Ősszel csak ki kell pillantanunk az ablakon, máris gyönyörködhetünk a sütőtökszínű, rozsdabarna vagy vörös, narancs és bíbor levelekben. Természetesnek vesszük, hogy az évnek ebben az időszakában a fák lehullatják leveleiket, és nosztalgikusan emlékszünk vissza iskoláséveinkre, amikor fonákjával vastag könyvek lapjai közé helyeztük őket, hogy alaposan lepréselődjenek.
Nekünk ez mind természetes, azt hisszük, hogy fák mindig is voltak és lesznek, és bele sem gondolunk, hogy mi történik az erdőinkkel. Ha hallunk az esőerdő lángolásáról az Amazonas mentén – sajnáljuk – , de nem érezzük, hogy nálunk is baj lenne. Pedig az erdők és egyes fafajtáink kihalása közelebb van, mint gondolnánk. Lehet, hogy gyerekeink már csak a lepréselt, hártyásra fakult tölgyleveleket csodálhatják meg az élő tölgyesek helyett…
Kisebb bajunk is nagyobb mostanában, mint a klímaváltozás, az Amazonas mentén lángoló erdők vagy a fajok pusztulása miatt aggódni. (Lisztet kell venni, bespájzolni a cukrot, meg a halom vécépapírt, és az élesztőt sem fogja senki levadászni helyettünk a boltban… És ott a tesztelés réme, brrr. ) Pedig a növényfajok pusztulása a koronavírus garázdálkodása alatt sem állt meg: csupán elfeledkeztünk róla.
Önzetlen erdő
A tavaszi pandémiás időszakban a ,,maradj otthon” szlogent csakis úgy lehetett megszegni, ha felkerekedtünk, és sétákat tettünk a természetben. Most, ősszel, még jobban érvényes ez a helyzet: szórakozásról szó sem lehet, a munka-háztartás vonzásából csakis úgy van esélyünk kitörni, ha kitesszük a lábunkat a lakásból. És mivel máshova nemigen mehetünk, vegyük az irányt az erdőbe addig, amíg lehet!
Szibériában hatalmas tűlevelű erdőségek tűnnek el egyik napról a másikra: vagy a klímaváltozás okozta tüzek, vagy a fakitermelés tizedeli meg őket. Persze Európában is van miért szégyenkezni, hiszen mi már ezer évvel ezelőtt kiirtottuk itt honos őserdőinket.
Nincs olyan ember, akire ne lenne megnyugtató hatással, ha a hatalmas lombkoronák árnyékában sétálgat, hallgatja, hogy csiripelnek a madarak, és a tisztásra érve arcát a nap felé fordítva melengeti. De elgondolkodtunk már azon, hogy miért van ránk ilyen hatással a természet? Nem véletlenül tünedeztek fel olyan pszichés kezelési módszerek, mint az erdőterápia és az ,,erdőfürdő”! A fákban ugyanis hatalmas energiák lakoznak, és most nem valamiféle hókuszpókuszra gondolunk: a biológusok és az ökológusok már régen megfigyelték, hogy a természetes erdők egyedei között millió szerteágazó kapcsolat van – ezek pedig különleges szerkezetekkel, elektromos ingerületek rögzítésére alkalmas eszközökkel mérhetők is!
Veszély esetén például ingerület fut végig egy adott vonalon, vagyis az erdőben élő növények képesek figyelmeztetni egymást a veszélyre! S persze ebből az következik, hogy a fák ugyanúgy képesek fájdalomra, és örömre is: vagyis boldog, mosolygó fák nem csak a mesékben léteznek! És milyen érdekes: bár mi folyton csak szenvedést okozunk a természetnek, az erdők mégis csak jót képesek visszaadni nekünk... Egészen addig, amíg ki nem merülnek forrásaik.
Ki kopog? A klímaváltozás!
A klímaváltozást hajlamosak vagyunk félvállról venni, és azt gondolni, hogy idáig még nem ért el a hatása, holott éppen természetes erdőink pusztulásában látható a romboló erő. Sok olyan térképbe futhatunk bele, amelyen ökológusok felvázolják, hogyan tolódnak északra az erdőövek. Ezek alapján hamarosan búcsúzhatunk a bükktől és a tölgytől! Ezek az előrejelzések nagyon sötét képet festenek a jövőről, ugyanakkor a természet még felvillant egy pici reménysugarat. Az erdőknek ugyanis nagy rezisztenciájuk van, vagyis sokáig képesek ellenállni a természetes állapotból való kimozdításnak. Mint az egyik erdőkutató mondta: ha már megtörtént az egyensúly felborítása, jó esetben vissza tudnak rendeződni az eredeti állapotukba.
De a környezeti egyensúly felborulás nem csak a növényeken látszik. Káros hatásai folyamatosan itt zümmögnek, másznak és fúrnak körülöttünk, évről-évre egyre nagyobb számban. Gondoljunk csak a nyugati dióburok-fúrólégyre, amelynek köszönhetően már tavaly sem ettünk sok diót, mivel a csonthéjas gyümölcs feketére aszottan, teljesen összeszáradva hullott lábaink elé. De a szúbogár is említésre érdemes: Európa erdeiben már hatalmas pusztítást végeztek az ott tanyázó generációk, de Csehországban és Németországban millió hektáros lucfenyvesek is ezeknek ,,köszönhetik” elpusztulásukat.
Az alattomos rovarkártevők főleg a mediterrán országokból, de Amerikából és Ázsiából is előszeretettel vándorolnak hozzánk, hisz egyre ritkábbak a hideg telek: így vígan éldegélnek és szaporodnak kellemes éghajlatunkon.
A kanadai fakitermelés végtermékét az észak-amerikaiak látják viszont a vécépapírtartóikban…
Az ökológusok tökéletesen tisztában vannak a veszélyekkel, s igyekeznek is hatékonyan tenni ellene, de az emberiség többi részének tevékenykedése sokszor több lépéssel is hátraveti őket. Rendkívül káros például, amikor a földek mellé szélfogónak (esetleg természetes határjelölésként) monokultúrákat, azaz egy fajból álló élőhelyeket hoznak létre. A természetben ugyanis összetett, sok fajból álló ökoszisztémák alakulnak ki, amelyekben rendkívül változatosak mind a fajok, mind azok életkora. Így egy élőhely ,,immunrendszere” sokkal ellenállóbb lesz. Az elhivatott környezetvédők ezért igyekeznek minden erejükkel korrigálni a helyzetet: ha már őserdőket nem csinálhatnak, legalább az invazív fajokat (özönnövényeket) igyekeznek ritkítani, valamint növelik a kisebb számban előforduló fafajok számát. Berkenyét, vadkörtét, hársfajokat, és vadalmát telepítenek, hogy ezek virágzáskor méhlegelőként, gyümölcséréskor pedig a madaraknak táplálékként szolgáljanak.
Ezen kívül holtfákat is készítenek: egy homogén, egy korosztályú erdőben például egyes egyedeket kidöntenek, ezzel pedig elérik, hogy megtelepedjenek rajtuk az ilyen holtfákhoz kötődő gombák, ritka bogárfajok. Vagy épp ,,kezelésbe vegyék” őket a harkályok. Az általuk létrehozott lyukakba ugyanis más, odúlakó madarak és emlősök is beköltöznek...
Városi plakáttartó
Míg falun valamennyire még kapcsolatban vagyunk a természettel, a városi ember egyre jobban elveszti ezt az elemi kötődést.
A zsúfolt, betonnal burkolt városok ökológiai sivatagoknak számítanak. Míg egy nagy erdőben a fák mesebelien boldogok, a betondzsungelben csak szenvednek és kókadoznak (hiszen éreznek). A légszennyezés, a gyökerei alatt húzódó közműkábelek, a koronájába akadó villanyvezetékek és az ágaira tekert égősorok mind-mind rövidítenek nem túl örömteli életén.
Mintha elfelejtenénk, hogy élőlénnyel van dolgunk, nem egy oxigéntermelő gépezettel, amelyik csak arra jó, hogy megszűrje a szmogos városi levegőt. Meg arra, hogy az aktuális VMK-s műsort kiplakátoljuk rá...
Az illetékesek azt mondják: egy-egy városi fa tönkretételéért sokmindenki felelős. A vezetékek, a kutyások, az autósok, a biciklisek, a rakodók, a lomtalanítók és minden egyes ember, aki akár csak közvetve is kárt tesz a fában. Vajon igaza van annak a polgármesternek, aki kitalálta, hogy helyén tartja majd a beteg fákat?
Kérdés persze, hogy mit szeretnénk magunk körül látni? Mosolygó, mesebeli, boldog fákat, akik ősszel pompás színeikkel varázsolnak el bennünket, vagy szenvedő, neonlámpák fényében sápadózó, rokkant matuzsálemeket? Valószínűleg inkább egészséges fákat. Ám a sorsuk rajtunk is múlik. (Fotó: Dömötör Ede)
