A fiatal anyukának kissé kendőzetlenül teszem fel a kérdést: Hány éves vagy? Andi pedig nemes egyszerűséggel válaszol: harmincnégy. Tetszik, hogy nyílt, nem szégyenlősködik, nem szabadkozik, és nem mondja, hogy „már annyi” meg „ó, ez sok…”. Rögtön felcsillan a szemem. Úgy érzem, Andi helyett most Doktor Derzsi rendel, és vallatni kezdem.
Horváth Molnár Andrea Dunaszerdahelyen él, a Pedagógiai-pszichológiai Tanácsadó és Prevenciós Központ munkatársa. Két gyermek édesanyja.
– Mikor döntötted el, hogy pszichológus akarsz lenni?
– Harmadikos voltam a dunaszerdahelyi gimiben, amikor járt nálunk egy pszichológus, és a munkájáról beszélt. Akkor döntöttem el, hogy pszichológiát akarok tanulni. Nem vagyok egy utánajárós, bevállalós ember, de akkor fogtam magam, és felkerestem őt a rendelőjében: Jó napot kívánok, Molnár Andrea vagyok, és szeretnék pszichológus lenni.
– Erre ő?
– Mondta, hogy szívesen segít. Eljártam hozzá hetente, szorgosan készültem Pestre, az Eötvös Loránd Tudományegyetemre. A szüleim aggódtak, hogy a diplomázás után nem térek majd vissza. Elbizonytalanodtam – és végül nem is adtam be a jelentkezésemet Budapestre. Helyette Nyitrára jelentkeztem.
– Jó döntés volt?
– Fél év után tudtam, hogy onnan menni kell. Elkezdtem a pszichológia–német szakot, majd rájöttem, hogy túl száraz. Utánanéztem, hol van még az ELTE-n kívül pszichológia szak, és pont abban az évben nyílt először Pesten a Pázmányon is. Kis képzést hirdettek 30 főre, nem tömegképzést. Viszont 600-an jelentkeztek. Kevés eséllyel indultam, ám még ösztöndíjat is kaptam! Mi voltunk az első, amolyan kísérleti évfolyam. És hát igen, a szülőknek igazuk lett! Eleinte nem akartam visszajönni.
– Miben más a magyar felsőoktatás?
– A tanárok és a diákok között mentori kapcsolat van: a tanár szakmailag vezet.
Nincs piedesztálra emelve, nem megközelíthetetlen, hogy a diák még beszélni se mer vele. Nyitrán még a felvételi is kellemetlen volt. Azon töprengtem akkor, hogy a szlovák nyelv miatt történik-e mindez, de nem. Nem csak a nyelv miatt.
– A pszichológus legfontosabb eszköze maga a nyelv!
– Persze. Nem tudok a lélek dolgain segíteni, ha nem az anyanyelvemen tanulok. Ez fontos felismerésem volt. Nem tudok valakivel összekapcsolódni, ha közben fordítok a fejemben. Ezt fél év után rögtön éreztem. Nem vagyok lázadó ember, de Nyitra kilökött magából. Magyarországon ötéves egyetemi képzésben vettem részt. Három év után volt szigorlat, majd utána rengeteg gyakorlat következett. Jártunk pszichiátriákon, gyerekotthonokban, börtönökben. Szakosodni kellett. Én a klinikai és család szakirányt választottam.
– A diploma után miért döntöttél úgy, hogy hazajössz?
– Otthon volt a párom. Elsőéves voltam Pesten, amikor összeismerkedtünk. Amikor az első gyerekemet megszültem, még akkor is írt a konzulensem, hogy tehetséges vagyok, és menjek vissza.
– Bánod, hogy nem mentél?
– Nem. Van két gyönyörű gyerekem. Bár annak idején sokat gondolkoztam rajta, hogy miért KELL nekem 26 évesen hazajönni, és férjhez menni. Aztán mindig rájövök, hogy én igazán ezt akartam. Kettősség volt bennem persze sokáig, mert itt is voltam, meg ott is. Kapcsolatban voltam az itteni pszichológusokkal, s amikor végeztem, akkor kérdezgettem tőlük, hogy van-e náluk szabad hely. Tanácsolták, hogy adjam be a jelentkezésemet, és fel is vettek.
– Megtaláltad mindjárt a helyed?
– Kezdetben nem volt könnyű. Megtanultam egy sereg dolgot, itt mégsem ugyanazt értik alatta. Sok ötletem volt, de nem mindig sikerült megtalálni a közös hangot. Magyarországon a pszichológia képzés magas színvonalon van. Az elején úgy éreztem, hogy itt meg van kövesedve minden, és én nem vagyok az a harcoló természet, aki azt mondja: Na, most akkor változtassunk! Amikor gyesről visszajöttem, már jobb volt.
– A szlovák nyelvvel volt problémád?
– Amikor visszajöttem, jártam szlovákra, ám még kevés szlovák páciensem volt. Gyes után annál több.
– Hiányzott Magyarország?
– Igen, hiszen abban a rendszerben képződtem. Beadtam Győrbe, a nevelési tanácsadóba is a jelentkezésemet. Fél évvel később felhívtak, hogy felvettek. Na, megint jött a kettősség. Megbeszéltem velük, hogy ott is félállásban, és itthon is félállásban leszek.
– Két országban dolgoztál egyszerre, mondhatjuk, hogy ugyanazt. Voltak különbségek?
– Igen, felszereltségben és szakmai összmunkában is. Itt, ahol most ülünk, két óriási íróasztal volt. Kisgyerekekkel foglalkoztam, hát inkább szőnyegre, bábokra, terápiás sarokra lett volna szükségem. Győrben a szakmai teammunkának is bevett gyakorlata volt. Minden héten tartottunk megbeszélést a szakmai esetekről, bizonytalanságokról. Segítséget lehetett kérni az idősebb kollégáktól. Az ott egy kötelező program volt. Két és fél évig dolgoztam így. Azután megszültem a lányomat, majd két évre rá a fiamat. Két gyerek után már két helyre nem akartam visszamenni. Addigra itt is változott a klíma. Eleve korábban jöttem vissza dolgozni, mert hiányzott a munkám.
– Ez jó, hiszen azt jelenti, hogy elhivatott vagy, és hogy szereted, amit csinálsz!
– Az első gyerekemnél mondtam, hogy akkor most igazán anya vagyok! Minden erről szólt: baba-mama klub, bababörze, babamasszázs és baba, baba, baba. Jött a fiam, de akkor már elkezdtem érezni, hogy hiányzik a munka. Közben a férjemmel elváltak az útjaink. 15 év után eltávolodtunk egymástól.
Az emberek körülöttünk azt mondogatták, hogy mi vagyunk az álomcsalád. A gyerekek néha még most is megkérdezik, hogy miért van ez így. Ha apával jóban vagyunk, barátok vagyunk, akkor miért élünk külön?!
– Segít, hogy pszichológus vagy?
– Az, hogy pszichológus vagyok, néha bonyolítja az életemet. Ha nem lennék az, lehet, hogy természetesen jönne, hogyan neveljem a gyerekeimet. Én valahogy tervezetten, tudatosabban vagyok anya. Egy példa: elköltöztünk, ovit váltottunk, és a gyerekem nem evett. Ezt az óvónők nem szerették, jöttek a mondatok: Ha nem eszel, nem játszol. Ha nem eszel, rossz vagy. A gyerekemnek volt egy halacskája, amit minden nap magával vitt, egyik nap kivételével. Mondtam neki, hogy délben beviszem neki. Bevittem és hallottam, ahogy mondja az óvó néni: Látod, meg sem érdemled a halat, mert nem etted meg az ebédet. A lányom erre odaszólt: Áki, ne aggódj, az, hogy anya szeret téged, az nem függ össze azzal, hogy megeszed-e az ebédedet, vagy sem.
– Gondolom, ilyenkor elbeszélgetsz az óvó nénikkel.
– Igen, kérem a segítségüket, mert az egyik gyerek jobban alkalmazkodik, a másik kevésbé. A fiam átkerült egy másik csoportba, itt jól beilleszkedett, szívesen jár oviba.
– Milyen egy reggel?
– Kapkodós. Bár a szüleim és a volt párom sokat segítenek. Este mindig megkérdezem: kinek mi volt jó és rossz a nap folyamán? Ekkor jön, hogy anya reggel kiabált, és az rossz volt. Tehát változtatni kell. Akkor mi segítene? – kérdezem a gyerekektől. Megbeszéljük, hogy az segítene, hogyha korábban kelnénk. Én azt tartom, nem kell tökéletes anyának lenni, néha be kell vallani, hogy én sem csinálok mindent tökéletesen. Fontos, hogy tudjunk erről beszélni. Vagy tudjunk elnézést kérni.
– Kacsingatsz még Magyarország felé?
– Képzések szintjén igen, járok terápiás képzésre. Az a lényeg, hogy szakmailag fejlődjek. Vannak céljaim, szeretném a klinikai képzést abszolválni és bábterápiában is továbbfejlődni. Most hipnoterápiát tanulok. Ez egy felnőtt terápiás módszer, a verbalitáson túl szimbólumokkal, a belső képekkel foglalkozik. Főleg korai traumák feldolgozásánál fontos a belső képekkel dolgozni, melyek akkor alakultak ki, amikor arra még nem voltak szavaink. Ilyenek az anyaméhben, a szülés során keletkezett traumák.
– Itt a központban gyerekekkel foglalkoztok, vagy felnőttekkel is?
– Nagyon sokszor van az, hogy a gyerek problémájával keresnek fel bennünket, aztán kiderül, hogy ő csak tünethordozó. Megmutatja, hogy a családban valami nem működik jól. Néha nehéz ezt szülőként elfogadni, hogy nem tudjuk a gyereket megjavítani, hogy rendszerszintű változásra van szükség. Sokszor, míg én a gyerekkel vagyok, a kollégám a felnőttel.
– Akkor működőképes már itt is a csapatmunka!
– Igen. Összedolgozunk. Ez nagyon tetszik. Sokkal rugalmasabb lett minden.
– Hány éves korig jöhetnek a gyerekek?
– Mivel állami intézményről beszélünk, 3 éves kortól 25 éves korig, egészen, míg a gyerek iskolát látogat.
– Rendelésre? Akár egyetemisták is?
– Igen, egyetemisták is.
– Szabad tudni, milyen problémákkal foglalkoztok huszonéves „gyerekeknél”?
– Sokszínű a paletta: depresszió, teljesítménykényszer, szorongás, párkapcsolati problémák, drogproblémák.
A naptáram tele van. Korábban jártam jógázni, de most nincs rá időm. Pedig igazán fontos lenne.
– Ha emberekkel beszélgetsz, rögtön kategorizálsz?
– Változó. A barátaimtól azért már megkaptam, hogy a levél azért hullott le a fáról, mert mondjuk, szél van – és nincs mögötte más jelentés.
– Jársz pszichológushoz?
– Igen, jártam évekig. Az én szakmámban folyamatos önreflexió, önismereti munka nélkül nem igazán lehet hatékonynak maradni.
– Te fiatalon mentél férjhez, és szültél gyerekeket. Sokan kitolják a szülést harminc utánra. Te hogy látod mindezt?
– Ebben a szakmában jó, hogy van gyerekem. Mert van saját élményem arról, amiről beszélek. Tudok meríteni saját anyaságomból. Sok szülő azért jön hozzánk, mert bizonytalan. Például: Ezzel a gyerekkel valami baj van. Nem akar egyedül aludni, vagy megátalkodott, rossz. Viszont sokszor a szülőnek csak megerősítés kell, hogy jól csinálja. Néha segít az is, ha a gyerek hisztijére nem úgy nézünk, hogy ezzel szándékosan bántani akar, mert „rossz”. Lehet, hogy csak szüksége van a közelségünkre, a megértésünkre, egy ölelésre, mert lemerült a szeretettankja...
