A mai nők már inkább a Szex és New York lányai, és nem Született feleségek. Már nem a férjet és a családot akarják szolgálni elsősorban, és nem akarják magukat alárendelni. Saját vágyaik szerint akarnak élni, maguk akarják meghatározni (és megtalálni) a helyüket az életben.
Mindez azonban hova vezet – a Szex és New York szerint? Férfi nemigen marad meg az ilyen nők mellett, mert a férfi kiérzi, hogy ő itt nem igazán fontos. Gyereket a Szex és New York lányai nemigen szülnek, vagy csak egyet, mert a gyerekért áldozatot kell hozni. És nem hagyományos feleségek ők, hogy áldozatot hozzanak!
(© Святослав Гиндлер)
Manapság fura jelenségnek vagyunk tanúi: mintha se a férfiak, se a nők nem tudnának mit kezdeni a férfiasságukkal, illetve nőiességükkel. Sokan azt hiszik, az egész a külsőségen múlik. A szép test és a jó öltözködés kultuszát éljük: úgy véljük, a Férfi izmos és kisportolt, a Nő pedig karcsú és ízléses. A húszas és harmincas korosztály órákat tölt az edzőteremben, a ruhaosztályon és a tükör előtt; igyekszik megtanulni, „hogyan hozza ki magából a maximumot”.
Megszületett a Superman és a Superwoman – már ami a külsőt illeti. Mintha ezzel szeretnénk pótolni és jóvátenni, ami valahogy elmarad – a belülről áradó nőiességet és férfiasságot. Nagy a káosz: se a férfiak, se a nők nincsenek tisztában a feladataikkal, ha úgy tetszik, a küldetésükkel. Így aztán egy csomó határozatlan, nőies férfi és még több harcias, férfias nő szaladgál közöttünk. Egy a közös bennük: mindnyájan elégedetlenek (magukkal és egymással).
Addig még nincs probléma, amíg a párkeresés szakaszában vagyunk. Nőiességünk/férfiasságunk csúcsfokán vonzónak érezzük magunkat. Aztán megházasodunk. És valami fokozatosan eltűnik belőlünk. Ez persze természetes, ha jön helyette egy másféle (nem csitri, hanem nagyon is nőies és férfias) tudatosság. Megtaláljuk a családon belül a helyünket, azt a feladatot, ami a párunkat és minket is kielégít. És mégis, újabban valami nem stimmel. A legnagyobb igyekezetünk ellenére sem.
Az én generációm többségében úgy nőtt fel, hogy a szülők (pontosabban az egész társadalom) félreértették az emancipációt.
Anyukánk négyig dolgozott, aztán hazajött, és folytatta tovább a munkát, csak már otthon: főzött, mosott, takarított rendületlenül. Apucinak a férfiúi kötelességei elsősorban arra korlátozódtak, hogy a tévét bámulva „megmondja a frankót” anyucinak meg a neveletlen kölköknek. Ha volt egyáltalán apa a családban, és nem váltak el négy-öt éven belül. (Természetesen nem volt ez minden családban így, de azért ez volt az általános.) A nő dolgozott a maga sem tudja hányadik műszakban, mert az emancipációval nem terhet rakott le a válláról, hanem inkább újabbakat vett fel: a családtartás terhét és felelősségét.
Apuci meg szép lassan elfeledkezett arról, hogy anyuci csak részben vállalta át a felelősséget: válás után nyugi szívvel otthagyta a gyerekeket anyuci nyakán (mert a régi sztereotípiák azért tovább élnek: milyen anya az, aki lemond a gyerekeiről?!). Apuci a havi tartásdíjjal letudta a felelősséget. A nő vállára pedig átkerült a teher, a családtartás egész terhe. Kénytelen karriert csinálni – már ha a napi betevőért folytatott, alulfizetett robotot karriernek lehet nevezni. (Tudnivaló, hogy a nők még mindig kevesebbet kapnak ugyanazért a munkáért, mint a férfiak.)
Nem csoda, hogy a mai lányok azt mondják: én ezt így nem csinálom! Nem akarok lestrapált háziasszony, elhanyagolt feleség lenni, akit orrba-szájba csalnak. És különben is, kikérem magamnak, hogy valaki előírja nekem, mit tegyek. Hiszen jó iskolákba jártam, megtanultam a leckét: egyenlőség mindenekfelett! Nem hagyom, hogy a férjem és a család lábtörlőnek használjon! Nekem is jár az élet! A követelés jogos… Igen, de akkor hogyan tovább? Anyáink mintája (a férj félisten, az anya cseléd) zsákutca, ezt már tudjuk. Társadalmunk üzenete (miszerint pont olyan erős vagy, pont ugyanarra vagy képes, mint egy férfi) sem visz messzire. Mert igaz, hogy ugyanúgy tudnánk mindent, de minek egy családban két férfi, és különben sem vagyunk négykarú istenek. Mit tegyünk tehát?
Első változat
Vannak fiatal feleségek, akik kitartanak a tradíciók mellett. Szent meggyőződésük, hogy attól lesznek nőiesek, akkor teljesítik női küldetésüket, ha a végsőkig kiszolgálják a családot – és a férjet. Úgy hiszik, a férj megbecsülését azzal vívhatják ki, ha reggel kiöntik neki a kávét, megkenik a kiflit, ragyogó lakással várják haza este, mindig ápoltak és kedvesek, a gyermekeket is példásan nevelik… Ez persze szép elképzelés. Ezekkel a nőkkel az a baj, hogy miközben túl sok terhet vállalnak, kiszorítják a férfit a családi tennivalókból. Reggelente kikészítik a zokniját (mert szegényke nem tudja, hogy a barna nadrághoz nem való fekete zokni); a gyerekek tízóraija mellett elkészítik párjuk reggelijét is; megtisztítják a cipőjét. A gyereknevelésbe se szólhat bele a férj: mit tudja egy férfi, mi kell a gyereknek?
Sajnos, a sok gond (a munkában is csak gondok vannak, a gyerekek is neveletlenek, a házimunka egyre több) egy idő után nyomni kezdi a nő vállát. Társra lenne szüksége, igazi Férfira, akire támaszkodhat. (Milyen jó lenne, ha valaki legalább egyszer felporszívózna helyette.) Igen ám, csak közben a férfi, akihez hozzáment, nem biztos lábakon áll, hanem papucsban csoszog, s mindent az asszonyra hagy, hiszen ő mindig jobban tudja... Hősnőnk túl későn kap észhez: a szerepek berögződtek, ő lett a család mindenese és lábtörlője egyben.
Ennél a pontnál aztán bekövetkezik a tudathasadás: a Nő, akinek minden vágya az volt, hogy Igazi Nő legyen, és ezért kész volt mindent megtenni, pont az ellenkezőjét érte el. Ő lett a Család Feje, az Irányító Központ, a Felelősségvállaló – azaz egy sereg feladatot átvállalt a férfitól. Ez a típus kívülről tökéletes Nő: csinos, ápolt, jó családanya. Belül azonban elfásult, kiüresedett. Házi robotnak érzi magát. Ezek a nők egy idő után elkezdik játszani a durcit. Duzzognak, felfújják magukat. Lehet, hogy a lakás ragyog, a fazékban ínycsiklandóan rotyog az étel – de hogy az asszonyka nem mosolyog, az tuti…
A férj teljesen össze van zavarodva, nem érti, mi történik. Mi baja van a feleségének? Mi az, hogy nem bírja a házimunkát? Az is valami?! (Lévén sosem csinálta.) Ő sokkal keményebb harcokat vív a munkahelyén.
A duzzogó fiatalasszonyból szép lassan előtör a házsártos feleség, a hétfejű sárkány, aki különös élvezettel alázza meg a férjét társaságban. Mit tesz a férj? Igyekszik minél kevesebb időt otthon tölteni, a munkájára vagy a halászatra hivatkozik. Ha a férj kicsit pénzesebb vagy sármosabb, nemsokára megcsalja a feleségét a minimum tíz évvel fiatalabb kolleginával, aki imádattal tekint fel rá (s akit a kedvére irányíthat). Végre Férfinak érzi magát! A feleség-Nő pedig azt kérdezi: hol rontottam el?
Második változat
Vannak aztán az olyan nők, akik átesnek a ló másik oldalára. Szerintük az emancipáció egyet jelent azzal, hogy csak azért sem fogadják el a férfi segítségét. Az ilyenek azt mondják: nem félek én attól, hogy egyedül kell fölnevelnem egy gyereket! Meg tudok én állni a saját lábamon! Jellemző mondatuk: Minek jönne be velem a szülőszobába? Úgyis csak idegesítene. Vagy: Ne szólj bele a dolgaimba, mit értesz te hozzá!
Ez a nőtípus presztízst csinál abból, hogy melyik nap ki mosogat; hogy pont annyi szabadideje legyen, mint a férjének. Semmiben sem fogadja el a férje tanácsait – van őneki saját feje, amivel gondolkodni tud! Férje azt kérdezi: Szívecském, kellek én neked egyáltalán? S ha igen, mire? Ha a férfi is domináns alkat, egy idő után pokol az életük. Veszekedés veszekedést követ: mikor ki vezeti az autót (ki vezet jobban), milyen színű legyen a nappali, kinek a nevelési elvei érvényesüljenek, milyen szalámit vegyenek a boltban?
(© Святослав Гиндлер)
Ha viszont a férj békés típus, és nem vágyik másra, mint kiegyensúlyozott családi életre, meglehet, hogy mindent megtesz, amit az asszony mond. Miért is ne tenné? Szereti a feleségét, és igyekszik a kedvében járni. Szeretne neki megfelelni. Sajnos hamar beadja a derekát, a feleség ezért aztán tutyimutyinak tartja – aminek persze hangot is ad, földbe tapossa a férfit. Fokozatosan odajutnak, hogy a nő mindenhez jobban ért: ő tárgyal a vízvezeték-szerelővel és a tetőfedővel, ő fizeti a számlákat, ő mondja meg, ki mit tegyen és mikor pontosan. A nő a párjából tökéletes papucsférjet farag, aki – ezt fontos megjegyezni – tele lesz szorongással, és a munkájában sem lesz sikeres. És mi a helyzet a feleséggel? Ő is nyugtalan és elégedetlen. Hogy miért? Akár elfogadjuk, akár nem: hosszú távon nagy teher a család irányítása. Akkor miért nem hagyja a férfira, vagy rak át egy kevés terhet az ő vállára is? A válasz „egyszerű”. Azért, mert nem bízik benne.
Még mielőtt rákennénk a felelősséget a férfiakra – mondván, hogy naná, hiszen melyikükben lehet megbízni?! –, jobb lenne, ha egy kicsit magunkba néznénk. Természetesen nem azt mondom, hogy a férfiak ma született bárányok. Ezt egyszerűen nem állíthatom, hiszen a környezetemben sorra bomlanak fel a házasságok – s elsősorban a férj hibájából, aki megcsalta a feleségét, vagy egyszerűen odébbállt (lerázta a válláról a család tartásának felelősségét). Szerintem észre kéne venni, hogy sok férfi igenis gondoskodni szeretne a családjáról. Gyakran tőlünk, a bennünk lakó Nőtől függ, hogy férjünk Férfivá érik-e az oldalunkon.
Jó hír, hogy a módszert – hogyan lehet előcsalogatni szunnyadó nőiességünket –, igenis meg lehet tanulni. Amerikában kitaláltak rá egy első hallásra igencsak érdekes módszert. Egy amerikai házassági tanácsadó tanfolyamokat tart azon nők számára, akiknek válságba került a párkapcsolatuk. A házasság megromlásának majdnem mindig ugyanaz volt a gyökere: a családon belül felcserélődtek a női és a férfiszerepek. A tanfolyam címe: ENGEDELMES FELESÉG!
A Makrancos Katák elmentek a tanfolyamra, ahol kiokosították őket. Elmagyarázták nekik: nagyon fontos, hogy a családban legyen egy főnök. (Nem kettő, hanem egy.) Márpedig az irányításra a férfi alkalmasabb, mint a nő. Hogy miért? Azért, mert így születtünk: a nő azt szereti, ha biztonságban érzi magát, a férfi pedig annak örül, ha biztonságot tud nyújtani.
No mármost, amikor az elméletet (a férfi a ház ura) megértették, kezdődhetett a gyakorlat. Az asszonykák szépen hazamentek, és igyekeztek a döntéseket fokozatosan átruházni a férjre. Például mikor a gyerekek valamilyen fontos kérdésben döntésre vártak (mondjuk kimehetnek-e biciklizni késő délután), azt felelték: „Kérdezzétek meg aput, ő a családfő!” Ez eleinte furcsa volt, de előbb-utóbb mindenki belejött a dologba, sőt, már két-három napon belül nagyobb volt a nyugalom a családban. A gyerekek ugyanis hamar megtanulták az új „miheztartást”, egy héten belül pedig pontosan tudták, mihez kell tartaniuk magukat – sokkal inkább, mint mikor kétfelől nevelték őket.
Anyuci is elégedett volt – nagy súly esett le a válláról. Kénytelen volt tudomásul venni, hogy férje szava jobban fog a gyerekeken: egy férfi mindig tekintélyt parancsol (már ha persze úgy viselkedik, mint egy határozott férfi, s nem gyönge báb). Anyuci örömmel nyugtázta, hogy az ő feladata a becézgetés, a simogatás és a megértő elfogadás. A férj is megnyugodott, talán, mert érezte, hogy családjában kellően értékelik. Ezért igyekezett is a lehető legjobban dönteni. Különösen, hogy anyucitól dicséretet kapott.
A következő lépés az volt, hogy a feleség hagyta, hogy ne csak a gyerekekkel kapcsolatban, hanem minden fontos dologban a férje hozza meg a végső döntést. Tehát: miután érthetően és röviden közölte a saját véleményét, hagyta, hadd döntsön a férj (hová menjenek nyaralni; melyik kanapét vegyék meg; kössenek-e nyugdíjspórolást; vagy megvegyék-e a szuperdrága csodaporszívót részletre). Sőt, még a gyereket is abba az iskolába íratták, amelyiket apuci a legjobbnak tartott. A feleségnek (azaz az egykori Makrancos Katának) pedig meg kellett tanulnia, hogy ezeket a döntéseket el tudja fogadni – morgás, okoskodás vagy megjegyzések nélkül. Bizony, nem ment könnyen. A nők hosszú, hosszú idő után tudták csak magukat rábízni a férjükre.
(© Святослав Гиндлер)
Ám amikor ez sikerült, hihetetlen dolog történt. A férfi majdnem mindenben úgy döntött, ahogy a felesége szerette volna! A férfi számára ugyanis az a legfontosabb, hogy a szeretett nőt boldoggá tegye. Természetesen az is előfordult, hogy végül másképp döntött, mint ahogy azt a feleség tanácsolta. Hisszük vagy sem, ezekkel kapcsolatban a nő később belátta, hogy a férjének volt igaza. Ki tudja, miért? Talán mi, nők túl érzelmesek vagyunk, és elveszünk a részletekben – a férfiak többnyire jobban átlátnak egy helyzetet.
Ezután a feleség nemcsak a felelősséget ruházta a férjére, hanem szép lassan megértette a párjával, hogy a teendőket is meg kéne osztaniuk. Fokozatosan kialakult egy pontosan kiosztott és leosztott „rendszer”, amelyben mindenkinek megvolt a saját helye és feladata. Milyen feladatokról lehet szó? Bármilyenekről – egyéntől és családtól függően. Lehet, hogy ezentúl apuci fizeti be a számlákat, de az is lehet, hogy ő mosogat és bevásárol, megfürdeti a gyerekeket, vagy mesél nekik. Esetleg ha szereti a fakanalat, ő főz vacsorát nekik. A kurzus végén mind a férfiak, mind a nők úgy nyilatkoztak: az új rend óta eszükbe sem jut a válás. Végre helyükre kerültek a családban a dolgok: a férfiak Férfinak, a nők pedig Nőknek érzik magukat.
Hogy mi ebből a tanulság? Engedjük, hogy a férjünk legyen az irányító a családban, és fokozatosan, ésszerűen ruházzuk át rájuk a feladatok felét. Így sokkal nyugodtabbak leszünk, ráadásul több idő jut magunkra. Ha a családban betöltött pozíciók a helyükre kerülnek, a házassági tanácsadók szerint sokkal boldogabbak – és nőiesebbek leszünk.
Akik most kezdik a közös életüket, véssék jól az eszükbe: ne akarjanak anyáskodni a nagy Ő fölött, ne akarják eljátszani a tökéletes háziasszony szerepét! Inkább határozzák meg pontosan, ki mit fog csinálni a háztartásban. Nem kell erőltetni a dolgot: a végén magától kialakul, ki mit végez szívesebben. A lényeg a munkamegosztás – mégpedig elejétől fogva. A férfiak az elején még szívesen megtesznek ezt-azt szerelemből. Tehát: nem kell őket erről lebeszélni!
S hogy a kedves megígérte, de lustaságból nem mosogatott el? Ne törődjünk vele, mit mondanak az ismerőseink: hagyjuk ott a mosatlan edényt. Egy napig, két napig – vagy akár egy hétig. Hiába na, nekünk sincs rá időnk… Meglátjuk, előbb-utóbb a kedves észbe kap. S mikor végre elmosogat, ne felejtsük el megköszönni, és elmondani neki, mennyire jól csinálta! Ugyanezt kipróbálhatják a sokéves házasok is. Nekik azonban már sokkal, de sokkal komolyabb harcokra kell felkészülniük.
