A szerelem örökláng, ugyanakkor az idő gyakran próbára teszi. Akit egyik nap még valósággal istenítünk, azt a másik nap tiszta szívünkből gyűlöljük. Vannak, akik szerint ez az igaz szerelem.
Az én csalfa Pityum!
Kiskamaszok voltunk, amikor apa lelépett anya legjobb barátnőjével. Nehezen dolgoztuk fel családunk széthullását, főleg azért, mert nem volt semmi előjele. Anya folyamatosan dicshimnuszokat zengett apánkról, bárkivel is beszélgetett, úgy állította be őt, mint a világ legtökéletesebb férfipéldányát. Érdekes, hogy amíg a nővérem ennek pont az ellenkezőjét csinálja – rendre feketíti szegény Lajosát, és csakis a hibáit hangsúlyozza, miközben amúgy egy arany ember –, addig én tudat alatt az anyai példát követtem. Talán mert mindig is apásabb voltam, és hinni akartam benne, hogy ő valóban hibátlan.
A férjemet, Pityut valósággal piedesztálra állítottam, egy rossz szót sem mondtam róla. Néha ugyan voltak borúsabb napjaink, de soha nem feküdtünk le haraggal. Elégedetten éldegéltünk egyhangú, kicsit állóvízhez hasonlító házasságunkban, amit a húszas éveink elején kötöttünk.
A szeretetté csendesült szerelem biztonságában meg sem fordult a fejemben, hogy nem véletlenül lettem Nyuszikámból „Mazsola”.
Mit ad isten, egy nap kivágódott itthon a biztosíték. Villany nélkül meg vagyok lőve, gondoltam, így hát előkerestem férjem szerszámosládáját, ahol a kapcsolószekrény kulcsát tartotta. Egyik rekesz, másik rekesz, valószínűleg lecsúszhatott az aljára – aztán megláttam egy fehér borítékot. Alatta meg egy egész stószt. Először arra gondoltam, dugipénzt rejteget előlem. De nem, a címzett az egyik legjobb barátnőm volt.
Ültem a kamrában a hideg földön, vacogtak a fogaim, reszkettem, mint a nyárfalevél, és közben bőgtem, mint a szamár. De csak olvastam, újra meg újra, a férjem szerelmes leveleit, amiket biztosan valamiféle tudatmódosító szer hatása alatt vagy pillanatnyi elmezavarában írhatott. Mert másképp nem tudom elképzelni, hogy Pityu, ez a majd kétméteres mackó rúzsos csóknyomokkal (ráadásul az enyémet használta) zárta volna azokat. Ha valaki más mesélte volna nekem, el nem hiszem, hogy ilyen megtörténhet!
A harag, a sértettség, az árulás, a gyűlölet, az utálat és a tömör undor kavargott bennem. Csillapíthatatlanul.
Szabadkozott ugyan, hogy pillanatnyi fellángolás volt csupán, és amikor szakítottak, visszakérte a leveleket, és csak engem szeret. Leesküdte a csillagokat az égről. Hiába. Képtelen voltam elviselni még a puszta jelenlétét is. Mondhatni, páros lábbal rúgtam ki. Soha többé látni sem akartam. A lányunk hol itt volt, hol ott, míg el nem ment Prágába egyetemre. Az első évben annyira megviselt, hogy már azon gondolkodtam, keresek egy jó pszichológust. De tudtam, elvégre húsz éve dolgozok az egészségügyben, hogy úgyis azt tanácsolná, találjak magamnak egy társat. Jó vicc. Szeretőt az ember kaphat minden ujjára, de olyan ember, aki nem egyéjszakás kalandokban gondolkodik, hanem hajlandó lenne elköteleződni, ritka, mint a fehér holló.
Az vigasztalt csak, hogy Pityu sem talált magának új asszonyt. Persze hallottam, hogy ezzel vagy azzal kavar, de egy nő mellett sem horgonyzott le. Épp beletörődtem, hogy nőként az élettől már túl sok újat és jót nem várhatok, amikor hozzánk is begyűrűzött a járvány. Egyre több lett a munkánk a kórházban. Néha olyan fáradtam jártam haza, hogy majd elaludtam a zuhany alatt. Ahogy rövidültek a napok, úgy lett egyre rosszabb. Néha órákig csak ültem, néztem a falat, és könyörögtem valami csodáért, pedig soha nem voltam hívő. Csak kihagytam a számításból, hogy a sors sokszor nagyon furcsán rendezi el a dolgokat.
Január elején aztán – annak ellenére, hogy szigorúan betartottam az összes óvintézkedést – elkaptam a vírust. A szüleim falun, a lányom Prágában, a szomszédaim nyugdíjasok, én meg betegen itthon. Ráadásul az évek során a barátaim is elkoptak mellőlem. Nem tudtam, mitévő legyek. Aztán egyszer csak csöngött a telefonom. Pityu volt az. Vajon mit akarhat, merült fel bennem. Először fel sem vettem neki, de aztán arra gondoltam, biztos nem éri el a lányunkat, aki medikusként az egyik kórházban vállalt munkát, és aggódik. Nem így történt.
Ő miattam aggódott. Felajánlotta, hogy bevásárol, és segít, amiben csak kell.
Miután negatív lett a tesztem, behívtam egy kávéra, amiből vacsora lett, és úgy elbeszélgettük az időt, hogy közben életbe lépett a kijárási tilalom. Ő nem akart kockáztatni, én meg nem akartam elköszönni. „Alhatsz a hálóban. Én elférek a kanapén is.” Vicces volt, mennyire kínosan ügyeltünk arra, hogy ne fussunk össze a fürdőszobánál. Aztán ki-ki lefeküdt a helyére. Az ágy (még a régi közös ágyunk) nyikorgásából tudtam, ébren van. Olyan izgatottan reménykedtem benne, hogy átjön, hogy a szívem a torkomban dobogott. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mire meghallottam nehéz, súlyos lépteit. Nem szólt semmit, csak karjába vett, és átvitt a küszöbön. Ugyanúgy, mint amikor ideköltöztünk fiatalon, szerelmesen és éretlenül. Remélem, tanultunk a hibáinkból, és most nem szúrjuk el.
