Él bennünk egy régi, megfakult kép: ül a költő a Parnasszuson, na, jó, néha egy sötét, pókhálós padlásszobában vagy egy füstös kávéház zugában, várva a múzsára. Aztán bekapcsoljuk a tévét, és meglátjuk a Költőt, akinek verseit együtt olvassa nagymama és unoka, akinek írásait egymásnak adja apuka és anyuka.
Az első mondat eleje, lehet, még elveszik valahol a készülék és a kistányér között, de a végét már nem adjuk, vigyázunk minden szavára, hátha megfejthetjük titkát. Talán nincs más titka, mint az, hogy ő Lackfi János költő, több mint harminc könyv szerzője.
Lackfi János (© Fotó: Raffay Zsófia)
– A havi több mint tízezer látogatóval büszkélkedhető honlapján a szakmai elfoglaltságai mellett ott van az is, hogy „tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász“. Ez egyfajta tiszteletadás József Attila előtt? Vagy...
– A túlzott komolykodás, a nyársat nyelt fontoskodás sosem vonzott. Nyakkendőtűs, pecsétgyűrűs Valakinek látszani, mire is jó? Inkább leszek valaki, amikor valakinek ki kell vinni a szemetet, vagy el kell mosogatnia. Hamarabb nyújtok nyelvet, bandzsítok egy iskolás író-olvasó találkozón, mint hogy elkezdjem életidegen tanulságokkal leckéztetni a népet. Ugyanakkor az író embernek ezer és egy alakot kell öltenie, ahogy olvasóként is nagy lelkesedéssel működtem már aranyásóként, púpos harangozóként, rablóvezérként vagy szabadsághősként. A bennem élő vadak terelgetéséről nem is beszélve, ami emberes feladat.
– Az elmúlt évtizedben főképp gyermekverseket, meseregényeket írt. Ez annak köszönhető, hogy öt gyermek édesapja?
– Szinte darabra pontosan ugyanannyi könyvet írtam felnőtteknek, mint gyerekeknek. A gyerekirodalmi vonal mellékszálként indult, de mára valóban meglehetős kedvvel csinálom ezt is. Szerencsés dolog, hogy az óvodától az idősek otthonáig tényleg minden korosztály előtt rendszeresen fellépek, és úgy érzem, van is mit mondanom. A saját gyerekek világokat nyitottak meg „felnőttes” írásaimban is.
– Esterházy Péter nemrég egy interjúban azt nyilatkozta, hogy apaként ő csupán három alára osztályozná önmagát. És ön?
– A gyerekeimet kell megkérdezni, ők az illetékesek. És mihez képest lennék hányas egy milyen mércén? Pár rossz jegyet nyilván beszedtem, ám igyekeztem sokat beletenni a nevelésbe, leginkább a közös élmények, a ház körüli munkák, olvasás, imádság, magam csinálta ajándékok terén. Sokszor csak a hátamat látták, ahogy a számítógépnél ülve nyüstölöm a melót, vagy éppen évi száz fellépésem valamelyikén jártam az országban, hogy mamuthúst hozzak haza vacsorára.
S persze van bennem önzés, begubózás is: olykor visszavonulok csigaházamba, filmet, focimeccset nézni, olvasni, pedig lehetnék velük. Máskor meg visszafoghatnám magam, túl sok a fárasztó vicc, poén, szójáték.
– A gyermekei alapjáraton dicsérik az írásait, vagy néha egy-egy versét a kamaszkori kritika törli?
– Cseppet sem lényeges, hogy tőlem olvassanak. Maradjon a könyv nyitott ajtó, és ha kedvük van, bekukkanthatnak. Egy-egy írást mutatok nekik, és örülök, ha kedvük támad eljönni a felolvasásomra, de az olvasás nem tukmált kötelezőség, hanem hab a tortán. Még csak el sem hízik tőle a lelkünk. A meseregényeimet viszont fejezetről fejezetre „teszteltem rajtuk”. Máskor hazahoztam a friss gyerekverskötetet, mutattam büszkén. Elolvasták, mondták, jó, és mentek vissza görkorcsolyázni, legózni. Esténként hol alkalmi mesét szőttem, általuk megadott szereplőkkel, hol más költők, Berzsenyi, Petőfi, Nagy László, Weöres verseit mondogattam nekik fejből. Volt egy választék, és rendel a beteg, írja a doktor... Utólag visszajelezték, jó hely volt ez a szóbarlang. Szüleim is verset dünnyögtek este az ágyamnál, én csak továbbadtam.
– Az elmúlt évben megjelent, Szakimesék című kötetét lánya, Lackfi Margit illusztrálta. Mennyiben volt szigorúbb vele szemben?
– Ó, az illusztrátor nem megregulázandó, rakoncátlan kölök, hanem alkotótárs! Eleve olyannal dolgozom, mondjuk, Molnár Jacqueline-nal, akiről tudom, hogy ámulhatok majd a világa felett, mintha a Csillagok háborújában suhannék. Margit is úgy került a képbe, hogy „felnőttes” rajzainak elképesztő lendülete láttán felkértem őt. Kötélnek állt, de bátorítani kellett. Aztán egyre felszabadultabban dolgozott, sodorta a mese, saját képeinek özöne is. Akkor kértem pár újrarajzolást, amikor már kész volt szinte minden, nehogy megtörjön a svung. A végeredmény magáért beszél: profi illusztrátorok jöttek oda gratulálni az ifjú művésznőnek, aki civilben orvostanhallgató, és a skandináv irodalmak szerelmese.
– Szülei is író emberek: Mezey Katalin író, műfordító és Oláh János költő. Ez megnehezítette az indulást?
– Otthon a sportnak és a könyveknek, a barkácsolásnak és a képeknek, a zenének és a paradicsomtermesztésnek ugyanakkora szerepe volt. Nem volt különbség fehér kesztyűs entellektüelkedés és büdös kétkezi meló között. Szüleim a rendszerváltás után saját folyóiratot adtak ki, a Remetei Kéziratokat. Közösen csomagoltuk és címeztük az előfizetőknek járó példányokat. Pompásan jött ez nekem később, mert megtanultam, hogy az irodalomnak anyaga van, közegellenállása, meg kell munkálni a szavak felületét, küzdeni az igazunkért. Az első időkben nem hittem, hogy lehetek olyan ismert alkotó, mint ők, de tudtam, hogy nem nyavalyogni kell, hanem építkezni türelmesen. Írni kritikát, esszét, verset, prózát, kisszínest, újságcikket, fordítani, tanítani, összetoldozni ezer apró cikkből az irodalmi arcot.
– Az teljesen érthető, hogy írói álnevet választott, de miért pont a Toldiból ismert Lackfira esett a választása?
– A romantikus kamaszlélek szeszélye, mi más?! Egy címertani könyvben leltem a nevet, megtetszett, és lecsaptam rá, mint gyöngytyúk a... mondjuk, a pajorra. Lánglelkű ifjú voltam, mert miközben helyi újságot szerkesztettem, és édesapám nyomdokán cselgáncsedzéseket tartottam, nagyapáim ruháit hordtam, zakót, mellényt, nyakkendőt, zsebórát láncon. Pipáztam is, albán gyökérpipával. Ezt az arisztokratizmust azóta szerencsére felfalta az idő.
– Mit szólt ehhez a felesége, Bárdos Júlia művészettörténész?
– Nyílt titok volt kezdettől, hogy írok. Járna-e velem, azt is versben kérdeztem meg tőle. Azt hiszem, inkább a helyzetből (a Vár bástyája, este, lobogó ifjú költő) találta ki szándékomat, mintsem a szövegből. Hivatalos névként talán tíz éve használom a Lackfit. Előtte gyerekeim is, én is, mind Oláhok voltunk, és ebből piszok sok galiba származott. Honoráriumokat nem tudtam felvenni, sikereimre büszke gyermekeimnek más volt az apja neve, és más, amit a tévében kiírtak. Amúgy is azért építgettem az életművet, hogy azonosulni tudjak vele. Erre volt jó a névváltoztatás, mikor is a bejáratott útvonalon végigkacsáztam az összes budapesti kerületet, melyekben születni, házasodni, nemzeni szíveskedtünk.
– A felesége minden téren támogatja önt. De ez mennyire kölcsönös?
– A családért Juli hozta a nagyobb áldozatot, az én pályám remekül fel tudott futni a család mellett. Kezdetben egyetemistaként váltottuk egymást. Néha Pesten, az Astoriánál adtuk-vettük át kicsi fiunkat, brüsszeli ösztöndíjamat is már vele együtt töltöttük el. Amiről le kellett mondanom, azt sem éreztem soha áldozatnak. Juli művészettörténetet tanult, de később rájött, hogy igazi szerelme mégis a bútorfestés, és ebben igyekeztem támogatni, amennyire lehetett.
Időket nehezen tud rabolni ehhez a pepecselős munkához, de csodákat már így is hozott létre. Lakásunk tele van gyönyörű, festett szekrényeivel. Nemsokára megnyílik élete első kiállítása.
– Egyszer valahol azt nyilatkozta, hogy annak idején, bizony, önre is érvényes volt: „ A költő szerelme szalmaláng...“ Aztán húszévesen megnősült, és lassan negyed évszázada él boldog házasságban.
– Érzelmi szempontból fiatalon bárdolatlan voltam. Nem is vagyok rá büszke. Nyilván sok csalódást okoztam önfejűségemmel, de a tragédiákat valahogy megúsztam. Az alkoholról és a cigarettáról (előbbivel hat, utóbbival tizenhat éve nem élek) nem csupán a családom, hanem egyszerűen az életem érdekében mondtam le. Más kérdés, hogy talán nem kerekedek felül a küzdelemben, ha nincs a családom. Nekik köszönhetem érzelmi biztonságomat, melynek hiánya számos művészt önpusztításba kergetett. Műveket, melyekhez ötletet adtak, tárgyul szolgáltak gyermekeim. Feleségem fantasztikus érzékenysége pedig rengetegszer segített át írói holtpontokon. Isten-tapasztalatot is kaptam, hiszen egy-egy gyerek születése mindannyiszor felfoghatatlan élmény. Hosszú a lista… Persze, hogy hullámvölgy ne lett volna, az nem igaz. Egy család életében a pszichológusok minden változást (költözés, munkahelyváltás, gyerekszületés) krízisnek neveznek. Mi együtt nőttünk fel, mint két gyerek, akiknek gyerekei születnek. Később fájdalmasan ébredtünk rá, hogy nem egymás tükörképei vagyunk, de felismert különbözőségeinkből is rengeteg jó dolog származott...
– Hogy tudták ezeket megoldani?
– A párkapcsolatból csak akkor tudunk kivenni, ha bele is pakolunk. Időt, erőt, figyelmet, gondoskodást. Ki kellett bújnom érzelmi csigaházamból, megtanulni meghallgatni Julit, nem játszani az okostóni férfiembert. Átérezni örömeit, kétségbeeséseit. Társsá kellett, sőt, kell válnom, hiszen ez egy folyamat. Nem hibátlan társsá, á, olyan talán nincs is! Ez nem ment áldozatok nélkül... Hát, ha az egyik úton elindulok, lemondok a másikról. Amíg Bachot hallgatok, nem hallgatok AC/DC-t, és fordítva.
– Mi az, amit legjobban becsül a feleségében, vagy amiért a leghálásabb neki?
– Nemrég, a huszonharmadik évfordulónkra egy huszonhárom hosszúversből álló ciklust írtam, és ezt próbáltam benne körbejárni. Hogy hány arca is van kettőnk szerelmének. Nagyon hálás vagyok, amiért képes mindenestül szeretni engem: azt a bénázó, sértődékeny, bőbeszédű, érzéketlen valakit, aki vagyok. Nem igaz, hogy idővel a tűz elillan. Biztos kialszik, ha meg nem rakják, de ha gondoskodunk a rávalóról, akkor jobban lángol, mint fiatalon.
– Ezek szerint nem is olyan nehéz együtt élni Lackfi Jánossal?
– Egyfelől könnyű eset vagyok, mert viszonylag derűs kedély és lendületesség jellemez. E kettő szinte sose hagy cserben. Máskor viszont elvesztem a türelmemet, vagy vadul belekapdosok mindenbe, és nincs energiám végigcsinálni hosszabb feladatokat. Küzdeni kell magammal, de úgy érzem, apró léptekkel haladok. Nyíltabb, átlátszóbb valakivé próbálok válni, kevesebb lelki gubanccal. Mindenesetre nem mennék vissza húszévesnek. Élvezem, hogy tudom, mit akarok, merre van előre.
– Tizenhét évig volt a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Francia Tanszékének oktatója, illetve docense. Miért hagyta ott a katedrát? Belefáradt?
– A diákokat, a tanítást nagyon szerettem, az adminisztratív dolgokat már kevésbé. Ráadásul öt-tíz éve regényt szeretnék írni, és a gépemben öt félbehagyott regény hever különböző fájlokban. Muszáj időt keríteni erre: ez a legfontosabb.
– Zsámbékra is azért költöztek ki, mert azt az időtlen nyugalmat kereste, ami egy regény megírásához kell?
– Már tizenöt éve élünk itt. Van nagy kertünk, sok lekvárunk, nyáron minden reggel saját fűszerekkel, saját paradicsomot eszem. Ez megfizethetetlen.
A regényíráshoz azért más is kell: nagy-nagy elszánás, pontos napirend, türelem, átlendülés a kétségbeesés fázisain. Úgy érzem, jó úton járok. Követem a vad vérnyomait, és szárazon tartom a puskaport...
Lackfi János:
CSALÁD
Lementünk vidékre, ahol
rohadt nagy a meleg,
mindig tyúkfosba lépek, és összekenem
a persze fehér nadrágomat.
A budi szaga csípi az orromat,
undokok a fenekemre szálló legyek,
és ugyanezek a legyek
az ételemen.
Az öregek meg csak
tömnek, hogy jaj, hát nem is ettél,
lesovánkodol, kincsem,
vegyé még, most sütöttem,
nekem meg már a fülemen is
sütemény jön ki.
Meg a könyökömön.
És amikor nénéék is bepréselődnek
a kocsiba, hogy meglátogassuk
a Jóskát, a Kislajcsit meg a Piroskát,
akiket még sosem láttam,
pedig ők annyit beszélnek rólunk,
szinte csak rólunk beszélnek mindig
(nem lehet valami izgalmas téma!),
és megyünk, és apám vezet,
és az Alföld tök ugyanolyan mindenütt,
és egymásnak szorulva szuszogunk,
szuszogva szorulunk,
és dől rólunk az izzadság,
akkor az jut az eszembe,
hogy ez a billegő, forró, csípős szagú valami,
amiben mind benne vagyunk,
ez nem egyszerűen a kocsi,
ezt hívják úgy,
hogy család.
