Olvasóink valószínűleg emlékeznek a bátorkeszi Benes Máriára és autista fiára, Dávidra, akikről novemberi számunkban írtunk. Bedőlt házban laktak, amelyben nincs se villany, se gáz, se mellékhelyiség. A téli hónapokra tűzifa nélkül maradtak. Segítséget a falu vezetésétől hiába reméltek, pedig – mint ahogy azt megtudtuk – minden községben van egy bizonyos összeg, amelyet pont az ilyen esetekre tartalékolnak.
A polgármester a minimális segítséget is visszautasította (mint például az anya közhasznú munkára való besorolása). Vajon most mi lehet velük?
Előzmények
Mária egyedül nevelte beteg gyermekét, akinek állapota miatt nem dolgozhatott. Férje vagy partnere sosem volt, de rokonai (egy idős néni kivételével) sincsenek. 2007 telén Dávid állapota megromlott, és gyógyíttatása minden pénzt felemésztett. Az áramot tartozás miatt kikapcsolta a szolgáltató, és tűzifára sem maradt. Az asszony a falu vezetésétől segítségre sem számíthatott, így aztán kétségbeesésében elvezette az ipari áramot – villanymelegítőre használta. Ezért 14 hónapos börtönbüntetésre ítélték, Dávidot pedig gyermekotthonokba dugták. Ez idő alatt a fiú három intézetet járt meg, állapota pedig egyre romlott. Úgy látszik, nem segítettek a gyógyszerek sem, amelyektől pedig csaknem duplájára dagadt. Máriáéknál akkor jártunk, amikor Dávidot – kilenc hónapig tartó hivatali huzavona után – végre hazaengedték. Mindössze három hónapig örülhetett az anyukájának.
Sajnos novemberi cikkünk nemhogy használt – inkább ártott a kis családnak. Pedig már épp rendeződött volna az életük... (Ha emlékeznek, akkoriban engedték haza Dávidot az intézetből, és már sikerült elintézni rá a segélyt, nem beszélve az adományokról – szóval, valaki elirigyelte a „jó sorát”.) A cikk megjelenése után nem sokkal névtelen levél érkezett az illetékes szociális hivatalba, miszerint Mária alkoholista, és nem törődik a fiával. (Azok kedvéért, akik nem olvasták írásunkat: a vád hazugság). Mindenesetre a gyermekvédelmi hatóság előzetes kivizsgálás nélkül december 22-én megjelent Máriáéknál, és se szó, se beszéd elvitték a gyereket – szenteste előtt két nappal.
Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy Dávid az utóbbi időben kezelhetetlenné vált, időnként fékezhetetlen dührohamok kapták el. De azért megvárhatták volna vele a karácsonyt... Furcsa, hogy a névtelen rágalomra azonnal ugranak a hatóságok...
Ami pedig teljesen felfoghatatlan: ezt a féktelen dührohamokat produkáló autista nagyfiút nem gyógyintézetbe, hanem gyermekotthonba vitték! Ott él már december óta, mert állítólag Szlovákia-szerte nem tudnak neki helyet szorítani a megfelelő intézetben. Az otthonban rendszeresen szétveri a radiátorokat, kitöri az ablakokat... Aztán van még egy „szépsége” a történetnek. Mária havi 62 euróból él, amelynek 30%-át köteles befizetni a gyermekotthonnak! Télen pedig ruhákat kellett vásárolnia a fiúnak, mert az intézetnek „nem volt rá kerete”. Hogy is van ez? Elvették tőle a gyermeket, mert nem tudja gondját viselni. De ha nem tudja gondját viselni, akkor miért kérnek tőle ilyesmit?
Mindez nem minősíti a gyermekotthon dolgozóinak munkáját, akik Mária szerint mindent megtesznek azért, hogy fia a lehető legjobban érezze magát. Ez az eset sokkal inkább a lyukas szociális hálóra (hiányosságaira) hívja fel a figyelmet. Ha lépésről lépésre megvizsgáljuk, hogyan jutott Mária ebbe a helyzetbe, megállapíthatjuk, hogy azok a hivatalok – gondolok itt a bátorkeszi polgármesteri hivataltól kezdve a szociális intézményekre –, amelyeknek kötelességük lett volna a megfelelő pillanatban felkarolni ezt a nehéz helyzetbe jutott embert, mosták kezeiket. Egyébként Mária is belátta, hogy Dávid egészségi állapota annyira megromlott, hogy már tényleg nem maradhatna nála.
Úgy érzi, talán tényleg így a legjobb: egy romos házban egy ilyen beteg gyermekkel nem lehet élni. Legalább Dávid legyen biztonságban. Azóta megpróbál munkát találni, hol itt, hol ott már dolgozgatott is, brigádmunkákat végzett. Cikkünk hatására a polgármester nagy kegyesen írt egy levelet Máriának, hogy elengedi a szemétdíjat, és hogy beadhat egy kérvényt a most épülő szociális tömbház egy egyszobás lakására. Reméljük, a tömbház időben elkészül, mielőtt még Máriára dőlne a viskója. Mi mindenesetre figyelünk.
Mária: mindent köszönök!
Az Új Nő olvasói sokat segítettek az asszonynak. Egyesek ruhaneművel, mások nagyobb mennyiségű tartós élelmiszerrel és tűzifával támogatták, de sokan voltak, akik pénzt adományoztak.
– Már azért hálás vagyok, mert megéreztem, mennyi jó ember van a világon! – mondja könnyes szemmel. – Isten áldja meg magukat! Kifizettem a tartozásaimat, és a télen nem fáztam.
