A lélek nyelve a betegség

Vegyél nagy házat, új autót, új tévét, a második veszekedés után cseréld le a párod, mindegy mit, csak vásárolj, fogyassz, mindeközben elégedett mosollyal építs karriert, légy ott a pillanatban, csak pozitívan, mert csak így lehet a tiéd az élet végtelenségének illúziója – sugározza felénk a média. És mi elhisszük, mert el akarjuk hinni, hiszen sokkal kényelmesebb, mint szembenézni a gondolattal, hogy életünk – véges.

És ha környezetünkben valaki súlyos beteg lesz, akkor suttogva mondjuk ki a betegség nevét. A rák még ma is tabu. Hogy segíthetünk a betegen? Mi segítheti a gyógyulást? Hogy lehet ezzel szembenézni? – tesszük fel a kérdéseket a budapesti Szy Katalin onkopszichológusnak, írónak.

– Nagyon nehéz életesemény egy daganatos betegség diagnózisával szembesülni – mondja Katalin. – Még a mai napig misztikum övezi. Az okát nem tudjuk, tehát kiszámíthatatlan. A lefolyása megjósolhatatlan – ezért halálfélelem társul hozzá. Mindenki fél a haláltól, aki beismeri, aki nem. Szembenézni vele más, mint rettegni az eljövetelétől. Gyakori, hogy a betegek „légüres térbe” kerülnek. Mintha mindez nem is velük történne. Az onkopszichológus szerepe az első pillanattól fontos, hiszen az egészség elvesztése nagy krízis, totális egzisztenciális válság. A diagnózis pillanatától a beteg elindul egy nehéz úton: megváltozik az életvezetése, életminősége, a kezelések miatt a munkaritmusa. Változik a közérzet, a napi rutin, a szokások – és akár az emberközi kapcsolatok, a családban való szerepek, barátságok is átformálódhatnak. Elképzelhető, hogy egyéb más problémák is nehezítik a beteg testi és lelki jólétét (házassági konfliktus, anyagi gondok, munkahelyi konfliktusok), és akkor a válság elmélyülhet. Az egészség elvesztését a gyászhoz hasonlítanám, melynek szakaszain szükségszerűen végigmegy a páciens.

– Melyek ezek a szakaszok?

– A sokk szakasza az, amikor a diagnózishoz még nem tud hozzászokni a lélek: „Nem, ez nem lehet igaz! Biztos csak álmodom, és majd felébredek. Téves leletet kaphattam.” Ezek a gondolatok adnak időt a lélek felkészülésére. Aztán jön egy dühös, bűntudattal terhelt időszak, amikor a beteg haragudhat, neheztelhet önmagára, a környezetére, a sorsra: „Miért pont velem történik mindez?! Jó ember voltam, nem érdemlem meg!” Ehhez hasonló tartalmú érzések gyötrik.

A depresszív állapot is egészséges, mint a gyász harmadik szakasza. Az üresség érzésével, motiválatlansággal, „minden mindegy” gondolatokkal jellemezhető ez a szakasz. A betegséggel járó nehézségek, és akár a halál elfogadása után következhet az újrakezdés szakasza, melyet az életcélok átértékelése, megújult életfilozófia jellemez.

– A daganatos betegség ma már sok esetben gyógyítható, vagy krónikussá tehető. Ezért fontos, hogy a beteg talán még azt is ki tudja mondani: sokat tanult a betegség útján. Egy új énélménnyel, erősebb, gazdagabb lélekkel kezdhet új életet – vagy éretten fogadhatja el a halált. Jelenlétem a páciens és az onkológus közt fellépő kommunikációt is segítheti. A szorongás torzíthatja a figyelmet, a memóriát, az érzelmeket, a reakciókat. Ilyenkor jó, ha egy pszichológus az orvossal együttműködve kiszűri a zavart az orvos – beteg – nővér kapcsolatból. Nincs két egyforma ember: van, aki elveszti erejét, és depresszióval reagál, míg a másik jókedvvel próbálja negálni a diagnózist. Bármilyen jó egy személy megküzdési stratégiája, szüksége lehet egy professzionális támogatóra, egy klinikai pszichológusra.

Szy Katalin

– Évente még mindig 1.5 millió nőnél diagnosztizálnak mellrákot világszerte. És bár egyre kíméletesebbek a műtéti eljárások, sok esetben még mindig elkerülhetetlen a mell részleges vagy teljes egészének az eltávolítása. Ami „megváltja“ ugyan a beteget, de a nőiesség elvesztését is jelentheti.

– A mell ablálása megváltoztatja a testképet, sőt, az énképet is. Zuhanyzás közben a beszappanozott kéz nem a megszokott módon csúszik le a test vonalán... Ezek a mozdulatok lenyomatként szerepelnek az idegrendszerünkben, s már az is frusztráló, ha a rutinérzés megváltozik. Az emlő hiánya érintheti a test statikáját, a gerincet is, és izomfájdalmak jelentkezhetnek. Átalakul az öltözködés, és félelem lopózhat a hálószobába: vajon alkalmas-e így a női test a szerelemre? A páciensek a kezelések alatt sokszor panaszkodnak arra, hogy gyengült vagy teljesen megszűnt a libidójuk, de ez természetes. Sok esetben az elfogadás félelméből fakadó gátlásról van szó.

– Mindenki másképpen viszonyul a veszteséghez. A meghatározó: kinek mit szimbolizál a mell. A nőiességet? Az anyaságot? Életkortól is függ a dolog. Lehet-e egy csonkolt nő szexuálisan vonzó? Hogy lehet így megőrizni az intimitást? A válaszom: egy szeretetteljes párkapcsolat kibírja ezeket a kríziseket. Sőt, megerősíthetik a párkapcsolatot! Tapasztalataim azt mutatják, hogy sokszor a férfit érdekli legkevésbé ez a veszteség! Ők sokkal jobban tolerálják ezt a hiányosságot, mint maguk a nők. Sokszor keresnek meg a férjek a kérdéssel: hogyan győzzék meg a párjukat, hogy nem sérült a szexuális vonzalmuk. A tiszta, nyílt beszélgetés, a félelmek megfogalmazása az érett kapcsolatok jellemzője, és bátran állítom: fél gyógyulás. Érdekes és gyakori történet, hogy a nagyon várt rekonstrukciós műtétre mégsem megy el a beteg. Megszokta, megszerette és elfogadta a testét, s nem kíván további orvosi beavatkozást elviselni.

– A mellrák családi halmozódását kutatva fedezték fel a kilencvenes években a BRCA1 és BRCA2 gének veszélyes mutációit, melyek nagyban növelik a betegség kialakulásának kockázatát. Megelőzésképp Amerikában a mellek és a petefészkek eltávolítását javasolják – s ezt az utat választotta az ismert hollywoodi sztár, Angelina Jolie is. Az európai gyakorlat viszont a másodlagos megelőzésben hisz, azaz a rendszeres szűrővizsgálatokkal még a kezdeti stádiumban lecsapni rá. Pszichológusként a drasztikus prevenciót vagy a várakozást tartod helyesnek?

– Én a prevenciónak ezt a formáját, még ha Amerikában egyre népszerűbb is – averzióval fogadom. Szerintem hosszútávon nem ad megnyugvást a félelemmel teli léleknek. (A félelem nem itathatja át mindennapjainkat, mert akkor nem lenne érdemes autóba vagy repülőre sem ülni, hogy ne növeljük a baleset kockázatát...) A kockázati tényezőket nem tudjuk kizárni az életünkből.

A daganatos betegség inkább bio-pszicho-szociális megközelítést igényel. Úgy kell értelmezni, hogy kialakulásában genetikai tényezők, lelki faktorok és környezeti hatások is szerepet játszhatnak. A legfontosabb prevenció az ép, harmonikus lélek, a megfelelő önismeret, az örömképesség, a boldogság.

– Létezik rákra hajlamos személyiségtípus?

– Az utóbbi évtizedekben sokat vizsgálták a daganatos betegek személyiségét. Bebizonyosodott, hogy valóban van egy C típusú, rákra hajlamos személyiségtípus. Rájuk a fokozott megfelelni vágyás, a saját érzelmeik és igényeik háttérbe szorítása, az erőn felüli alkalmazkodás, a konfliktusok kerülése, a negatív érzelmeik elfojtása a jellemző. Az ilyen ember állandóan korlátozza szükségleteit és vágyait, de egy idő után a sejtek áttörik a határokat. A lélek nyelve a betegség! Ami a lelkünkben lejátszódik, az a testünkben is megjelenik. De ezzel az elmélettel is óvatosan kell bánni, mert mindent nem magyarázhatunk csak a lelki vonatkozásokkal.

– Saját magam is megtapasztaltam, mennyire nehéz megtalálni a megfelelő szavakat, amikor egy ismerősünk a megszokott „hogy vagy?” kérdésre megrázó választ ad: „Rákom van.” Melyek azok a szavak, mondatok, amelyekkel ártani tudunk?

– Az őszinte szó, amit ajánlani tudok. Érteni és érezni, hogy a másiknak mire van szüksége. Az igaz szó, az empátia, a támogatás – ez a legfontosabb. A daganatos betegség tabu téma. Sokan titkolják, mert félnek attól, hogy megpecsételődik a sorsuk. Kapnak egy stigmát: ez egy halálos kór. Számos beteg panaszkodik arra, hogy miután kiderült a betegsége, az ismerősei nem telefonálnak, vagy kerülik a társaságát. Pedig csak a saját félelmükkel küzdenek, vagy nem találják hozzá a helyes utat. De a túlzott figyelem is zavaró lehet.

– Miképpen lehetséges, hogy azonos kezelés mellett az egyik ember meggyógyul, míg a másik állapota súlyosbodik?

– A bizalom, a hit, a remény – mind-mind nagyon fontosak. Mindegy, mi az, ami segít a gyógyulásban. A család, a vallás, a munka vagy az elhivatottság? Esetleg a pszichológia? Alternatív kezelések? A támogató családra, igaz baráti kapcsolatokra is nagy szüksége van a betegnek. A terápiás környezetben pedig őszintén ki tudja mondani a félelmeit és vágyait. Ez a lelki terápia elsődleges hatása: a belső tartalmat szavakra váltjuk át! Így azok időkeretet kapnak, s az idő már önmagában is gyógyít, ahogy elkezd ketyegni a kimondott bánat felett.

– Nehéz őszintének lenni?

– Igen. Az őszinteség maga az önismeret vagy intimitás. És még nehezebb őszintén élni! Sok ember még önmagával szemben sem mer őszinte lenni, miközben ez a legfontosabb. A kimondott szavak és a viselkedés összhangja – ez az egészséges élet egyik feltétele.

Emellett fontos, hogy saját értékrendünket tegyük a középpontba! Saját igényeinket megfogalmazva fel kell ismernünk szituációkat, amelyek tartósan komoly érzelmi terhet rónak ránk. Ne legyünk gyávák ezekre nemet mondani.

– Mi történik, ha a beteg a kezelésekre mond nemet?

– Ez is elő szokott fordulni. Sokan alternatív gyógymódot választanak. Nagy hiba! A komplex kezelés, azaz az onkológus, a pszichológus kezelése és más alternatív utak együtt hozhatnak csak eredményt. Ha a beteg mégis úgy dönt, hogy nem szeretne kezelést, azt is el kell fogadni. Halálunk időpontját mi magunk választjuk, választhatjuk meg. Vannak betegek, akik súlyos állapotuk ellenére képesek megvárni az Amerikából megérkező rokont vagy az unoka születését. De az életünk nemcsak a halál pillanatát, hanem a módját is meghatározza. Mindenki úgy hal meg, ahogy élt. Az élettörténetekben felcsengő megküzdési stratégiák megjelennek a halál pillanatában. Ha valaki békességben, harmóniában áll világa közepén, így tudja itt hagyni.

– Bevallom, a szép és a halál fogalmának párosítása nekem kicsit paradoxonnak tűnik, főleg egy olyan világban, ahol nemcsak egymástól, hanem életünk rendjétől is elidegenedtünk. Miért tudjuk olyan nehezen elfogadni a halált?

– Mert rosszul viszonyulunk hozzá. Manapság a betegápolás sokkal nehezebben oldható meg, mint régen. Kevesen halnak meg otthon, családi környezetben. De maga a társadalom sem támogatja a haldokló családját vagy a gyászolót. Kikoptak az életünkből az olyan rítusok, mint a virrasztás, a siratás vagy éppen a koporsós temetés, ahol a mélybe hulló rögök visszhangozva verik vissza a fájdalmat a koporsóról. Ezek a léleképítő dolgok a fájdalmat segítik megélni. A meg nem élt veszteség később más tünetekkel térhet vissza életünkbe: szorongás, fóbia, pánikbetegség, depresszió formájában jelentkezik. Helytelen például, hogy a gyermekeket nem viszik el a temetésre, mert megkímélik őket a fájdalomtól. A gyermek a szülőktől tanul meg szeretni, szomorkodni, búcsúzni, elengedni...

– Miért szégyelljük a könnyeinket?

– A sírás katartikus és lélektisztító. Egészséges a sírás és a szomorúság is. Veszteség után fél, akár másfél évig lehet bánatos a lélek. Ez az egészséges gyász időszaka. Meg kell engednünk magunknak az elkeseredés luxusát. A mai társadalomban nem divat a reményvesztett, bánatos, passzív ember. Nem szeretik a munkahelyen azt, aki lelassul, esetleg pityereg, vagy nem mosolyog a kliensekre. Régen például egy gyászoló özvegy pontosan egy évig viselte a fekete ruhát: figyelmeztette a környezetet, hogy a veszteséggel küzdő embert óvni kell. A tapintatot követeli meg a tetőtől talpig fekete öltözék a munkatársaktól, a szomszédoktól, a barátoktól, de még az ismeretlenektől is.

– Évek óta előadásokkal, tréningekkel segítesz az orvosoknak, egészségügyi szakdolgozóknak a kiégés elleni küzdelemben. De ki vagy mi segít az onkopszichológusnak?

– Olvasok és írok. Született két novelláskötetem: a Hullámkeltő 2010-ben, a Damil pedig 2014-ben jelent meg. Apró történetekben vetem papírra belső történéseimet, ami segít feldolgozni a sok fájdalmat. Az én pszichológusom a számítógépem. Amikor hazaérek, megvacsorázom a családommal, megiszom egy pohár bort, édességet eszem, elolvasom a híreket, utána éjszakába nyúlóan olvasok vagy írok. A klasszikus irodalom egy projekciós felület, megmozdítja a lelkemet – az írás pedig kiüríti. Legújabb munkám a Mancs című családi film, amelynek a forgatókönyvét én írtam, és a párom, Pejó Róbert rendezte. Vallom, hogy a szerelem, a szeretet olyan fontosak, mint a levegő. Ahogy szervezetünk életképtelen friss oxigén nélkül, ugyanúgy csak a mások szemének tükrében létezünk.