Van egy mondás: Nézd meg az anyját, vedd el a lányát! Nem másról szól, mint hogy minden lány egyszer olyan lesz, mint az édesanyja, akár hiszi, akár nem.
Még mielőtt életünk párja teljesen elveszíti a türelmét, jó ötlet elgondolkodni azon, vajon mi az, amit nehéz lehet elviselni bennünk. Ehhez pedig kiváló kiindulópont, hogy miben nem szerettünk volna egykor hasonlítani anyánkra. Meg fogunk lepődni, mert az évek során anyu nemszeretem megoldásai már eggyé váltak velünk.
– Muszáj nálad mindennek szanaszét lennie?! Milyen rendetlenség van már megint a szobádban! Anya éles szemeivel mindent észrevesz: icipici papírfecnit az asztal alatt és szöszt a szőnyegen, vagy egyetlen hajszálat a fésűben. Ilyen értelmetlen apróságokon akad ki hosszú órákra, pedig ez semmi, egyetlen vállrándítással elintézhetem. Kamasz énem még azt felelte: – Muszáj neked mindent észrevenned, aztán ilyen marhaságokon idegeskedsz, de minek? Nos, igen, töredelmesen bevallom, hogy egy ilyen alkalommal, tizenhat évesen komolyan megfogadtam, hogy én aztán nem leszek olyan rendmániás, mint az anyám.
Tizenhat évvel később
Hazatérve egy fontos megbeszélésről, odahaza iszonyatos kupi fogad: a gyerek játékai szanaszét hevernek a lakásban, a konyha olyan, mintha felrobbantották volna, piszkos edény és szemét mindenütt. A szeméthegy mögül mosolyogva lép elő életem párja, hogy minden rendben, csak a gyerekek alszanak ruhástul a nappaliban, mert nem találta a pizsamájukat – és nem volt szíve felébreszteni őket. Erre nagy mérgesen takarító üzemmódba kapcsolok: csörömpölök az edényekkel (mosogatok). A férjem természetesen sarkon fordul, és bejelenti, hogy ő most inkább aludni megy. Ugyanez a helyzet – bár közben megfogadtam, hogy nem akadok ki ilyen könnyen – a hétvégén megint megismétlődött. Mialatt én megreggeliztettem a gyerekeket, bevásároltam, kiporszívóztam, majd megfőztem az ebédet, a kedvesem édesdeden aludt a hálószobában.
Szóval nem kettő, hanem három gyerekem van, a harmadik a férjem. Már éppen szétrobbanni készülök az idegességtől, amikor bevillannak a régi kamaszkori, gyermekkori emlékek. Mennyire utáltam, hogy vasárnap reggel is porszívózásra kellett ébrednem, meg az edénycsörömpölést, a hangos megjegyzéseket:
– Már megint mindent egyedül kell csinálnom, a lusta mindenségüket! Atyaég, éppen olyan lettem, mint az anyám! Hogyan történhetett ez? Még mielőtt azt gondolnák, hogy nem szeretem az édesanyámat, tisztáznom kell, hogy anyu nagyon rendes, szerető édesanya, csak rendmániás és bizony lobbanékony természetű. Kamaszként hát megfogadtam, hogy néhány dolgot teljesen másképp fogok csinálni az én saját életemben, mint ő a mi családunkban. Sőt van olyan dolog is, amit egyáltalán nem vállalok be.
- Sosem fogok például vendégeket hívni úgy, hogy minden munka rám maradjon, hogy aztán szidhassam a családomat, hogy semmit sem segítettek. (Legalább szólt volna a vendégségről!)
- Nem fogom állandóan azt kérdezni, hogy ízlik-e az ebéd. (Hiszen még meg sem kóstoltam!)
- Sosem fogok olyan dolgokon idegeskedni, amelyek csak kis eséllyel következhetnek be. (A valódi problémákkal kell szembenézni!)
- Nem kapok idegrohamot, ha a gyerekem elesik, sebes lesz a könyöke, a térde, vagy eltöri a kezét. (A hiszti úgysem segít, a sebek meg begyógyulnak.)
De soha ne mond, hogy soha...
Önsorsrontás magas fokon
Hogyan kezdődött ez az egész? Talán a lányom születésével. Azóta nem a gyerek szemével nézem az életet, hanem az anya szemszögéből. Hihetetlenül nehéz dolog mindent győzni: a munkát, a gyereknevelést, a háztartás vezetését. Ez az, ami megmérgezi az életemet, aztán keserűséget okozok vele az egész családnak. (Egy ezoterikus nézet szerint az az ember méltatlankodik, csapkod és kiabál, akinek kevés az energiája, és ezzel próbál a többiektől szerezni egy adagot. Lehet benne valami, mert a házimunka teljesen lenullázza az energiatartalékaimat.) Mi történt azzal a régi, tizenhat éves lánnyal, aki olyan világosan látta, hogy mit kellene tennie az életben? Hiszen a nyugi a lényeg, a szeretet meg a boldogság, a többi dolog igazán várhat.
Mi romlott el? Azt mondják, a szerepek felcserélődése, amikor a gyermekből szülő lesz, elkerülhetetlen. A gyerek és kamasz nem küzd azokkal a gondokkal, amelyekkel szüleinek naponta szembe kell nézniük. Most, hogy ő is szülőszerepbe kerül, megkapja ugyanazokat a gondokat, és a megoldásai csakis azok lehetnek, amelyeket a szülei is megoldásként választottak. Ezért lesz a lány egyik pillanatról a másikra az anyja kópiája.
Nem akarok klónt
A viselkedésemet csakis azért kezdtem el elemezni, hogy a lányomból ne legyen az én rosszul sikerült klónom: egy rendmániás hárpia. Ha nem lennék anya, valószínűleg észre sem vettem volna, hogy megváltoztam – és mennyire kezdek egykori anyámra hasonlítani. Milyen példát mutassak a lányomnak? A szakemberek, pszichológusok megnyugtatnak: ahogy az elektronikai eszközökből is egyre újabbak kerülnek piacra, amelyek mindig jobbak, többet tudnak, éppúgy minden generáció hoz magával valami újat. Egyre talpraesettebb generációk nőnek fel. Ezt annak is köszönhetik, hogy a szülők mindent megtesznek azért, hogy gyerekeik majd boldogulni tudjanak a világban. Más szóval: az a gyerek, akivel foglalkoztak a szülei, nem fog elveszni. Nemcsak az anya vagy az apa viselkedése fontos, hanem a kettejük közti interakció is nagyon lényeges. Ha az anya haszontalan, tehetetlen balféknek állítja be az apát, az a lányában megerősíti azt az érzést, hogy a férfiak semmire sem jók, ezért úgy gondolja, hogy egyedül könnyebben megbirkózik az élet terheivel, mint egy férfi oldalán.
Most, ahogy visszaemlékszem, anyu sosem akarta, hogy segítsünk neki, csak beszélt róla. Nem hagyta, hogy kipróbáljam a vasalót (húszéves voltam, amikor először vasaltam), a konyhából egyszerűen kikergetett minket, mert zavartuk főzés közben (bezzeg mosogatni nemcsak szabad, egyenesen kötelező volt). A főzést a mai napig is tanulom. Nem hagyta, hogy segítsünk, de állandóan felhánytorgatta, hogy mindent egyedül kell megcsinálnia.
Bezzeg apuval király volt az élet! Hagyta, hogy tévézzünk, lustálkodjunk, tegyük, amihez kedvünk van. Neki az volt a fontos, hogy nyugiban, jól érezzük magunkat (míg anya haza nem ér). Mert anya volt a főnök – és a főnök nem szereti, ha a beosztottak lustálkodnak. (Kivéve, ha ő is pihenni akar.) És én? Egy cipőben járok anyámmal. A hideg kiráz arra a gondolatra, hogy a férjem főzze a szombati ebédet. És miért? Ha tudnák, mekkora kupit hagy maga után a konyhában?! Mert senki sem tudja olyan tökéletesen kitakarítani a konyhámat, mint én magam.
Úgy látszik, ez a sorsom
Sajnos, visszafordíthatatlanul elindultam az úton, hogy anyu klónjává váljak. Már azokat a kérdéseket is felteszem, amelyek régen az agyamra mentek:
– Hogy ízlik az ebéd? Biztos, hogy finom? Persze a család egyáltalán nem díjazza kérdéseimet. Vannak azonban kijelentések, amelyeket tudatosan kerülök:
– Mi ez a cirkusz már megint! (Ne rontsuk el családtagjaink jókedvét. Az a baj, hogy ha ez túl gyakran történik, a gyerekeknek bűntudatuk lesz, ha jól érzik magukat.) A másik mondat:
– Amíg az én kenyeremet eszed, azt teszed, amit mondok! (Ez kész katasztrófa!) A legrosszabb, ha egy jókedvű gyereknek állandóan felhánytorgatják, hogy miért szórakozik, biztosan nincs mit csinálnia. Ez passzivitást szül, és sok így felnevelt gyerek önállótlan lesz, fél kinyilvánítani a véleményét. Az erősebbek felnőttként ugyanezt csinálják a saját gyerekeikkel, azon a jogon, hogy lám, most ők vannak a felnőttszerepben, és megtehetik. Ez rossz minta. Generációról generációra adunk és veszünk át akaratlanul ilyen példákat.
A pszichológusok véleménye két részre oszlik: van, aki a viselkedésmintát tartja lényegesnek, és van, aki a genetikára esküszik. Ilyenkor mindkét fél az adoptált gyerekekre hivatkozik. A viselkedéspártiak azokat a példákat hozzák fel, amikor az örökbe fogadott gyerekek egy idő után kimondottan hasonlítani kezdenek nevelőszüleikre.
A genetika mellett érvelők meg a negatív példákból építkeznek, amikor csődöt mond bármilyen alapos nevelés, és az adoptált gyermek kamaszkorban teljesen kifordul magából. Bekapcsol a genetikai kód, olyan lesz, mint a sosem látott szülei.
Nem adok igazat egyik nézetnek sem, hiszen édestestvérem, öcsém, velem együtt nevelkedett: genetika és nevelés egyazon családból, de a végeredmény szembetűnően különböző. Esze ágában sincs idegeskedni a rend miatt. Lehet, hogy ez csak azért van, mert rajtunk, nőkön a mai társadalomban nagyobb a teher. A háztartás állapota is minket tükröz, nem a férjünket. Dolgozunk, gyerekeket nevelünk – és még a hagyományos női szerepekben is meg kell felelnünk. Így leszünk olyanokká, mint amilyenekké anyáink váltak. A rossz mintákat azonban le lehet vetni. Egyetlen titok van: Légy olyan, amilyenné szeretnéd, hogy a lányod váljon.Nem is olyan rossz dolog, hogy kezdek anyámmá válni, mert azóta sokkal jobban megértjük egymást. Ő az egyetlen ember, aki tökéletesen tudja, hogy mit érzek. Most már én is értem, miért mondta mindig: – Egyszer ezt még megköszönöd nekem! Köszönöm, anya!
