Hogyan lehet megmaradni magyarnak egy községben, ahol már nincs magyar iskola? Régen azt mondták, az iskola és a templom – ez a kettő adja meg a magyar ember identitását. Ha ez már nem adatik meg, akkor min múlik? Mi az, amitől még magyarnak érezhetik magukat Éberhard lakói?
Éberhard – ez a németes nevű falu mindössze 15 kilométerre terül el Pozsonytól. Természetes határa a Kis-Duna, ami tisztes csallóközi községgé teszi. Nevének jelentése: kemény, szilárd. A név feltehetően kastélya bevehetetlenségét is jelképezte. Mert van itt egy szép kastély, angolkerttel, amelyik a régi vár alapjain épült fel. A kastély az 1800-as évek elejétől az Apponyi család tulajdonába tartozott, és ezzel az Apponyiak váltak a falu földesuraivá. Gróf Apponyi Albert neves politikus, közoktatásügyi miniszter – a trianoni magyar békeküldöttség vezetője volt. A kastély régi dicsőségéből mára nem sok maradt. Az elmúlt évtizedben kertészeti középiskolaként üzemelt, azóta gazdát cserélt. Senki nem tudja, hogy mi lesz a sorsa, egyelőre üresen áll.
Éberhard (© Fotó: Cséfalvay Á. András)
Ami a falu népességét illeti, az utóbbi tíz év alatt – a beköltözés következtében – a duplájára nőtt. Közel a főváros, a telekárak itt alacsonyabbak, ezért a pozsonyiak lehúzódtak ide. A túlnyomórészt magyar ajkú közösség napjainkra olyan mértékben megfogyatkozott, hogy már többségben élnek itt a szlovákok. A 2011-es adatok alapján 1861 lakosból csak 625 vallotta magát magyarnak. Ez a változás odáig vezetett, hogy 2013-ban megszűnt a magyar iskola, és ezt megelőzően a magyar óvoda is. Vajon mit szólna ehhez Apponyi gróf, aki a trianoni döntés következményeit vizionálta híres beszédében?
Apponyi gróf aki a magyar küldöttség vezetőjeként Trianonban azt mondta: „Az anyanyelv egysége hiányzott egyedül Magyarországon az egység feltételei közül, és hozzáteszem, hogy az alakítandó új államok az egység egyetlen alapelvével sem fognak bírni. Az alakítandó új államok átvágnák a földrajz természetes határait, megakadályoznák a hasznos belső vándorlást, amely a munkást a kedvezőbb munkaalkalmak felé irányítja; megszakítanák a tradíció fonalait, amelyek a századokon át együtt élőket közös mentalitásban egyesítették, akik ugyanazon eseményeket, ugyanazt a dicsőséget, fejlődést és ugyanazokat a szenvedéseket élték át. Jogosult-e a félelmünk tehát, hogy itt az állandóságnak kipróbált oszlopa helyett a nyugtalanságnak újabb fészkei fognak keletkezni? Nem szabad magunkat illúziókban ringatnunk.”
Már csak emlék
Több mint egy évtized telt el azóta, hogy kijártam az akkor még kicsinynek mondható falum valóban kicsinyke iskoláját. Máig bennem él a kép az épületről, orromban érzem jellegzetes szagát, a kissé dohos „iskolaszagot”. Bár már akkor sem voltunk sokan, elképzelhetetlennek tűnt számunkra, hogy a mi drága iskolánk egy napon megszűnhet.
A helyi tanító néni harminc évig tanított a magyar iskolában. Elmondta, hogy a szlovák iskolások először átköltöztek a magyar iskola épületébe, majd az utolsó években a magyar oktatás a községházához tartozó épületben, a „házasságkötő teremben” működött.
– Tudtuk, hogy már nincs jövője! – mondta fájdalmas beletörődéssel. – A tanári kar nehezen viselte, de nem ért minket felkészületlenül. Évről évre csökkent az elsősök száma, és nem is volt gyerek kilátásban.
Azok a gyerekek, akik nem tudták a községben befejezni az iskolát (ami a negyedik osztály elvégzését jelentette), átmentek Félbe, ahová egyébként is jártak volna ötödik osztálytól. Az iskola megszűnését követően a tanító néni elveszítette az állását. De ami ezután következett, arra ő sem számított:
– Akárhova elmentem volna dolgozni, de a szlovák iskola számításba sem jött. Tudtam, hogy a környéken sem keresnek nevelőnőt, hiszen mindenhol megszűnnek az osztályok. A végén minden segédeszközt, amit a harminc év tanítás alatt felhalmoztam, a sok makettet, mintát, mindent kidobtam, leszámítva a könyveket. Mert biztos voltam abban, hogy többet iskolában nem fogok tudni dolgozni! Aztán az egyik nap a polgármesterasszony behívatott, hogy beszélt a szlovák iskola igazgatónőjével, és ha én is beleegyezek, akkor örömmel felvesznek nevelőnőnek. Alkalmazottat kerestek, és én helyben voltam. Szóval, kaptam egy nap gondolkodási időt, és én úgy döntöttem: adok magamnak egy évet. Már két éve, hogy itt vagyok, és jól érzem magamat. Ismerem a szlovák irodalmat, népdalokat, nincs gondom ezzel. De nagyon hiányzik, hogy nem tudom magyarul átadni a tudást a gyerekeknek.
Annak, hogy a magyar osztályokban annyira megfogyatkozott a gyerekek száma, egyik oka az volt, hogy a vegyes házasságokból származó gyermekek szlovák nyelven tanulnak. Valamiért a szülők nagy része már nem tartja fontosnak, hogy csemetéje magyarul tanuljon, magyar dalokat, verseket, mondókákat sajátítson el, hogy megismerje népe (egyik szülője) történelmét. Főleg a nagyszülők azok, akik még magyarul beszélnek az unokáikkal, elviszik még őket a különböző Csemadok- rendezvényekre. A szervezet tehát némiképp átvette az óvoda és az iskola szerepét a magyar nyelv és kultúra átadásában (ők szervezik a karácsonyi és anyák napi műsorokat).
Apponyi gróf aki a magyar küldöttség vezetőjeként Trianonban azt mondta: „Az anyanyelv egysége hiányzott egyedül Magyarországon az egység feltételei közül, és hozzáteszem, hogy az alakítandó új államok az egység egyetlen alapelvével sem fognak bírni.
„Nem tudtuk megmenteni”
Megkérdeztem egy éberhardi magyar szülőt, Kenderessy Gábort, akinek három gyermeke közül kettő az éberhardi iskolában végezte el a negyedik osztályt (akkortájt már a községi hivatalban folyt a tanítás). Az óvodásnak már Félbe kell járnia. A gyerekek most a falu színjátszó körének tagjai. Bár a kör még csak alakulgat, de azért összetartja a fiatalokat, amire most nagyobb szükség van, mint valaha.
– Mindenki érzi, hogy valamit tenni kell. Lassan csak kialakul valami.
Rövid beszélgetés után elmesélte kedvelt filozófusa, Kurt Gödel tanítását, aki azt állította, hogy egy elméleten belül nem kaphatunk mindenre választ. Gábor ezt a kisebbségi helyzetre vetíti ki: „Ha vannak olyan dolgok, amelyeket nem lehet egyértelműsíteni, akkor csak a saját lelkiismeretemre van bízva, hogy hogyan állok hozzá.”
„A mi polgáraink”
A falu polgármestere, Godó Éva is nyilatkozott a témával kapcsolatban.
– Nem látok semmiféle változást! – mondta. – Ha úgy látszik, hogy egyre kevesebb a magyar, az csak annak köszönhető, hogy a beköltöző szlovákok többen vannak. Minden úgy megy, mint idáig. Kétnyelvűek vagyunk. Kiválóan működik a Csemadok alapszervezete, nagyon szép létszámban vannak. Nem teszek különbséget a régi és az új lakók között, mindenkire mint egyenlő polgártársra tekintek.
Az alpolgármester, Dúcz József úgy véli, hogy a közeljövőben talán lesz valami változás, mivel az unió is felfigyelt a kisebbségünk fogyására. Elismeri, hogy egyre nehezebb lesz fenntartani a magyar közösségeket, mivel egyre kevesebb a magyar iskolás.
„Nem vagyunk mi székelyek”
A Csemadok szerencsére jól működik: terjeszti és ápolja a magyar kultúrát, a régi hagyományokat. S mivel a faluban már semmilyen magyar nyelvű intézmény nem található, szerepe fontos, hiszen összetartja a magyar ajkú lakosokat. A Csemadok jelenlegi elnöke Valacsai Edit, akinek szívügye a szervezet. Bár szerinte „ez már nem az a világ, ahol az emberek szívesen jótékonykodnak, és csak a jó érzés végett csinálnak valamit”. Belőle mégis önzetlenség árad. Rengeteg terve van a jövőt illetően, mára több közösségszervező ötlettel is megpróbálkozott. A színjátszó kör is neki köszönheti létrejöttét.
– Próbáljuk megismertetni a tagokkal és a helybéliekkel falunk nevezetességeit, elmesélni gazdag történelmünket – mondja. Híres rendezvényük a dőrejárás, amelynek máig él a hagyománya, valamint az azt követő bőgőtemetés. Minden évben megtartják a helyi kápolnánál a március 15-i ünnepséget, valamint megszervezik az Apponyi-megemlékezés napot. Fontos rendezvényük még az éberhardi nyár, amelyre főleg magyar előadókat hívnak. Bár az utóbbi években kevesebben látogatták a fesztivált, Editék mégis pozitívan tekintenek a jövőbe. Elengedhetetlen a folytonosság, hogy „mindig történjen valami”. Fontos kapcsolatot ápol Éberhard a testvérfalvaival is, Magyarországon és Erdélyben. Az elmúlt években uniós pályázatok segítségével többnapos kirándulásokat szerveztek a testvérközségekbe. Fontos eseménynek bizonyultak ezek az Erdélyben eltöltött napok az éberhardi fiatalok életében: nem csupán új barátságokat kötöttek, hanem megismerték kultúrájuk más szegmenseit is, magyarságtudatuk megerősödött. Olyan jó volt látni, hogy az erdélyiek milyen természetesen tudnak magyarok lenni. Sokan Erdélyben hallották először a székely himnuszt, ezeken a kirándulásokon láttak először matyó hímzést. A kicsiknek különösképp kedvencévé vált az erdélyi tájszólás. A családok is összebarátkoztak, minden vendég családnál kapott szállást, így közelebbről is megismerhették egymás szokásait.
– A magyar iskola és az óvoda tartást és identitástudatot adott. Mert az embernek szüksége van arra, hogy tudja, kiféle s miféle, hova tartozik. Ma sokaknak csak a materiális dolgok a fontosak. Egyre többen csak úgy élnek, bele a semmibe. Legyen autó, legyen tévé, telefon – ennyi. Nem járnak színházba, nem hallgatnak meg egy koncertet. Üresség van, s én ez ellen az üresség ellen szeretnék tenni.
S vajon hogyan állnak az új szlovák lakók a falu életéhez, mennyire vannak tisztában azzal, hogy ezen a vidéken magyarok is élnek.
– Nem nagyon tudják, mit jelent ez. De ez a mi hibánk is! – mondja. – Az, hogy ki van írva magyarul is a falu neve, az még semmit nem jelent. Az utcanevek nincsenek magyarul feltüntetve. A hirdetés még megy két nyelven, de a hírek a táblán például nem mindig vannak lefordítva. Ez már nem helyes. Olyan ez, mintha a Csemadok hírleveleit nem raknám ki szlovák nyelven. Szlovákul is megírom őket, csak odaírom kisbetűkkel a lap aljára, hogy a műsor magyarul lesz. Tudjanak róla, hogy ilyen is van.
Sok új lakosban még nem alakult ki a közösségi érzés. Az a csodálatos, egybefűző érzés, hogy mindnyájan éberhardiak vagyunk. A szociológiából kölcsönvett kifejezéssel élve: számukra Éberhard „alvófaluként” működik, ahova csak aludni járnak haza.
Máshol van a rokonságuk, nem ide járatják iskolába a gyerekeket, üzletbe sem ide járnak. Edit próbálja őket is megszólítani, bevonni a közösségi életbe. Egyelőre nem sok sikerrel. Még nincs kapcsolat a két – a régi és az új – közösség között.
Nyitni egymás felé
Senki sem tudja megjósolni, hogy milyen lesz a helyzet harminc év múlva, hány magyar ajkú polgár marad a faluban. De azért bizakodva tekintenek az éberhardiak a jövő elé. Hátha majd történik valami, valami jó. Nem mintha lenne más választásuk. Senkire sem lehet semmit rákényszeríteni, vallják. A nemzetiségét sem. Legyen ez úgy, ahogy Gábor mondta: a saját lelkiismeretemre bízom, hogyan vélekedem dolgokról.
Csenkey Mónika
