Húsz évvel ezelőtt a kislányok még rózsaszín ruhácskákban jártak, a fiúk halványkékben. A kislányoknak babát hozott a Jézuska, a fiúknak kisvonatot. Mára minden megváltozott. Az uniszex lett a divat. Jó ez, vagy rossz?
Fiúk kontra lányok – vagy egyik sem? A szülők ma arra törekednek, hogy kiemeljék gyerekeiket a sztereotípiákból. Újságcikkek garmadái arra intik a kislányos anyukákat, hogy ne neveljék arra a lányaikat, hogy ők mások, mint a fiúk.
A felvilágosult, diplomás anyukák ki nem ejtenék a szájukon, hogy: „Kislány vagy, vigyázz a ruhádra”, vagy „Ne ugrálj, a lányok nem ugrálnak!”. Fiúknak se mondják, amikor elesik, hogy: „Ne sírj, ez katonadolog!”. Még véletlenül sem. Sőt, arra biztatják a fiúkat, hogy tanulják meg kifejezni az érzelmeiket. (Érdekes módon mégsem a romantikus, a nő érzéseire odafigyelő, érzékeny férfiból lett több. Hanem az olyanból, aki a terheket inkább átrakja a nő vállára. Elvégre egyenjogúság van!)
Visszatérve a témához: a mai nők már nem akarnak olyan lányokat nevelni, akik kiszolgálják a férjeket, s mindig a csibe mellét eszik, mert a jobbik falat a családfőt illeti meg (nem a család eltartóját, mert manapság ez a cím már nem csak a férfira vonatkoztatható). A mai harmincas nők már nem akarják, hogy lányaikból engedelmes asszonyka váljon, aki a háttérbe húzódik, és zokszó nélkül gondoskodik a családról, a férjéről és a meleg vacsoráról. És a fiúkat sem arra nevelik, hogy eltartsák a családjukat, mert ez nem csak az ő tisztük lesz. Minden megváltozott. Jó ez, vagy rossz? Igazság szerint jó ez, mert egy nő nem kevesebb, mint egy férfi, s az anyaságon kívül neki is lehetnek vágyai és reményei. Az egyenlőség terén Svédország tart a legelőrébb: a bérek itt a legegyenlőbbek, itt van a legtöbb női vezető és női politikus (önkéntes pártkvóták biztosítják az egyenlő parlamenti képviseletet), a 480 napos anyaságiból 60 napot a férfiak vesznek ki.
Sőt, a főiskolai oklevelek kétharmadát lányok szerzik meg. Ez mindenképpen dicséretes. Az azonos nevelésben is Svédország ment a legmesszebbre. „Univerzálisan” nevelik a gyerekeket, sőt, azon is gondolkodnak, hogy eltörlik a „te kislány vagy” és a „te kisfiú vagy” meghatározást.
Azon vannak, hogy ne tanulják az ovisok, mi a sztereotip nőies vagy férfias viselkedés. Az urak és hölgyek megszólítás helyett bevezették a „hen”-t. (Mondván: sajnos, a svéd nyelvben nincsen semleges nem.) Vannak persze szélsőségek is: egy szociáldemokrata politikus nemrégiben a „semleges” vécéket javallta, hogy az embereknek ne kelljen magukat nőként vagy férfiként definiálni. Egy játékgyár pedig rózsaszín babakocsit tologató fiúval és traktorozó lánnyal reklámozza magát. Nemrégiben pedig egy kanadai házaspár történetét kapták fel az újságok: ők úgy nevelték a gyermeküket, hogy nem mondták meg neki, fiú-e vagy lány. Véleményüket azzal magyarázták, hogy ha megismerkedünk valakivel, nem azt kérdezzük tőle először: Mi vagy te, fiú vagy lány? Mondjuk, a „régi” világban ez első pillantásra látható volt, de lassan oda jutunk, hogy nem lesz az, hiszen a divat és az öltözködés is uniszex.
Észbontó helyzet
Aki már látott gyerekeket, tudja, hogy a fiúk és a lányok már kiskorukban különböznek egymástól. A fiúk egyszerűen ilyenek, a lányok meg olyanok. A fiúk általában rosszabb jegyeket gyűjtenek be az iskolában, mint a lányok. Nem, nem butábbak, csak a kislányok szorgalmasabbak, szófogadóbbak, s ezért őket a szorgalmasságra építő iskolában jobb jegyekkel jutalmazzák (főleg az alsóbb osztályokban), mint a mozgékony, öntörvényűbb fiúkat. Később aztán megfordul a helyzet, és a fiúk egyszeriben kiugornak, sokkal jobbak lesznek valamilyen tantárgyban, elsősorban abban, ami érdekli őket (s ami később a hivatásuk lesz). A lányok meg általában csak szorgoskodnak tovább.
A főiskolákon ma már több a lány, mint a fiú, mert a „kiugrás” a fiúknál későn történik meg, s az addig rosszabbul teljesítőket leírják, akik végül másod- és harmadrangú iskolákban kallódnak el. (Pedig sokkal több van bennük, mint amit a mai iskola kihoz.) A lányok pedig hiába teljesítenek jobban, őket az élet írja le: a munkahelyeken már nehezebben jutnak előbbre, mert ketyeg a biológiai órájuk, s lassan a házasság felé kacsingatnak. Harminc felé meg általában elmennek szülni, s a mai világ már csak úgy van megszervezve, hogy aki kimarad, az lemarad.
Nem lesz kicsit sok az a testápoló, Bence?!
A mai gyerekek sokban különböznek szüleik nemzedékétől. Tanulmányok jelennek meg arról, hogyan neveljük gyermekünket „modernül” – ugyanakkor legjobb tudásunk és lelkiismeretünk szerint. Egyenjogúság ide vagy oda, józan eszünk maradékával azért tévedhetetlenül meg lehet állapítani, hogy a fiúk és a lányok igenis sok mindenben különböznek egymástól. Mondjuk, például abban, hogy külsőleg is máshogyan néznek ki. Vagy: a lányok kiskoruktól kezdve alkalmazkodóbbak, a fiúk pedig szeretnek versengeni. Vagy: a lányok jobban ki tudják fejezni érzelmeiket, a fiúk viszont harciasabbak. A kivétel, persze, erősíti a szabályt, de általában a fiúk száguldoznak harckocsikkal és fegyverekkel, a kislányok meg már négyévesen csücsörítenek a facebookos megosztásaikon.
A konzervatív pszichológusok szerint a szülők jól tennék, ha figyelembe vennék ezeket a különbségeket. Nem úgy, hogy kihangsúlyozzák őket, dehogy! Úgy, hogy megértően elfogadják a különbségeket, s mindkét nemnek segítenek ledolgozni a hátrányokat.
Tehát nem azt mondják a kislánynak, hogy „Legyél szófogadó, ülj szépen a sarokban, majd valaki észrevesz!”, vagy fiúk esetében, hogy „A fiúk nem sírnak, ha látnak egy eltaposott békát!”, hanem hagyják, hogy a fiú megsirassa a békát, és nem fogják ezért anyámasszony katonájának nevezni. A kislányt pedig nem fogják leszólni, ha ugyanúgy szeret verekedni vagy fára mászni, mint a bátyja. Az a legfontosabb, hogy ne ismételgessük a kategorizáló, kiközösítő megjegyzéseket, ha a fiú félénk, a lány meg belevaló, akár egy fiú. Ez természetesen a serdülőkorra is vonatkozik. Át kell siklani afelett, ha a fiú órák hosszat áll a tükör előtt, és testápolóval keni a bőrét, de afelett is, ha a tizenöt éves lányunk kinyúlt pólóban jelenik meg a családi ünnepségen.
Mi az igazi probléma?
Nem az a baj, ha egy férfi erős, bátor, tud logikusan gondolkodni, és van benne szervezőkészség. Az is nagyszerű, ha egy lány együtt érző, érzékeny, meg tudja hallgatni a másikat, gondoskodik a családról, érzékeli, ha a másik gondban van. Az a baj, ha a közvélekedés nyomására a férfi kénytelen elnyomni magában a nőiesnek titulált vonásokat: az érzékenységét, az együttérzését vagy aggodalmat. Hasonlóképpen destruktív, személyiségkorlátozó, ha egy nőnek le kell tagadnia, hogy bátor, tud dönteni és szervezni. És egyenjogúnak és egyenjogónak érzi magát a férfival. Mert ez a lényeg! Egyenlőek vagyunk, de nem ugyanolyanok. S pont ettől szép a világ. Nem akkor követünk el hibát, ha hajlamainkat és készségeinket harmonikusan fejlesztjük, hanem akkor, amikor azt, ami igazán jó és szép bennünk, valamiféle eltorzult norma vagy nevelés hatására elfojtjuk.
Mama, hol a vacsora?
Legjobb, ha mindezt példákon mutatjuk be. Ha egy nő olyan férfihoz megy feleségül, akinek édesanyja minden női feladatot hibátlanul elvégzett, mellette pedig munkahelye is volt, a papa pedig, a „teremtés koronája” nem törte magát otthon, akkor a nő számolhat azzal, hogy a férje automatikusan ugyanezt fogja elvárni őtőle is. Bár százszor elismétli, hogy neki nem fontos a meleg vacsora, hiszen változtak az idők, valahol a lelke mélyén ezt várja el, és később, a kritikusabb pillanatokban ennek hangot is ad. A szülői családmodellel valahogy nem tudunk mit tenni.
A férfiak többsége megszokja ugyan, hogy esténként nem a feleség teszi elébe a meleg vacsorát (hiszen már rég nem lakik a szüleivel), de ha asszony van mellette, a régi emlékek előtüremkednek. A nők meg – főleg az elején – mindent elkövetnek, hogy tökéletesnek és csilli-villinek látsszanak. Azután jön a sokk, amikor már nagyobb a gyerek, és sokkal több lesz a feladat, amit később már nem tudnak egyedül ellátni. Vigasztaló megoldásokat azonban láthatunk, ha jól körülnézünk. A mai anyák már nem háziasszonynak nevelik a lányukat, és a fiúkat se szidják meg, ha látják, hogy egy filmen meghatódik. Tehát: halad a világ. Csak így tovább.
Gender
Ma is tart, sőt felerősödött Európában annak az irányzatnak a hatása, amely az Egyesült Államokban 1965 és 1995 között virágzott. Azt hirdeti, hogy a fiúk és a lányok egyformák, s a férfias vagy a nőies viselkedés csak a konvenciók miatt alakul ki. A „gender”-nek hívott elmélet hirdetői szerint a fiúkat erőszakosan nevelték férfiasra, a lányokat pedig nőiesre. Hangsúlyozzák: úgy kell nevelni a gyermeket, hogy megadjuk számára az esélyt, hogy majd nagyobb korában eldöntse, fiú akar-e lenni, vagy leány.
Mára már tudjuk, hogy a női és a férfi agysejtjei nem egyformán kapcsolódnak egymáshoz. A női agyban ugyanis sokkal több idegpálya köti össze az agy egymástól távol eső területeit. A férfiagyban viszont az egyes agyféltekéken belül alakul ki nagyobb számú idegi összeköttetés.
Felmérték, hogy azonos ingerekre másképp, más és más területei reagálnak a női és a férfiagynak. A lányok többsége érzelmesebb a fiúknál. Lelkiviláguk központjában az áll, hogy miképp lehetne javítani a kapcsolataikon, s azok hogyan alakulnak. Mélyebben átérzik a dolgokat, és olyan történésekre is reagálnak, amelyek fölött a fiúk átsiklanak. A nők többnyire jobb emberismerők, jobban felismerik mások érzelmi indítékait, kiismerik jellemét.
A nők számára különösen fontos a kapcsolatok alakulása. A női hormon, az ösztrogén a meghittség hormonja: olyan agyi idegpályákat stimulál, amelyek heves vágyat keltenek a meghittség, a kötődés, a gondoskodás és a kommunikáció után. A lányok arra vannak beprogramozva, hogy megőrizzék az emberek közti összhangot, kerüljék a konfliktusokat. Ezért lesz a lány baráti, érző, beszédes, vagyis nőies. Ezért lesznek gondoskodó hajlamai, s nem utolsósorban ezért akar babázni, állatokat gondozni, minden plüssmacit meggyógyítani. Ezért öleli meg beszélgetés közben azokat, akiket szeret, s ezért akar mindenkivel kompromisszumkész társas kapcsolatot kialakítani. A nők gyengédsége és érzékenysége idegélettani és hormonális hatásokra vezethető vissza. (Az már más dolog, hogy a férfiközpontú társadalom kihasználja a nők ezen – gondoskodó – tulajdonságait, s a kifejezetten nőies szakmákat alulfizetik.)
