb-utóbb a bíróság kérte volna tőlem a bizonyosság bizonyítását. Az eredmény megjött, a gyermek születési bizonyítványába pedig bekerült az apa neve. Nem akartam, hogy úgy nőjön fel a gyerekem, hogy az „apa neve” rubrika üresen álljon. Ez szerintem érthető.
– Embert próbáló helyzet lehetett...
– Borzasztó volt. El sem tudtam képzelni, hogy ilyen velem megtörténhet. Állandóan arra gondoltam, hogy nem hagyhatom el magamat a gyerekem miatt. A fiam adott erőt. A mai napig is ő tartja bennem a lelket. Mindig azt mondom: én a fiamnak életet adtam, ő pedig nekem egy okot adott az életre. Igaz, most még megvisel, ahogy mesélek a történtekről, mert az ilyen sebet hosszú ideig hordozza magában az ember. Ám minden seb begyógyul egyszer.
– Volt, hogy vádoltad magad? Hogy miért mentél bele ebbe a szerelembe?
– Nem. Sosem bántam meg. A véletlenekben sem hiszek, mert ennek így kellett történnie. Miközben azt is tudom, hogy rosszul választottam. Ám nem csinálnám vissza, mert amit elvett tőlem az élet, attól én csak erősebb lettem. Teher alatt nő a pálma! Vannak nehéz napok, persze hogy vannak, de már egyre ritkábban fordul elő, hogy szomorú vagyok.
Szerencsére a barátaim és a szüleim végig mellettem álltak, tartották bennem a lelket, és mindenben segítettek.
– Tudtad, hogy a szülés után nem jön majd az apa, és egyedül fogod felnevelni a fiadat. Fel lehet erre készülni?
– Az első hét hónapban apás szülést terveztünk, ám ez az álomkép szertefoszlott. Így aztán felkészítettem magam mindenre. Muszáj volt. A szülés alatt azon szorongtam, hogy a fiamnak semmi baja ne legyen. Utána azon izgultam, hogy kibírjam lelkileg, mikor kopogtatnak az apukák a többi anyukához. Érdekes az élet! Az egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Úgy értem, a szülés alatt semmi gondom nem volt, a terhesség alatt végig dolgoztam. Szép időszak volt, annak ellenére, ami történt velem, velünk.
– Ha visszapillantunk a múltba, akkor nem lehet, hogy a titokzatosság volt a kapcsolatodban a legfőbb varázslat?
– Egyikünk sem rejtette véka alá, hogy mi történik velünk. Az ő környezetében is jól tudták, hogy válni készül. Amikor az elején felvázoltam neki, hogy mennyi megpróbáltatás vár ránk, akkor azt mondta nekem: ő mindent bevállal, mert boldog akar lenni, és csak egy élete van. Az ismerőseinek is ugyanezt mondta. Aztán mégis meggondolta magát.
– Apa és fia találkoztak már?
– Nem. Hunor most lesz 16 hónapos. Nem tudom, meg tudom-e valaha bocsátani az apjának, hogy cserbenhagyta a gyermekét. S ami még rosszabb, letagadta őt, ráadásul úgy néz ki, mintha galád módon szét akartam volna robbantani a családját. Pedig mindig kettőn áll a vásár. Nagyon fáj, nem tagadom. Még sincs bennem bosszúvágy, és soha nem is volt.
– Mit üzensz azoknak a nőknek, akik hasonló helyzetbe kerültek?
– Azt, hogy bármennyire nehéz is, a születendő gyerekre kell fókuszálni. Minden rossz elmúlik egyszer. Ez nem a világvége, sőt, lehet, hogy ezzel valami még rosszabbtól mentett meg minket a jóisten. Én hálát adok minden nap az egészséges gyermekemért. Mert Hunorral most kerek az életem.
