Erdélyi Zoltán, a Komáromi Jókai Színház színpadmestere Magyar Teátrum Díjat kapott. Nagy elismerés ez.
Az ipari lámpa tompa fénysugarában nem látni a porszemeket, nem hallani a padló halk reccsenését a díszlet súlya alatt, nem hallani a díszletépítők hangját, akik a jobb és a bal oldali takarásban új világot építenek. Ők dolgoznak azért, hogy estére helyén legyen minden díszlet és kellék, felgyulladhassanak a meleg fények, és felgördülhessen a függöny. A színpadi háttérmunkákat a színpadmester irányítja. Mire kell ügyelnie? – kérdezzük Erdélyi Zoltántól.
– Ma éppen a Padlás díszletére – válaszol Koma (színházi berkekben így hívják Zoltánt). – Előadás után ugyanis kénytelenek vagyunk lebontani a díszletet, mert ritkaság, hogy egymást követően ugyanaz a darab menjen. A Padlás díszletét hat-hét óra alatt állítjuk fel, de volt már nehezebb darabunk is: a Made in Hungariára kilenc óra kellett. Színpadmesterként tulajdonképpen a díszletekért és a kellékekért felelek – meg a pontosságért. Papírmunkám is van, az alám tartozó 15 háttérmunkás – a díszletépítő, a kellékes, az öltöztető, a fodrász, a hang- és fénytechnikus – havi-heti-napi beosztását is én készítem. Mi itt a háttérben igazi csapatként működünk. A forgószínpad kezelésénél például minden perc számít, s ez is az én dolgom. Előadás alatt mindennek óraműpontossággal kell működnie. A színpadmester az új darabot a fogantatástól a haláláig végigkíséri. Az ő feladata, hogy a díszlet minden alkalommal úgy épüljön fel, ahogy a rendező és a díszlettervező megálmodta, mert ők a premier után nincsenek minden este a színházban. Azontúl a tökéletes színházi este technikai bebiztosítása az én feladatom. Tudom, hogy a taps nekünk is szól, még ha láthatatlanok is vagyunk.
– Hogyan lesz valakiből színpadmester?
– Gyerekkoromban rajongtam a színházért. Megfogott. Elvarázsolt. A kőszívű ember fiaira nyolcszor váltottam jegyet. Tudtam, csak akkor leszek a helyemen, ha bekerülök a színfalak mögé. Asztalosnak tanultam, és már a hajógyárban dolgoztam, mikor először beadtam a jelentkezésemet a színházhoz. Másodjára sikerült bekerülni.
Azóta tizenöt éve minden nap boldogan jövök munkába. Kezdetben díszletépítőként dolgoztam, majd sofőrként. A mai napig én ülök a teherautó volánjánál, ha vidéki fellépésre utazik a társulat.
– A vidéki nézők ugyanezzel a díszlettel láthatják az előadásokat?
– Minden kreativitásunkra szükség van, hogy a „tenyérnyi” vidéki színpadon megoldjuk a díszletezést, mert, ugye, a díszletből lefűrészelni nem lehet. Sokszor csak szlalomozva tudjuk megközelíteni a kultúrház kapuját, utána meg cipeljük a negyven-ötven kilós díszletet. Néha rövid a nap, máskor meg tizenhat órán át meg sem állunk.
– Amióta tudja, hogy mi van a kulisszák mögött, ugyanúgy át tudja magát adni a színház csodájának?
– Talán kétszer sikerült a nézőtérről végignéznem az egész előadást. A világosítófülke, ahol a pontfényeket kezeljük, a nézőtér fölött van. Onnan látom ugyan a darabot, ám közben teszem a dolgom, megvilágítom a szereplőket, mikor a szöveg vagy zene megköveteli.
– Sohasem játszott el a gondolattal, hogy egyszer majd szemtől szembe szóljon önnek a taps?
– Nem. A színészi munka soha nem vonzott. Kívülálló nem is gondolná, hogy a „játék” mögött mennyi kemény munka van. A mesedarabokban már statisztáltam, a Süsü, a sárkányban vagy százötvenszer báboztam. Nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy a Sári bíróban Dráfi Mátyással volt egy közös – még ha nyúlfarknyi – párbeszédem.
– Még mindig Martoson él?
– Igen, nem tudnék máshol. A családom már több mint száz éve él ebben a csodálatosan szép magyar faluban. Bár néha, főleg télen, amikor „tájolás” után hajnali háromkor beülök a kocsiba, a tizenhat kilométeres hazaút véget nem érőnek tud tűnni. Sok tisztséget viselek a faluban, alpolgármester vagyok, a CSEMADOK járási alelnöke, református egyházgondnok. Igazi szívügyem a Martosi Hagyományőrző Együttes, aminek az ügyintézője vagyok. Ennek már, ha jól számolom, húsz éve. Azóta Erdélytől Magyarországig rengeteget utaztunk. A martosi táncok és dalok a magyar folklór gyöngyszemei.
– A budapesti Nemzeti Színházban ön vehette át a színházi háttér- és kiszolgálószakmák művelőit elismerő Magyar Teátrum Díjat. Mit jelentett ez önnek?
– Váratlanul ért, ugyanis a színház titokban jelölt. Valójában most értettem meg, milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen támogató közegben dolgozhatok, mint a komáromi színház.