A karantén elhozta a fotelos miséket, sok helyen csak online imádkozhatnak a hívek. A templomhoz mindig hozzátartozott az együttlét, aminek most megint híján vagyunk. Hogyan érez az atya, akinek alkalmazkodnia kellett a korlátozásokhoz?
Tavasszal a templomokat is bezárták, aztán május elejétől, szigorításokkal ugyan, de megkezdődhettek az istentiszteletek. Ősszel és most januárban ismét elhallgattak a templomi orgonák. Jankó Gábor atyával, aki az egyházgellei plébániát igazgatja, arról beszélgettünk, hogyan néz ki a templom korona idején.
Jankó Gábor atya, az egyházgellei plébánia vezetője
– Mindenszentek után újraindulhattak az istentiszteletek, de csak hat fővel. Ebbe a számba a pap és a ministráns is beleszámítódtak. Hogy nézett ki a hatszemélyes misézés?
– Amikor helyi miseszándék volt a szentmisére, akkor a családból négy személy jöhetett el a templomba, mi pedig a ministránssal a kiszolgáló személyzet voltunk. Ezek hétköznapi és vasárnapi szentmisék voltak. Akik pedig a korlátozások miatt nem vehettek részt a vasárnapi szentmisén, részesülhettek a szentáldozásban, de misén kívül. A szentmise után még ott maradtam a templomban, és a sekrestyés irányítása alatt 5-6 fős csoportokban érkeztek áldozni a hívők. Ilyenkor megnézték a tévében a szentmisét, a templomban Isten szavát olvastuk, a Miatyánkot imádkoztunk, majd megáldoztattam őket. Más alkalmakkor pedig én szólítottam meg a híveket, ilyenkor telefonon felhívtam őket. Mintegy két hétig működtünk ilyen körülmények között, és a hívek örültek a megkeresésnek.
Igazából teljes kapacitással egyszer sem tudtunk működni. Később csak 50 fővel engedélyezték a szentmisét, bár októberben még bérmálás is volt az egyházközségünkben. Itt csoportokra osztottuk a bérmálkozókat, és nem egy szentmisében, de egy napon bérmálkoztak. Később a templomi ülőhelyek fele kerülhetett csak kihasználásra, sakktáblarendszerben ültek a hívek.
– Az emberek félve jöttek vissza a templomba. Féltek a vírustól. Ezért tudtuk, hogy a létszám nem fogja meghaladni a megengedettet. A gellei plébániatemplomban vasárnapokra két szentmisét vezettem be, míg engedték. Az egyiket a 65 év felettieknek, a másikat pedig a fiatalabb korosztály számára.
– Mennyi település tartozik Gelléhez?
– Hozzám tartozik maga Gelle község, ezen kívül több kisebb település, Lúcs, Kislúcs, Nagylúcs, Sárosfa és Kisfalud. Kisfaludon kívül mindenütt van templom, és mindenhol miséztem is. Néhány főbb ünnepnapra, karácsonyra, újévre és vízkereszt napjára az istentiszteleti kongregáció engedélyezte a napi négy szentmise bemutatását. Az volt a cél, hogy minél többen részt tudjanak venni az ünnepi liturgiákon.
A templom belseje
– Az advent egyik csodája a gyertyafényes hajnali mise, a roráté. Ma már kevés pap vállalja, Gellében azonban hat órától jó vendégek voltak az angyalok…
– A hívőkkel együtt fél hattól már rózsafüzért imádkoztunk a világjárvány megszűnéséért, hattól pedig kezdődött a szentmise, melyet több alkalommal is ugyanerre a szándékra ajánlottunk fel. Tömeges nagygyóntatásra ebben az évben nem volt lehetőség. Én főleg a szentmisék előtt gyóntattam, sőt, a hajnali roráté misék előtt is, később délután vagy esti időpontokban. Aki még nem vett részt angyalmisén, jövőre mindenképp tegye meg! Nagyon szép indítást ad a napnak.
– Hogyan zajlottak az ünnepi szentmisék?
– Nálunk helyjegyes foglalás volt a karácsonyi szentmisékre, illetve a következő vasárnapokra és ünnepnapokra is. 24-én két időpontban, 25-én és 26-án három időpontban volt mise. A helyjegyeket a misék után lehet átvenni a szentélyben. Így valóban csak annyian jöttek el, ahány főt a rendelet engedett. Mellesleg az egyházgellei plébániatemplom befogadó kapacitása 61 fő.
– Hogy tölti egy atya az ünnepeket?
– Közösségben és magányban. Nekem az ünnepek a készülődésből állnak. Adventben készülnöm kell a hajnali szentmisékre, a vasárnapi és ünnepi misékre egyaránt. Szenteste hazamegyek a szüleimet meglátogatni, és közösen ebédelünk vagy vacsorázunk. A többi nap általában egyedül, csöndességben, imádságban és készületben telik. Átjár egyfajta belső öröm, hogy mennyi ember karácsonyának lehetek a részese. Arra gondolok, mennyi embernek szolgálhattam, mennyi ember öröméhez és lelki békéjéhez tudtam hozzátenni egy csipetet. Mindez hihetetlen boldogságot jelent számomra! Emellett azt gondolom, hogy az ünnepekben – minden ünnepben, húsvétkor is például – mindnyájunknak szüksége van magányra, hogy át tudjuk gondolni az ünnep üzenetét.
– Milyen óvintézkedések vannak érvényben, ha nyitva a templom?
– Kötelező a szájmaszk és a bejáratnál a kézfertőtlenítés, a szenteltvíztartók pedig üresen állnak. Ehelyett viszont lehetőség van az aszpergeszre, ami a hívek szenteltvízzel történő meghintését jelenti. Minderre a szentmise elején, a bűnbánati cselekmény helyén kerül sor. Érvényes szertartásról van szó, bár eddig ritkábban alkalmaztuk. A járványhelyzet idején ajánlott a gyakoribb alkalmazása. Az aszpergesz emlékeztet bennünket keresztségünk pillanatára, a bűnök eltörlésére és lelki újjászületésünkre. További korlátozás még, hogy a szentmisében lévő kézfogást mellőzzük, és maga az áldoztatás is kézbe történik.
– A kézbe történő áldozást hogyan fogadták a hívek?
– Az egyik vasárnapi prédikációban, amikor a kenyérszaporítás csodájáról olvastunk az evangéliumban, a kézbe történő áldozás hagyományáról beszéltem. Ez a 9. századig teljesen elfogadott áldozási forma volt. Szlovákiában egyesek megijedtek tőle, sőt sokan méltatlannak tartották – pedig szó sincs erről.
– Vannak országok, ahol a kézbe áldoztatás ma is megengedett áldozási forma, például Ausztriában és Magyarországon is. Mára ez annyiban változott, hogy a hívők kiveszik a tenyerükből a szentostyát – és úgy veszik magukhoz. Nyilván ez utóbbi a higiénikusabb, de csodálatra méltó volt az ősegyházban, amikor a hívek mélyen meghajolva az utolsó morzsáig kiették Jézus szent testét a tenyerükből. Régen a nők kis fehér kendőt tettek a kezükbe, vagy a templomok előcsarnokában mindenkinek módjában állt kezet mosni. Már akkor sem tisztátalan kezekkel történt a szentáldozás. Ma pedig az a néni, aki két bottal jött – ilyen esetekben tehetünk kivételt – az egyik tenyerét nyújtotta.
A kézbe áldoztatás legszebb leírását a jeruzsálemi Szent Cirill-katekézisben (a 4. századból) találjuk. A kézbe áldoztatás ma is hasonlóan történik: két tenyerünket egymásra tesszük kereszt alakjában, mely Jézus Krisztus keresztáldozatára emlékeztet. Majd a két tenyeret magasra emeljük, szinte trónust készítünk vele az Úrnak. Az ősegyházban ez a folyamat úgy zajlott, hogy a szentostyát belehelyezték a hívő tenyerébe, ő pedig ráhajolt – és szó szerint kiette a tenyeréből.
– Van még valami változás, ami a miserendet érinti?
– Nem volt elrendelve, de tanácsos a perselyezést a mise végére hagyni. Ezt én is egészségügyileg megfelelőbbnek tartom, már csak az áldozás miatt is. De mivel ez csak ajánlás, nem működik egységesen. Amúgy mi a padfelületeket, ajtókat, kilincseket minden nap fertőtlenítjük, sőt, minden szentmise után is. A gyóntatóhelyiség pedig védőfóliával van ellátva, és rendszeresen fertőtlenítünk.
– A korlátozások érintik a keresztelőket, esketéseket, temetéseket is. Mi a helyzet velük?
– A világjárvány első hullámakor érvényben volt az az egyházmegyei rendelet, hogy a szülőkön, a keresztszülőkön és az újszülöttön kívül más nem vehet részt a keresztelőn. Akkor érzékelhető volt némi apadás, az emberek sokszor nem tudták, hogy mit szabad, mit nem szabad. Ez idáig a templom nagyságától függött, hogy mennyien vehetnek részt a keresztelőn. 15 m²-re juthat egy fő. Az esketésekre ugyanez vonatkozik, tehát mindig a templom nagysága a mérvadó. Ami a temetéseket illeti: a temető általában községi terület, tehát nem az én hatáskörömbe tartozik a létszámkorlátozás. Ha megkérdeztek, elmondtam, hogy csak a legközelebbi hozzátartozók jöjjenek. Mi azonban sosem küldtünk el senkit! A hívek számára nehezebben volt feldolgozható a mindenszentek és a halottak napja körüli korlátozás.
Egyházgelle az első templomos falvak egyike. Templomát egy 1253-ban kelt okiratban említik először. A román stílust főleg kősisakos, kéttornyú homlokzata hordozza. A szentély keleti falán régi faliképeket találtak...
– Tapasztalt visszajelzést?
– Mindenszentekkor a nem vallásos emberek is kimennek a temetőbe, és ha nem is imádkoznak, gyertyát gyújtanak az elhunyt emlékére. A gyertya egyébként keresztény szimbólum, az örök világosságot jelképezi. Idén nem volt lehetőségünk gyertyát gyújtani vagy imádkozni. Úgy gondolom, ez a nem hívő embereket is mély szomorúsággal töltötte el.
– Az első hullám alatt, amikor nem lehetett templomba járni, miként próbált segíteni a híveknek?
– Néha egy-egy személyt felhívtam telefonon, valakit pont a névnapja alkalmával. Szinte mindig meglepődtek. Ilyenkor érdeklődtem, hogy telnek a napjaik, milyen érzések foglalkoztatják őket. Próbáltam tanáccsal szolgálni, utat mutatni. Az online misék is lelki táplálékkal szolgálnak, de sokan nehezen élik meg, hogy távol kell maradni a templomtól. A közösségi élmény is hiányzik: a templomban feláll, leül, illetve letérdel az ember, vagy épp tisztelete jeléül ünneplőbe öltözik. Otthon mindez ritkábban jellemző, ha szentmise- közvetítést nézünk.
Mindenképp az imádságból, a Szentírás olvasásából meríthet hatalmas erőt az ember. Vannak nagyon értékes könyvek, jó lelkiségi irodalmak is, csak keresni kell. Nicolas Diat és Robert Sarah könyvét, A csönd erejét ajánlom figyelmükbe, amelyik a csendről és a benne rejlő lehetőségről szól, arról, hogyan használhatjuk ki az erejét.
– Mit vár a 2021-es évtől?
– Azt gondolom, hogy remény mindig volt, van, és lesz is. Ezekben a nehéz, embert próbáló időkben kapaszkodókat, biztos fogódzókat kell keresni. Ez a mostani helyzet lehetőséget kínál arra, hogy ráeszméljünk: Isten itt van, egyedül csak belé lehet kapaszkodni. Egyénnek és családnak egyaránt, mert ő a mi egyetlen biztos pontunk, jövőnk és reményünk. A pénz, az anyagi javak, az orvostudomány: ezek mind jó dolgok, fontos dolgok, de nem a legszükségesebbek. Ha csak ezekben bíztunk, akkor mind sorra összeomlanak. Most nem a valami, hanem a „Valaki”, Isten fog bennünket megsegíteni és megmenteni. Nekünk tehát benne kell bíznunk. Tőlem is megkérdezték, hogy nem büntetni akar-e minket Isten a járvánnyal. Isten, aki maga a szeretet, nem leli örömét a szenvedésben. Inkább úgy fogalmaznék: megengedi a próbatételeket.
– Lehetne akár végszó is, hogy nehéz helyzetben mindig kapaszkodót keres az ember.
– Az első hullámnál az emberek félelmükben bezárkóztak. Most, a második hullám idején a halálesetek nagy száma ijeszt meg bennünket. Bár ha megnézzük, az apostolok is féltek, amikor Jézus meghalt. Ők is bezárkóztak, de Jézus megjelent a zárt ajtók mögött, és utána hatalmas nagy reménység költözött a szívekbe. Nyilván a korlátozások szükségesek, el is fogadjuk azokat, de úgy gondolom, hogy az imádság helye a templom, és nem lehet sokáig teljesen bezárva az ember előtt. Most is lesznek olyanok, akiknek a lankadó, gyönge hite épp hogy megerősödik ezekben a vészjósló időkben, mások pedig távolodni fognak a templomtól. Mindenesetre a végén semmi sem lesz olyan, mint azelőtt volt. Minden attól függ, hogy ki – vagy épp mi – lesz a mi kapaszkodónk. Voltak már nagy járványok, akár a pestis, a kolera vagy az első világháború után a spanyolnátha. Az emberek akkor könyörgő körmeneteken vettek részt, imádkoztak a templomaikban és az otthonaikban a járványok megszűnéséért. Tegyünk most is így!
