Sok-sok évvel ezelőtt találkoztam vele először. Minden mondata után úgy éreztem, mintha egy kis időre én is jobb, tisztább lélekké válnék. Mesélt a munkájáról, a földről, a szülőfalujáról, a környéken egykor élt tündérekről és manókról – végtelen szeretettel, szenvedéllyel. Majd, mintegy mellékesen, halkan megemlítette: verseket ír. Vajon ma már, sok-sok év elteltével, mit mond (a kétszeres Arany Opus Díjas, Forbáth Imre-díjas) Fellinger Károly?
– Ha csak ezt mondanám, hogy költő vagyok – kezdi Károly –, az számomra olyan lenne, mintha megtagadnám életem elmúlt harminc évét. Ha megkérdezik, akkor azt mondom, hogy agronómus vagyok, aki mellesleg verseket ír.
– Emiatt nem érezted azt soha, hogy megrekedtél két világ közt?
– Mindig is úgy éreztem, hogy az irodalomból kinéznek engem. Talán az utóbbi két-három évben, mióta a verseim szerbül, németül, angolul és törökül is megjelentek könyv alakban, mintha kicsit megtört volna a jég. Most már nem vagyok csodabogár az írótársadalom szemében. De sokan még most sem fogadnak el.
– Az elmúlt évben több mint húsz magyarországi irodalmi lapban (Irodalmi Jelen, Kortárs, Bárka, Prae) jelent meg versed. Felvidéki költőként nehéz volt bekerülnöd?
– Oda könnyebb volt bekerülni, mint az itthoni lapokba. Ott nem tudtak rólam semmit, nem akartak besorolni sehová, pusztán a verseim alapján döntöttek a megjelenésről.
– Pályád kezdetén felnőttverseket írtál, a köztudatba viszont már a gyermekverseiddel kerültél be. Miért választottad a nehezebb utat?
– Talán, mert a gyerekek elfogadóbbak. Az író-olvasó találkozókon mindig megtalálom velük a közös hangot. Ezek nem igazán hagyományos találkozók, mert nem csupán a könyvekről szólnak.
Mikor látom, hogy már lankad a figyelem, akkor elkezdek babonákról, állatokról, fociról – valami másról beszélni. Nem lehet erővel nevelni a vers szeretetére.
– Sokan kongatják a vészharangot, hogy a fiatal nemzedék nem olvas. Közben a költészet – az internetnek köszönhetően – a reneszánszát éli. A verset hamarabb elolvassák, mint egy hosszabb lélegzetű írást.
– Szerintem a gyerekek nyitottak az olvasásra. Ez ad nekem reményt. A meseolvasásnak van egy semmi máshoz nem hasonlítható, bensőséges hangulata, aminek a megélését a gyerekek minden korban igénylik. A gyerekekkel nincs gond. ..
– Kivel van?
– A pedagógusok már nem ilyen nyitottak. Néha azt látom, hogy nincs meg bennük a tűz, a lendület. Mintha maguk sem hinnének abban, amit csinálnak. Sokszor nem veszik a fáradságot, hogy a diákoknak pár mondatban bemutassanak. De nem csak engem nem ismernek a gyerekek. A felvidéki magyar irodalom egy nagy fekete folt számukra! Közben az itteni műveken keresztül lehetne elmélyíteni a gyerekekben az identitástudatot, hiszen ezek rólunk szólnak. Ma, amikor rengeteg családban felmerül a kérdés, hogy szlovák vagy magyar iskolába írassák-e be a gyermeket, meg kellene becsülni minden egyes kisdiákot. Gyerekközpontú oktatást kellene kialakítani, ahol a tanulás nem teher, hanem örömforrás. Ha a mai felnőtt kellemes emlékekkel a tarisznyájában ballagott el a magyar iskolából, nagyobb eséllyel íratja ugyanoda a gyermekét. Sokszor azt tapasztalom, hogy a pedagógusok úgy viselkednek, mintha a gyerek lenne az iskoláért. Közben a felvidéki magyarság jövője, fennmaradása attól függ, hogy ezek a gyerekek mennyire érzik magukénak a magyar iskolát. És a magyar kultúrát, a magyar verset! Nekem az ad igazi boldogságot, ha itt, a Felvidéken olvassák a verseimet – és nem valahol Berlinben. Én elsősorban haza írok, és csak másodsorban a nagyvilágnak.
– A meséken kívül több mint ezer verset írtál, mellette pedig rengeteg cikket a Jókai Szó című helyi lapba, melynek tíz éven át voltál a főszerkesztője. Hihetetlen mennyiség. Kányádi Sándor egyszer azt nyilatkozta, hogy volt olyan verse, amit húsz éven át javítgatott, mire úgy érezte, kész. Te mennyire könnyen teszed ki a pontot?
– Mostanra kételkedő alkattá váltam. Valamikor, fiatal koromban, hihetetlenül gyorsan írtam. Az utóbbi három évben szakítottam azzal a verselési stílussal, amelyet huszonöt éven keresztül követtem. Elkezdtem elővenni a verseimet, s rájöttem, hogy – gondolatilag vagy nyelvtanilag – nagyon le vannak terhelve. Most megírom a verset, kézzel, mert csak így születnek igazán jó gondolatok, aztán begépelem a számítógépbe. S utána még egy-két napig javítgatom. Ha a vers be van is fejezve, a gondolat, ami mögötte van, az legtöbbször nincs. Visszajön, újra és újra, más és más formában.
Fellinger Károly (© Görföl Jenő)
– Első versesköteted, az Áramszünet, viszonylag későn, huszonnyolc éves korodban jelent meg. Addig az asztalfióknak írtál?
– Az első verseimet hétévesen írtam, és nyolcadikos voltam, amikor az egyiket leközölte a Tábortűz. Később elkerültem a galántai Kodály Zoltán Gimnáziumba, ahol négy évig az Alkotó Ifjúság főszerkesztőjeként arról ábrándoztam, hogy majd egyszer újságíró leszek. Csak a sors és a káderlapom közbeszólt. Maradt a katonaság – és a nagybetűs élet. Közben belecsöppentem az akkor induló Íródiába, ahol egy erős költőnemzedék (Krausz Tivadar, Hizsnyai Zoltán, Fanbauer Gábor, Talamon Alfonz ) kezdte bontogatni a szárnyait. Nekem is sorra jelentek meg antológiákban a verseim. Ez felbátorított, és le is adtam egy kötetnyi anyagot a Madách Könyvkiadónál. A megjelentetést azonban halogatták. Két év után meguntam a várakozást, visszakértem átdolgozásra a verseket, s végül 1991-ben ez jelent meg Áramszünet címmel.
– Hétévesen a legtöbb kisfiút még kergetni kell a füzettel és a házi feladattal, te meg már verseket írtál. Nem voltál kicsit „koravén”?
– Nem szabad elfelejteni, hogy ez a hatvanas évek végén volt! Nekem még rengeteget meséltek a szüleim. Akkoriban nem volt számítógép, internet. Ha nem a bőrt rúgtuk odakint, akkor olvastunk. Iskolás éveim alatt a szüleim a közeli-távoli rokonság összes könyvét hazahozták elolvasásra. Versek, mesék, balladák, gyerek- és ifjúsági regények, régészeti leírások – faltuk a könyveket. El is határoztuk gyerekfejjel, hogy régészek leszünk. Mindenütt titkokat, kincseket sejtettünk. Egyszer hallottunk egy mondát a közeli Ilka várról, el is mentünk körülnézni, hátha van ott valami kincs. De nem csupán „kincsvadászatra” jártunk. Jóka határánál 23 km-es szakaszon kacskaringózik a Kis-Duna. Nem messze a parttól állt az első házunk. Békés, napos időben ladikáztunk, máskor meg a partot fedeztük fel. Idővel egyre jobban vonzott minket a falu határán túli ismeretlen világ. Fogtuk hát magunkat, „hamuban sült pogácsát” tettünk a tarisznyánkba, és elindultunk a poros gyalogúton felfedezni a szomszéd falukat, Nagyfödémest, Szőgyént, a környező tanyavilágot, a határt. Közben azzal szórakoztunk, hogy nevet adtunk a dűlőknek, a kavicstónak, az út menti csigának, a faágon mélázó rigónak… Később, amikor megtudtuk, hogy a legtöbb helynek már van neve, nagyon elszomorodtunk. Gyerekkori emlékeimből Verne Gyula regényei és a Delfin könyvek hangulata köszön vissza.
– A boldog gyerekkornak köszönhetően maradt meg benned az a gyermeki tisztaság, ami visszaköszön a verseidből?
– Biztosan. Lehet, hogy most, amikor az emberek szeretnek panaszkodni, és minden kudarcukat a gyerekkorukra, a szüleikre hárítják, talán meglepő, ha azt mondom, hogy nekem csodás, boldog gyerekkorom volt. Édesanyám igazi főállású Anya volt. Nem csupán mély szeretettel, odafigyeléssel nevelt engem, az öcsémet és a húgomat, de végtelen türelemmel is. Soha egy rossz szava nem volt hozzánk. Úgy tett meg mindig mindent értünk, hogy nem éreztük, hogy neki ez a nehezére esne. Soha nem mártírkodott, és semmit sem hánytorgatott fel. Mindig szerettem volna olyan természetesen, magától értetődő alázattal viszonyulni a világhoz, mint ahogy ő tette.
Arra nevelt minket, hogy ne a világgal törődjünk, hanem azzal, hogy mi megmaradjunk lelkiismeretesnek, jónak, és igyekezzünk kihozni magunkból a legtöbbet. És ha bárhová jutunk is, ne felejtsük el, hogy honnan jöttünk. És mivel úgy gondolom, hogy ennél fontosabb eszmei útravalót nem adhat az ember a gyerekének, megpróbáltam én is továbbadni a lányomnak és az unokámnak.
– Egy ilyen nőképnek, mint ami anyukádnak köszönhetően etalonként benned él, nehéz lehet megfelelni. Van, akinek sikerült?
– Hát… most már közel negyed évszázada annak, hogy elváltam. Önző férfi módjára hajlamosabb vagyok magamat előtérbe tolni a kapcsolataimban.
– És most költői magányban vagy pusztán egyedül élsz?
– Millió-egyszer eljátszottam a gondolattal, hogy elmegyek Jókáról, a szülői házból, és „új” életet kezdek. De nem vitt rá a lélek. Nehezen vágok bele új dolgokba. Még katonaság előtt elhelyezkedtem a jókai földműves szövetkezetben, ahol a növénytermesztési részlegen lettem gyalogmunkás. A sors visszavitt a határba, a tanyák gyerekkorombeli világába. Miközben dolgoztam, el-elbeszélgettem a külterületeken élőkkel. Ráeszméltem: azt a sok-sok mesét, mondát, népi hiedelmet, ami az ő emlékezetükben még él, össze kell gyűjteni. Nekifogtam. Ezeknek egy része aztán 1997-ben az Égig érő vadkörtefák című könyvemben, a továbbiak pedig a jó tíz évvel később megjelenő Hajléktalan búzavirág – Mátyusföldi mondák és hiedelmek című kötetemben jelentek meg. Közben pedig idővel főagronómus lettem, majd magángazda. Lételememmé vált a természet. A környéken nincs olyan talpalatnyi föld, ahol ne jártam volna. Most már úgy érzem, képtelen lennék elszakítani a gyökereimet. Idekötnek. És közben, nem tagadom, valahogy hozzá is szoktam, belekényelmesedtem az egyedüllétbe. Ráadásul most, hogy a szüleim már megöregedtek, és mindketten súlyos betegek, folyamatos ápolást igényelnek. Most már meg sem tehetném. Mellettük a helyem.
– A verseidben visszatérő motívum a tenger, a szabadság szimbóluma. Nem lehet, hogy téged a szülőföld nemcsak magához köt, de meg is köt?
– Nem mondhatom, hogy nincs bennem egyfajta elvágyódás. Valahogy a tenger azt a szabadságot is jelképezi, amit kint a határban élek meg. Ott soha nem érzem magam olyan idegennek, mint például bizonyos összejöveteleken. Ez valószínűleg azért is van, mert kissé gátlásos vagyok. Kint a természetben, ami elfogad és befogad, ezt soha nem érzem. Nekem az a természetes közegem. Álmodozó lélekként néha azzal áltatom magam, hogy teremtő is vagyok. Elvetem a magot, és kicsit rajtam is múlik, tőlem is függ, hogy kikel-e. Ugyanakkor tudom, hogy az én munkám fabatkát sem érne, ha nem sütne a nap, nem esne az eső…
– Aki nem ismer téged, azt gondolhatja, számodra a legfontosabb érték a termőföld. Egyszer mégis megváltál tőle, hogy megjelenhessen az egyik könyved. Hogy is volt ez pontosan?
– Miután elkészültem a Mátyusföldi hiedelmek és mondák című kötettel, a Lilium Aurum könyvkiadó vállalta a megjelentetését, de sajnálatos módon nem kapott rá támogatást. Én viszont úgy gondoltam, a könyvet közkinccsé kell tenni, hogy minél többen megismerjék a Mátyusföld igricekkel, garabonciás diákokkal, boszorkányokkal tarkított csodálatos örökségét. Azonban elvből nem vagyok hajlandó hitelt felvenni, ezért a termőföldjeim egy részét áldoztam fel. Az idő engem igazolt, mert ma már nem kapható a könyv.
– Lehet, hogy ismét olyan évet fogsz zárni, amikor két könyved jelenik meg, hiszen, dolgozol a Jancsi és Juliska folytatásán is. Elkészül az idén?
– Nagyon remélem. A Külön bejárat a Jancsi és Juliska – ami valójában egy verseposz, s a férfi-nő kapcsolatról szól – lezárása. Itt már megjelenik annak a fenyegető pillanatnak a jövőképe, amikor a másikat el kell engedni. Ezeket a verseket én Alzheimer-verseknek hívom, mert nagyrészt édesapám hallucinációkkal járó betegsége ihlette őket. Egy furcsa paranoid világ, ahonnét nincs visszaút.
Már csak pillanatnyi tiszta képek vannak, széttört emlékcserepek, amiket összefoldozni nem lehet. Nehéz. Nagyon nehéz. Ezért is fogalmazódott meg bennem: ha kérhetnék valamit a sorstól, akkor az a test – szellem – lélek harmóniája lenne. Ez minden. Maga a Minden.
Fellinger Károly
NAPSUGÁRKISASSZONY
Hol volt, hol nem volt, megszületett végre Napsugárkisasszony, akit a tündérek küldtek a tarka mezők, mézillatú virágok és jámbor tekintetű állatok védelmére. Édesanyja nagypénteken, majd Szent György napján kukoricaszemmel a tenyerében megmosdatta a Kis-Duna meleg forrásában, ezáltal óva őt a kiütésektől, a kelésektől, a szeplőtől, az összes ártó betegségtől. Fürdővizébe babakorában a bőség áldásáért rézkrajcárt rejtettek, s egészséges, üde almát dobtak, hogy szép kerek, piros legyen az orcája és világraszóló a szépsége. Napsugárkisasszony titka az egyszerűségében, a szabadságában gyökerezett. Olyan gyökér volt ez, mint az égig érő fa gyökere. Napsugárkisasszonyt ezért is félteni és óvni kellett a boszorkányoktól, akik a kéményen át fekete macska képében belopakodnak az ágy vagy a dunna alá, szemmel verést és igézést okozva.
Ezt a gyönyörű leánykát még a tüzesemberek is szerették. Tudták, ha vele együtt ülnek fel az ekére, nem űzi el őket a gazda goromba tekintete, s ami a fő, félni sem fognak tőlük. A tündérek megvédték Napsugárkisasszonyt a boszorkányoktól. Akár a míves bábák, fürdővizébe gyöngymagot köptek, füle tövét finom vadkörtefa korommal kenték be, a nyakába vagy a karjára pedig piros masnit kötöttek.
Telt-múlt az idő, Napsugárkisasszony felcseperedett, és elindult világot próbálni. Először Holdanyóhoz ment. Minden áldott nap felsöpörte az egész Holdat, lemosta hegyeit, völgyeit, agyagos földdel, pontosabban agyagos holddal fölcsapolta udvarát. Ezt tette egy álló éven át, szorgalmasan és alázattal. Hiába bujtogatta a szél Napsugárkisasszonyt, hogy kár sürögnie-forognia, hiszen csupán huszonnyolc naponként látja édesanyja egésznek a Holdat, ráadásul az egyik fele láthatatlan az emberek előtt.
Napsugárkisasszony tudta, hogy rend a lelke mindennek, az ő órája nem romlik el, amíg a szíve igazat dobban.
Aztán a következő évben Földanyó vette szárnyai alá. Vetett, kapált, s amikor a termést időnap előtt kicsépelte a jégeső, ő összegyűjtötte a letört kalászokat, több mérföldnyire hazavitte a felcsipegetett magokat, s fellapozva a Bibliát, Noé történetére gondolt, miközben tyúkokat és mangalicákat etetett.
A harmadik esztendőt egy ismeretlen csillagon töltötte Napsugárkisasszony. Több királyság alkotta e legfényesebb bolygót, de úgy gyűlölték egymást az itt élő emberek és nemzetek, hogy még a boszorkányok is messziről elkerülték ezt a helyet. A szőke hajúak és a barna hajúak harcoltak egymás ellen. Végül úgy döntöttek, hogy a barna hajúakat áttelepítik délre, a barna hajúak országába, míg onnét a szőke hajúakat északra, a szőke hajúak birodalmába.
Napsugárkisasszonynak már csak egy napja maradt a szolgálatból. A fekete hajú Földanyóra és a vörös hajú Holdanyóra gondolt. Azután fogta az ásót és reggeltől estig felásta vele az ötáras kertecskét.
– Miért csinálod ezt, Napsugárkisasszony? Holnapra úgyis másnak terem a föld! – mondták neki az ismerősei.
– Mert itt van a szántás, a munka ideje. És a föld nem tehet arról, hogy ki lakja éppen – válaszolta Napsugárkisasszony.
Miután másnap megérkezett édesanyja házikójába, kiment Illésházára az Aranyász nevű szigetre, ahol állítólag tündérek vigyázták lépteit. Láttára felébredt a lusta akácos, pitypangtól sárgállott a lucernás, s Napsugárkisasszony, lehunyva mélykék szemét, megtapintotta a csöndet. Engedte, hogy ez a csoda vezesse pacsirtaszóval, fecskecsiviteléssel, szellők sóhajával, na és persze a Kis-Duna locsogásával.
Behunyva szemét, Holdanyóra, Földanyóra s az idegen csillag új lakójára gondolt. Vajon bevetették-e az ötárnyi kertecskét? Közben az Aranyászból csak a tojáshéj úszott le a Kis-Dunán, egyenesen a Pörös zátony irányába. Ő meg nem is sejtette, hogy egy kihaltnak hitt griffmadár hátán várakozik, önfeledten merengve.
Ott mereng még ma is, a jót árasztva holnap is.
