Nagyanyám szokta mondogatni, hogy egyszer majd én is férjhez megyek, aztán elkezdődhet az életem. Mert a nő boldogsága attól függ, hogy férje van meg gyereke. Ezek szerint magamban nem is lehetek boldog...
Még tavaly történt. Éppen a Balaton partján ültem. A nap fénye csodás szikrákat rajzolt a vízfelszínre, táncoltak a kikötőből kifelé és befelé sikló vitorlások. Nem volt nagy szél, de a fehér vitorlák – akár az ember hasa egy kiadós vasárnapi ebéd után – helyesen kikerekedtek. Sietősen totyogtak a vadkacsák a kacsatápot szóró automaták körül, bár nem sok mindent találtak. Októberben jártunk, a turistaszezon régen véget ért, már csak a kirándulók hírfolyamában létezett, ott is legalul. A nád hajlongott, a szomszéd padon ülő horgászok pedig arról beszéltek, ha semmit sem fognak, akkor este pizzát rendelnek, de olyat ám, amin nincsen gomba; utána pedig a különféle feltétekről kezdtek vitatkozni.
(© iulia bochis)
Mögöttem elsétált egy anyuka a két kisgyerekével – meg egy nyugdíjaskorú, kövér kutyussal, amelyik legszívesebben minden egyes fűszálat megszimatolt volna. Ráérős üzemmódban létezett, akárcsak én. Élveztem, hogy a levegő reggelente már hűvös, de a nap még kellemesen süt, szinte simogat, egyáltalán nem olyan tolakodó, mint nyáron. Egyszóval, csodálatos októberi szombat volt. A harmadik szombat, amit egyedül töltöttem a vízparton – anélkül, hogy egy mondatot is beszéltem volna a családommal vagy a barátaimmal... Írtam a következő könyvem, s úgy telt az idő, hogy a nap huszonnégy órájában alig szóltam többet egy-egy sziánál vagy köszönömnél a boltban. Akkor, azon a békés októberi napon kúszott be az agyamba Jim Carrey egyik elszólása.
Jim Carrey gyerekkorom kedvenc színésze volt, aki egyszer azt nyilatkozta, hogy vigyázni kell az egyedülléttel, mert addiktív. Vagyis rá lehet szokni. Szinte megijedtem magamtól, attól, hogy egyetértek vele. Pedig imádok egyedül lenni. Az én egyedüllétem nem arról szól, hogy magányosnak vagy boldogtalannak érezném magam. Éppen ellenkezőleg, szárnyalnak a gondolataim: telik a jegyzetfüzet, siklik a ceruza a papíron, csöppen a festék a vászonra, koccan az ecset a befőttesüveg falán, kopog a billentyűzet... Szabad, elégedett és boldog ember vagyok közben. Nem felelek másért, csak magamért. Annyira magával ragad az érzés, hogy néha percekig bámulom a kék eget, és a boldogság szinte szétfeszíti a mellkasom. Érzem, hogy jól vagyok, jó helyen vagyok, és bármilyen furcsa is leírni: szeretem azt az embert, aki ilyenkor vagyok.
Persze, azt az énemet is szeretem, amelyik a családdal meg a barátaival van, hiszen én vagyok az a bolondos nagynéni, a segítőkész, néha idegesítő testvér és barát, aki időnként kíváncsian érdeklődik, hogy mi a helyzet veletek, de úgy igazából... Csak ezt az érzést rettentően nehéz elmagyarázni másoknak. Hogy az egyik ember is én vagyok, meg a másik is én vagyok.
A nőnek kiszabott sorsa van: férjhez megy, gyermekeket szül, s akkor lesz boldog. Mikor aztán arról panaszkodik, hogy a férje elhagyta, már a harmadik élettársa zsigereli ki, s egyáltalán nem boldog, akkor a lélekbúvárok kioktatják, hogy a boldogságot magunkban kell megtalálni, ne egy férjtől várjuk... Hogy is van ez?
Nagyi jobban tudja
Ha valaki nőnek születik, akkor elvárás, hogy férjhez menjen. A közvélekedés szerint a nő csak akkor érezheti, hogy kiteljesedett az élete, mikor feleség lesz belőle, és később anyává válik. Igen, sok nő ebben az állapotában találja meg a boldogságot, s ezzel nincs semmi baj. (Tényleg nincs.) Viszont vannak nők, akik más életet képzelnek el maguknak, akik más szerepben szeretnének kiteljesedni. Továbbfűzve a gondolatmenetet. Hiába a feminizmus, hiába élünk a huszonegyedik században, még tovább él az a gondolat, hogy „egy nő csak akkor lehet boldog, ha másokról gondoskodik”. Ezért dolgoznak a segítő szakmákban csupán nők (alulfizetve), ezért szakítja félbe sok nő az ígéretes karrierjét, ha valamelyik családtagról gondoskodni kell, s ezt a többiek – a család vagy a környezete – nem érzik áldozatnak.
Mert mégis, hogyan lehetsz boldog, ha egyedül vagy? Ha nincs melletted senki, akivel törődhetsz? Nem unatkozol egyedül? Biztosan epekedsz az igazi után, csak épp nem akarod bevallani. Nagyanyám szokta mondogatni, hogy ne izguljak, mert majd én is férjhez fogok menni, aztán elkezdődhet az életem... Mintha kizárólag attól függene a nő boldogsága, hogy mikor lesz férje meg gyereke... Mintha addig, amíg nincs férje meg gyereke, nem teljes értékű, hanem csak egy félkész, haszontalan holmi volna.
Az emberiség feljutott az űrbe, egy kattintással házhoz rendelheti a kaját, és még mindig hitetlenkedve nézünk azokra, akik egyedül is jól érzik magukat a bőrükben. Főleg, ha azok az illetők nőneműek. S ez a beidegződés már évszázadok óta belénk van kódolva. Egészen a történetírás kezdeteitől, amikor is a nagy filozófusok – akiket idézgetünk, s akikre mint nagy gondolkodókra felnézünk – úgy írtak a nőről, mint a férfi selejtes kiadásáról; az egyedülálló nőről meg mint egy hisztérikáról, aki mindenképpen gyanús a meg nem termékenyített méhe okán. Nem tehetek róla, de engem az írás, a rajzolás és az olvasás tesz boldoggá. (Ahogy vannak férfiak, akiket szintén az effajta magányos elfoglaltságok tesznek boldoggá.) Bele is pusztulnék, ha nem jutna időm erre a „szentháromságra”. Ilyen szempontból önző vagyok, és ebben nem kötök kompromisszumot.
Mégsem ellenkezem, ráhagyom a nagyira, mikor az én – más állapotomban – kiteljesedő boldogságomról beszél, mert tudom, hogy ő még teljesen más világban nevelkedett. Abban a világban a nőnek nem volt munkája, saját jövedelme, sokszor még örökölni sem örökölhetett. A nő élete egy hajszálon függött, s ennek a hajszálnak a végét mindig egy férfi tartotta, aki anyagilag gondoskodott a nőről.
Ebbe az értékrendbe pedig nem fért bele az, hogy a hajszál másik végén ott van maga az ember, a nő – vagyis én, aki lehet, hogy valami egészen mást akar.
Magányos farkasok
Az egyik barátnőm, nevezzük Orsinak, azért szakított a barátjával (többek között), mert a férfi majdnem óránként ráhívott. Ez alapvetően kedves dolognak tűnhet, mert gondolom, mindenki szereti, ha gondolnak rá. Ugyanakkor a férfi Orsitól is ugyanezt a készenlétet várta el. Olyan szorosra akarta fonni kettejük életét, mintha keleti szőnyeget akart volna belőle csomózni. Orsi rendkívülien önálló ember, aki a munkájában nem a rutint látja, hanem a hivatást, egyszóval egy szenvedély mentén éli az életét. A barátja, aki addig csak sodródott, megorrolt Orsira, amiért ennyire megtalálta a helyét. Hogy boldog volt, tőle függetlenül.
Orsi szerette a barátját, és azt is, hogy annyira más ember, mint ő; de a barát már másként érzett. Nem értette meg, hogy Orsi igazi flow-ban, lelkesült sodrásban végzi a munkáját, s igazán jelen van a pillanatban. Főleg, mert azzal foglalkozhat, amit szeret. S mivel egyszerre mégsem tud két helyen lenni, ezért roppant zavaró számára, ha közben állandóan nyaggatják. Így aztán nem tudtak együtt repülni a barát csomózta szőnyegen, és szakítottak.
Nos, ez az Orsi ma az egyik legjobb barátnőm. Valószínűleg azért jövünk ki egymással, mert mindkettőnkben ott lobog a magányos farkasok függetlenség utáni vágya. Akkor élünk igazán, mikor alkotunk vagy dolgozunk. Orsi az őrült tudós, én meg az álmodozó mesélő vagyok. S bizony, a környezetünk nem mindig érti meg, miért van az, hogy őrülten ragaszkodunk az emberi kapcsolatainkhoz, de sokkal jobban ragaszkodunk az önmegvalósításunkhoz. Ugyanis megtaláltuk magunkban azt az embert, akivé lenni akartunk.
(© iulia bochis)
Orsival rengeteg mindenben különbözünk egymástól, de abban hasonlítunk, hogy nem mástól várjuk a boldogságot, hanem magunk felelünk azért, hogy megkapjuk. Mindketten őszintén fel mertük tenni a kérdést: ki vagyok én, és mit akarok? Persze, rengeteget kell dolgoznunk azért, hogy választ is kapjunk a kérdésünkre, dehát az életben semmi sincs ingyen. Ahogy egy feleség vagy egy anya sem kapja meg varázsütésre a boldogságát.
Hűnek lenni önmagunkhoz
Egyszer kitöltöttem egy személyiségtesztet, amiből az jött ki, hogy borzasztóan introvertált ember vagyok. Emiatt elképesztően sokat szenvedtem. Nap mint nap hallgattam a „legyél aktívabb, legyél hangosabb, legyél beszédesebb, legyél nyitottabb” ukázokat. Hiába akartam megfelelni másoknak, sosem sikerült megváltoznom; ami végtére is nem akkora tragédia. Persze, erre csak későn jöttem rá. Hiszen a nap végén – akár egyedül, akár valaki mással élünk –, csak úgy lehetünk boldogok, ha nem félünk attól az embertől, akik valójában vagyunk; nem félünk néhanapján egyedül maradni önmagunkkal. Viszont amennyiben ismered, szereted, tiszteled és becsülöd magad, akkor igazából sosem vagy egyedül. Azt hiszem, ebben rejlik a kiegyensúlyozott és boldog egyedüllét titka.
