Felnőve egyre kevesebb jóval találkozom, ám mikor megpörgetem a körhintát, mindig bizakodó leszek a létezésével kapcsolatban.
Fából készült emberkék csücsülnek egy körhintán az íróasztalom mögött. Ahogy megpörgetem, gyermekkorom emlékei kavarodnak fel. A körhintát nagyapám készítette, aki mai kifejezéssel szólva igazi „kézműves“ volt.
(Kép forrása: pinterest.com)
Két kezével farigcsált apró tárgyai ma is itt vannak velünk, pedig ő már évek óta elment. Sokat üldögéltem mellette a műhelyben, és sok hasznos dolgot megtanultam tőle. Kicsit morbid, de még a nyúl nyúzása is a „vidám gyerekkori emlékek“ fiókjába került nálam, mert ő mutatta meg, hogyan lehet cuki tapsifülesből ízletes tepsis fülest készíteni.
– Itt van Sátán! – ezekkel a szavakkal adta át mindig a mamának a vízben ázó, csupasz nyúlhúst. Mire mama nevetve átvette a zománcos tálat, és olyan ételt rittyentett belőle, ami után mind a tíz ujjunkat megnyaltuk.
Már a mama is elment, de a mai napig emlékszem a hangjára. Arra, ahogy énekelt, ahogy nevetett, ahogy a verandán üldögélt, könyvvel a kezében; időnként belebólintott a történetbe, majd felneszelve lapozott egyet.
A nagyszüleim hatvanöt évig voltak házasok. Ezalatt olyan jók, türelmesek, hűségesek és kedvesek voltak egymáshoz, hogy az embernek megsajdul a szíve. Két különálló ember, különböző természettel; mégsem tudom elképzelni az egyiket a másik nélkül.
Kellett kis idő, mire rájöttem, hogy nem tűntek el nyomtalanul. Hiszen amíg éltek, felejthetetlen képkockákban osztogatták szét magukat az unokáknak: közös csónakázás, tésztagyúrás, babfejtés a lugas alatt...
Király Anikó, a történet szerzője
Boldog emlékek tucatjait hagyták ránk, melyek életünk végéig kísérnek minket, és a legszürkébb napjainkat is képesek puha, pasztellos fénybe burkolni. S nem utolsósorban, minden nehéz helyzetben felvillantják a reményt, a jónak a várását...