Európa kelet felé lejt... Régi mondás, igaz mondás. Szlovákiára is érvényes, keleti részei és a határ menti területek mára leszakadtak. Kelet felé haladva – fogy a munka és a remény. Ezért aztán egyre többen költöznek a fejlettebb nyugati régiókba, ahol könnyebb munkát találni, egzisztenciát teremteni. Igaz ez a hazai magyarságra is. Mikor és hogyan is kezdődött el ez a nagy „népvándorlás”?
Majd harminc évvel ezelőtt jártam először az ország keleti részében. Életre szóló élmény volt felfedezni az ismeretlen lankákat, a távolban magasló szürke hegyeket, a gazdagon zöldellő tájat. Na és a birkanyájakról, a szabadon legelésző pacikról nem is szólva. Aztán három évvel ezelőtt Kassára kellett utaznom. Előre örültem, hogy ismét láthatom a vidéket, amely gyermekkoromban úgy elvarázsolt. Hamar rájöttem, hogy a mesém megkopott: vagy az emlékeim űztek velem tréfát, vagy a vidék züllött le, de jócskán. Akkor most melyik igaz?
(© Mohos Zsófia)
A keleti régiók már a szocializmusban is „lejtettek”, mikor teljes körű volt a foglalkoztatottság. Az ipar fejletlenségét kompenzálta a mezőgazdaság és a bányászat, ami munkát adott az itt élőknek. Sokan ingáztak, sokszor egészen Csehországba – de hétvégeken hazajártak. Mert a magyar emberre jellemző a földhözkötöttség, a ragaszkodás a szülőföldhöz. S csak végső elkeseredésében költözik el véglegesen, családostul munka után, ’89 után azonban a Közép- és Kelet-Szlovákia régióiban üzemelő bányák egy része bezárt, a szövetkezetek pedig felbomlottak.
Mostanra hazánk keleti régiója az unión belül a tíz legelmaradottabb régió közé lett besorolva. Rengeteg ember lett hirtelen, egyik napról a másikra munkanélküli. És rajtuk nem segített az sem, hogy visszakapták őseik földjét (régen a cukorrépa volt a fő termény). Tőkét a paraszt a földdel nem kapott – és a gépek, a traktorok, a műtrágya, a gyomirtók, mind-mind pénzbe kerülnek. Így aztán a földeken ma már csak dudva nő, száron megy tönkre a kukorica.
– A gazdák nem akarnak vele vesződni. Itt a tengerit csak áron alul lehet eladni. Hát inkább hagyják, hadd vesszen – magyarázták az egyik bodrogközi faluban. Már nem emlékszem a nevére, annál inkább a bedeszkázott ablakszemekre, az elhagyott udvarokra, az egykor színpompás virágoskerteket elcsúfító gazra. És ahogy haladtunk faluról falura, mindenütt ugyanaz a kép fogadott. Az egyetlen különbség: az egyik faluban több roma lurkó játszott az út menti porban, mint a másikban. A régióban átvette az uralmat a szegénység, s vele együtt bejöttek a romák.
Az EUROSTAT 2006-os felmérése szerint a V4 országai közül Szlovákia egyes régiói közt volt legnagyobb eltérés a munkanélküliséget tekintve. Míg Pozsonyban csupán 4,6%-os volt a munkanélküliség, addig Kelet-Szlovákiában 19,1%. Ezzel az eredménnyel a keleti régió a V4 országainak – statisztikailag felosztott – 35 régiója közül az első helyre került.
– A palóc cigányok mindig is dolgoztak. A szociban kubikusként, favágóként, vagy más napszámos munkával keresték meg a kenyerüket. A rendszerváltás után ők voltak az elsők, akiket elbocsátottak. De nem estek kétségbe. A családok összefogtak, és kimentek Angliába. Csak az öregeket hagyták itthon, hogy őrizzék a házat – magyarázza a királyhelmeci Annuska, a helybeli és a nagykaposi építőanyagbolt tulajdonosa. – Vannak, akik háromhavonta járnak haza, vannak, akik csak küldik a pénzt. Ők jelentik a legerősebb vásárlóréteget.
Kapos és Nagymihály közt épült fel az az új rész, ahol felépítették a „lentilkiházakat“, hogy majd legyen hová költözniük, ha végleg hazajönnek. Az egyik ház vadabb színű, mint a másik. Kőoroszlánokkal, oszlopokkal. Ők mindenből a csicsásat, puccosat, a drágát keresik. A magyarok, szlovákok inkább az olcsóbb alapanyagokat, fürdőszoba-berendezéseket viszik. Akár a minőség rovására is.
Az ország távolabbi vidékeivel nehéz kereskedni, hiszen a vasúti közlekedés – mióta az ország legnagyobb szárazföldi kikötőjét lenullázták – igencsak problematikus. A rég áhított autópálya sem készült el. Az utak elöregedtek, ahogy a lakosság: a Gömörből, az Ipolyságból, a Bodrogközből, aki csak tehette, elköltözött. Azok a fiatalok, akik elmennek főiskolákra, egyetemekre, csak elvétve térnek haza. A kétkezi munkás csak-csak talál valami munkát, de az értelmiség nehezen. Az sem ritkaság, hogy a szülők a nagyszülők gondjaira bízzák a kicsiket, ők pedig külföldre vagy nyugatra mennek munka után.
Öt évvel ezelőtt egy szimpatikus, kedves család költözött a lépcsőházunkba.
– Én is, a férjem is Tárkányban születtünk. Ott már a szocializmusban is állóvíz volt. Gondoltuk, jobb lesz, ha átköltözünk Nagykaposra. A rendszerváltásig még csak-csak megéltünk. A férjem Vajánban dolgozott, a Slovnaft olajfinomítójában. Mikor aztán az üzemet 1998-ban becsukták, elkezdődött a kálváriánk. Felnőttek a fiaim is, de hiába végezték el az iskolákat, munka hol volt, hol nem volt. A párom egy ideig Kassán dolgozott, az US Steelben – meséli az 54 éves Marika.
– Hajnali háromkor kelt, hogy elmenjen Helmecre, majd onnét vonattal Kassára. Aztán villamossal a gyárba. Négy óra oda, négy óra vissza. Nem lehetett soká bírni. Aztán munkát kapott Komáromban. Először a hajógyárban, aztán meg a magyar ipari parkban. S jöttek utána a fiúk. Két évig ültem otthon, egyedül, aztán eladtuk a kaposi lakást, és hivatalosan is ideköltöztünk. A felújított háromszobás lakásért 300 000 koronát kaptunk, itt meg egy putriért 850 000-et adtunk ki. Rendbe tettük, mert élni csak úgy lehet benne. Amint a férjem eléri a nyugdíjkorhatárt, megyünk vissza Tárkányba, a régi házba. Itt nem tudunk megszokni. Nem a várost, az embereket. Ott nálunk mindenki őszinte, nem kétkednek, irigykednek, mint itt. Mi a mai napig álmunkban otthon járunk. Az a mi szülőföldünk. A testvéreim is, heten vagyunk, mind elmentek, szerteszóródtunk a világban. De a legrosszabbul a nővérem járt, szegény, ők Feketebalogban élnek. De már nem sokáig. Nemsokára Csehországba mennek.
Sokan – tévesen – azt gondolják, hogy a szegénység, a munkanélküliség és az ebből eredő elvándorlási kényszer csak a keleti magyarságot sújtja. Pedig a nyomor nem válogat, mindegy, milyen az ember nemzetisége, bőrszíne. Példa rá Feketebalog.
A statisztikai hivatal által közzétett mutatók a Pozsonyi kerületben több mint kétszer akkora átlagkeresetet mutatnak ki, mint az Eperjesiben. Napjainkban a szegénység legegyértelműbb mutatója a munkanélküliség. A másik beszédes mutató, hogy mennyien dolgoznak külföldön. Harmadik lényeges adat pedig a roma lakosság aránya. Minél inkább keletre megyünk, annál nagyobb a romák aránya.
A Felső-Garam mentén a munkanélküliség miatt a helyzet lassan kibírhatatlan. Az eddigi legnagyobb munkaadónak, a Smrečina Holdingnak a helyi fűrésztelepe és fafeldolgozója a gazdasági válság miatt nehéz helyzetbe került, és február végéig kénytelenek voltak 120 embert elbocsátani. (Ezzel utolérték a közeli Osrbliet, ahol a munkanélküliség elérte a 27%-ot.) A család egyetlen bevétele a szociális segély, amiből bárhogyan is osztanak-szoroznak, megélni nem lehet. A környék falvaiban hitelben vásárolnak. A számlát azonban, amint megjön a segély, ki kell egyenlíteni, és az a pénz bizony ismét hiányzik. Soha véget nem érő mókuskerék...
Igazán tragikus helyzetbe azok kerülnek, akik valami előre nem látható kiadásra kénytelenek az uzsorásoktól kölcsönkérni. Mert az uzsorakamat elviselhetetlen terhet ró az emberekre. Napról napra, hétről hétre növekszik, egy végeláthatatlan adósságfolyammá válik, amit a segélyből tengődők képtelenek visszafizetni. Így aztán elveszíthetik az utolsó biztos pontot az életükben, az otthonukat. Feketebalog (több kisebb településből áll) egyike az „éhező völgyek”-nek. Az itt élők nagy része mélyszegénységben él.
Solt Ágnes szociológiai kutatása szerint pedig a mélyszegénységben élő emberek mentalitása átalakul: csak a jelennel törődnek, elképzelhetetlennek tartják, hogy van kiút a helyzetükből, a kitörni vágyókat visszahúzzák vagy kiközösítik. Ráadásul egy idő után „leszoknak” a munkáról, a munkába járás rendszeressége, ami keretet adott eddigi életüknek, egyre távolabbivá, elérhetetlenebbé válik számukra. Főleg az idősebbek azok, akik lélekben megtörnek, és feladják. Beérik azzal, ami van, helyesebben azzal, ami nincs.
(© Mohos Zsófia)
Mert ezen a környéken jó, ha az emberek naponta egyszer-kétszer jól tudnak lakni. De akkor is leginkább csak kenyér, krumpli kerül a tányérjukra. A gyerekek reggel éhgyomorral mennek iskolába, és nem egynek a napi betevője az, amit az iskolai menzán a városi önkormányzat szociális alapja támogatásának köszönhetően megeszik. Sokan húst csak itt látnak a tányérjukon, mert otthon arra csak ünnepnapokon telik, már ha telik. Annak ellenére, hogy a Felső-Garam menti településekbe be van vezetve a gáz, az emberek nagy része ismét visszaállította a régi Péter-kályhákat, és fával, gallyakkal fűt, már amikor sikerül szerezniük. Ha nem, marad a didergés, a fagyoskodás. Hideg ellen aztán lélekmelegítőnek jöhet az alkohol.
Sajnos az elszegényedett régiókban az alkoholisták száma egyre magasabb, mert „józanul” egyre kevesebben bírják elviselni a kilátástalanságot, a nyomort. De nemcsak az alkoholizmus, depresszió és más pszichiátriai betegségek, de az öngyilkosság is magasabb arányban fordul elő. Hiány van pszichiáterekből, szakorvosokból, de még nővérekből is, hiszen a fiatalok nem jönnek vissza, és az idősebbek közül is sokan kimentek dolgozni külföldre. Akik viszont maradtak, azok megszállott hittel, kitartással látják el a munkájukat.
Sok ismerősöm van, akik az ország keleti régiójából származnak, de egy valamiben mind megegyeznek: örökös honvágy gyötri őket.
– Mi ennek az oka? – kérdeztem kedves ismerősömet, Kovács Klárikát, akinek az édesapja, Bódi Béla tanár Sajógömörből származott.
– Szerintem maga a táj. Emlékszem, amikor gyerekkoromban nyaranta elmentünk Sajógömörbe, édesapám szinte kicserélődött. A természetközeli élet, hogy reggel az ember madárcsicsergésre ébred, majd ha kinyitja az ablakot, arcába csap a Tátra és vadvirágok illatát hozó szellő, mindig békességgel, nyugalommal töltötték el őt. Érdekes, hogy majd ötven évet élt le Komáromban, a város elismert, köztiszteletben álló polgára volt. Mégsem mondta soha, hogy ő szeret itt. Ide kötötte a család – hiszen annak idején édesanyám miatt maradt itt –, a sok jó barát, a szíve mégis mindig visszahúzta. Mint a dédapámat. Ők a századforduló táján kitelepültek a Gömörből Clevelandbe, de mire beilleszkedtek, és a nagyanyám leérettségizett, meghalt a dédmamám. És ettől kezdve nem volt semmi, ami a papát maradásra bírhatta volna. Még az sem, hogy közben a nagymamámat felvették az egyetem orvosi karára. Nő létére. Mindig azt mondogatta, hogy a kakukkfüves lankák, a mesékbe illő varázslatos gömöri táj visszahúzta. Örökre. És ezzel valahogy én is így vagyok.
A keleti régiókból átköltözők sokat panaszkodnak a „nyugatiak” lelketlenségére.
– Nálunk, otthon nem azt nézte a doktor úr, hogy zsibbad a kezem, hanem azt kérdezte: Nagyon hiányzik a családja? Mert tudta, a test a lélektől beteg – meséli Marika. – És hiába óbégattak kint az emberek, mindenkire volt ideje. Nálunk nagyon kevés a fiatal orvos, azok is inkább csak helyettesítenek, de akik ott vannak, azok szívvel-lélekkel teszik a dolgukat. A királyhelmeci kórházban is. Ott nem diagnózis meg szám voltam, hanem ember. Nem úgy, mint itt, Komáromban.
(© Mohos Zsófia)
Gyurgyík László szociológus, a Selye János Egyetem oktatója
– Miképpen lehetséges, hogy az egyes régiók fejlettségében ilyen hatalmas a különbség?
– Szlovákia egyes régiói között mutatkozó hatalmas különbségek nem a rendszerváltás utáni években keletkeztek. A két világháború közötti időszakban a csehszlovák államhatalom a dél-szlovákiai területeket – félve egy határrevíziótól – kevésbé fejlesztette. Az állampárti időszakban is kevesebb fejlesztés valósult meg a dél-szlovákiai járásokban. Napjainkban, ha kelet felé haladunk – Kassa környékét kivéve –, egyre zordabb a helyzet. Mindig az ország középső régióit fejlesztették, a széleket alig.
– A fejletlenebb régiókból egyre többen költöznek át a nyugati részekbe, valamint Pozsonyba.
– Országon belüli migráció mindig is létezett. A szlovákiai magyar lakosság az ország kedvezőtlenebb gazdasági térségében élt és él mai napig. Az elvándorlás már az átkosban is megfigyelhető volt. A szlovák társadalomtudomány a hatvanas-hetvenes években vizsgálta is a távingázást. Akkoriban hatalmas tömegek ingáztak nagy távolságokra, igen sokan a cseh országrészbe jártak dolgozni.
– Jelenleg mi jellemző a szlovákiai magyarokra?
– Amikor migrációról, vándorlásáról beszélünk, mindenképpen meg kell különböztetnünk az országon belülit és a külföldit.
A keleti régióból sokan Magyarországon vállalnak munkát. Elköltözni nehéz, hiszen csak alacsony áron tudják eladni ingatlanjaikat. Ipolyság környékén olyan áron lehet ma ingatlant venni, hogy az eladási ár nem fedezi az építési költségeket.
– Az előbb említette a külföldi munkavállalást. Készült valamiféle felmérés arról, hogy az ország mely részéből vállalnak kint munkát?
– Pontos adataink nincsenek. Egy dolog azonban megfigyelhető. A hosszabb-rövidebb ideig tar tó munkavállalás céljából történő nemzetközi migrációban elsősorban a 20-as, 30-as éveikben járók vesznek részt. Korábban, az 1950-es 1960-as évek távingázói között nagyobb volt a férfiak aránya, mint a nőké. Napjainkban is meghatározó, de növekszik a nők aránya. Míg a fejletlenebb közép-, illetve kelet-szlovákiai régiókból leginkább az alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkezők mennek ki dolgozni, addig a legfejlettebb régiókból a keresett értelmiségi (or vosok, informatikusok) szakmákban dolgozók. Tehát ott, ahol jobban élnek az emberek, nagyobb perspektíva mutatkozik előttük. A fejlettebb régiók fiataljai sokszor már nem dolgozni, hanem tanulni mennek ki. Azok a fiatalok, akik a szegényebb vidékekről Pozsonyba jönnek főiskolára, kis számban térnek csak vissza. Az első időszakban még azt tervezik, hogy visszamennek, de hamar rádöbbennek: nincs hova visszamenni. Nincs megfelelő munka belátható távolságon belül. Én Ipolyságról származom, és készítettem egy kis „házi” statisztikát. Bizony az iskolatársaim több mint egyharmada elköltözött. Leginkább a lányok maradtak otthon, akik ott alapítottak családot, valamint azok, akik pedagógiai főiskolát végeztek. Vannak szakmák, amelyekkel nálunk lehetetlenség elhelyezkedni.
– Miképpen lehetne a szülőföldről való elvándorlást megakadályozni?
– A magyarlakta térségek gazdaságának megélénkülése visszaszorítaná az elvándorlási kényszert. Regionális szinten kéne munkát biztosítani.
