Nincs elég női szerep? Miért csak három színésznő van a Komáromi Jókai Színház társulatában? És miért hét férfi? Zúdítjuk a kérdéseket a színház dramaturgjára, Varga Emesére. „Kevésnek tűnik – mondja Emese. – Ám a mi társulatunk kicsi, és vannak visszatérő vendégművésznőink, illetve nyugdíjasaink. Így össze tudjuk állítani a szereposztást. A kassai társulatban kiegyenlítettebb a nemi arány. Tény viszont, hogy a színház a férfiszínészekre épül!”
Varga Emese a Komáromi Jókai Színház dramaturgja. (A dramaturg a rendezőt segíti, feladatai közé tartozik például a színjátékszövegek átdolgozása.) „Tizennyolc éve, hogy dolgozom a színháznál. Már hiányzott a visszajelzés, hogy hol is tartok. Sose hittem volna, hogy az „iskolapad” jelenti a megoldást.” Emese jelenleg a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem Doktori Iskoláját végzi. (© Fotó: Németh Péter)
– A drámában az igazi főszereplő többnyire Férfi, a nő pedig csak annak felesége, lánya, anyja vagy éppen szeretője. Mennyit változott ez az utóbbi évszázadban?
– A 20. században ez a séma már átalakult. Persze, a drámaírók többsége férfi, akik szerint a világot a férfiak irányítják. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek jó női szerepek, hiszen Nyina, Szent Johanna, Nóra vagy Júlia szerepe igazi szerepálom. Ám ezekből a karakterekből kevés van. Az angolszász színházakban már észrevehető a nők jelenléte, ám a főbb pozíciókban még mindig férfiak vannak. Sok drámaíró „fejében” a nő többnyire nem öregebb harmincnál, ha meg igen, akkor már „más kategória”, nem is nő. A középkorú nők nemigen foglalkoztatták a régi drámaírók képzeletét. A színésznők karrierjében általában van egy törés, amikor a „végzet asszonyának” szerepéből át kell lépni az „anyaszerepbe”. Ezekben a szerepekben megint gazdag a drámairodalom. Szerencsére a kortárs drámákban a nő képe egyre cizelláltabb. Egyre több kortárs dráma foglalkozik a nők problémáival. Más kérdés, hogy a színház felvállalja-e a bemutatásukat. Sokszor kapjuk visszajelzésként: a néző szórakozni akar, és nem gondolkodni.
A színházi férfihegemónia még az ókori görög színházi tradíciókban gyökeredzik, amikor férfiak alakították a női szerepeket is. Bár a shakespeare-i színházban legalább a nézőtérre beengedték a nőket.
– Miért van az, hogy a drámaírók javarészt felszínes, ármánykodó, butuska vagy éppen rafinált némbernek ábrázolnak minket?
– A nők beskatulyázása a 20. században Ibsen, majd Csehov drámáival megszűnt. Ők fantasztikus ismerői és ábrázolói voltak a női léleknek. Olyan árnyalt, finom karaktereket alkottak meg, amelyeket eljátszani minden színésznő álma. Ám Shakespeare Rosalindája vagy Makrancos Katája is sokoldalú szerep. A vígjátékokban és bohózatokban persze gyakori humorforrás a női jellem. Sok múlik azon, hogy mi a rendező véleménye a nőkről: a színpadra állított darab olvasata mindig abból indul ki.
– Borzasztóan megviselheti a színésznőket, mikor a koruk miatt háttérbe szorulnak, ejtik őket.
– A színészi pálya nagyon kegyetlen, s hovatovább egyre kegyetlenebb. A színházi színészt például nem fizetik meg. Persze, mindig is voltak a sztárok, és volt a második, harmadik vonal. Egy férfi színész, ha úgy érzi, hogy mellékvágányra állították, s nem kap jó szerepeket, akkor társulatot, várost vált. Ugyanezt egy színésznő, ha már családja és gyereke van, nem teheti meg. Kénytelen kompromisszumot kötni, kisebb szerepeket vállalni. A színpad nehezen összeegyeztethető a családdal, a normális civil életvitellel. Kevesen vannak olyanok, akik két próba között is tudnak főzni, száz százalékosan gyereket nevelni, esténként pedig nagy átéléssel játszani. Színpadon lenni iszonyatos terhelés, és előbb-utóbb megsínyli a magánélet, vagy a teljesítmény.
– A rendszerváltásig szinte lehetetlen volt nőként bejutni a rendezői szakra. Ma is csak egy-egy lány kerül be az induló osztályokba, a végzősök közt pedig magas a pályaelhagyók száma. Ez a nagyvilágban sincs nagyon másképpen, hiszen csak 2011-ben vette át először nő (Kathryn Bigelow) a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjat. A rendezés egy szigorúan zárt „férfiklub“?
– A színház olyan műfaj, ahol a férfi az alkotó, a nő pedig a néző. A statisztikák szerint több nő jár színházba, mint férfi. Ez egy ilyen modell. A férfi a teremtő, a nő a befogadó. Kevés nőben van erő, a kitartás, hogy áttörjön ezeken a vastag falakon. A színházban még a legdemokratikusabb helyzetekben is nagyon erős a hierarchia. A rendezés egy „macsós” szakma, kemény és tekintélyelvű jelenlétet igényel. Ezt a szerepet kevés nő akarja magára venni. Lehet persze másképpen is viszonyulni a színészekhez, csak akkor nem garantált a végeredmény. Ráadásul a rendezést még nehezebb összeegyeztetni a családi élettel, hiszen nemcsak egy színházhoz kötődsz, jó esetben kéthavonta költözöl ide-oda. Nem csoda, hogy azok a rendezőnők, akiket elismernek, szinte lemondtak a magánéletről, és csak a színháznak hódolnak.
Itáliában a 16. század közepén jelentek meg azok a vándorszínész-társulatok, amelyek rögtönzött színjátékaikhoz már nőket is „szerződtettek“ (ez volt a commedia delľ arte). A kasztráltak megjelenését az támogatta, hogy nők az egyházi kórusokban nem énekelhettek. A kasztrált énekesek megőrizték hangjuk gyermeki csengését. Ám csak az opera elterjedése és a kasztrálás betiltása nyitotta meg a nők számára a színpadra vezető utat.
– Egy nőtől nem fogadná el a társulat az instrukciókat?
– Egy rendező akkor van jó helyzetben, ha a színészei vakon bíznak benne. Dolgoztam női rendezőkkel, akik alternatív színészpedagógiai módszereket használtak. Nem állítom, hogy ezek ugyanolyan hatásosak voltak, mint a férfi rendezők ellentmondást nem tűrő, „férfias” módszerei. A női rendezőnek háttérbe kell szorítania a nőiességét: nem segítheti a színészek fölötti „hatalom” megszerzésében. Ha nőként kerekedik föléjük, akkor az egész átmehet egy nemek közti párbajba.
Hosszú ideig a társulatokban csak pár színésznő volt: egy-egy fiatal naiva, valamint az „anyaszínésznők”. Sokáig a világ minden nagy kérdésében a férfiak döntöttek, és a színház csak leképezte a kinti modellt. Eltelt háromszáz év, de a kultúrában még mindig erős a férfidominancia. A több ezer éves tradíciót nem lehet egyik percről a másikra megváltoztatni.
– A dramaturgszakma viszont kifejezetten elnőiesedett. Ezáltal nem billen egy kicsit helyre az egyensúly?
– Lehet, hogy ezért nem dolgozik minden rendező dramaturggal?! (nevet) Igen, vannak rendezők, akik szeretnek csapatban dolgozni, s van, aki egyedül dolgozik. A dramaturg görög szó, jelentése drámaíró. Anno Vidnyánszky Attila mondta egy mesterkurzusán, hogy az orosz színházban a dramaturg a drámaírót jelenti. Mert ott a dramaturg nem ül a rendező mellett, és nem mankó: ott a rendezőnek a zenétől a díszletig mindent ismernie kell. Ha a rendezőnek dramaturgra van szüksége, akkor nem jó rendező. Gyenge. A színész–rendezők viszont gyakran dolgoznak dramaturggal, mert szükségük van a visszajelzésre. A dramaturg–rendező viszonyt házassághoz szokták hasonlítani. Én azt gondolom, egy dramaturg akkor végzi jól a munkáját, ha láthatatlan tud maradni. Ha a darabban minden a helyén van, mint egy jó házasságban. A szöveggel való munkára is ez a jellemző. Szükség esetén úgy kell kihúzni szereplőket, szövegrészeket vagy éppen beledolgozni a darabba mondatokat, hogy azok észrevétlenek maradjanak. Dramaturgként megpróbálom könnyíteni a kommunikációt a felek közt. Mivel én vagyok az origóban, sokszor nálam csapódnak le az indulatok. Ilyenkor felvállalom a villámhárító szerepét. És az ilyen helyzetekben mi, nők jók vagyunk.
