Bárczi Zsófia egyetemi oktató, irodalomtörténész és prózaíró (az írói véna nem véletlen, édesanyja ugyanis Kovács Magda, egyik legeredetibb hangú novellistánk, az apa pedig Bárczi István, aki a hatvanas években publikált verseket). Kicsit szorongok, mikor Újvárban elindulok megkeresni a panelházat, amelyben lakik. Végre, a sok egyforma sárgás-barna épület között meglátom az egyetlen kéket. Mégis jó helyen járok.
A kedves fogadtatás után leülünk: kezdődhet a beszélgetetés. Az első kérdést fogalmazgatom, amikor csengetnek. Az előszobából temperamentumos spanyol beszéd szűrődik ki: megérkezett a férj, Ignacio de las Heras Moreno. Gyors bemutatkozás, és már vonul is vissza a dolgozószobába. Mit is szerettem volna kérdezni?
Bárczi Zsófia (© Somogyi Tibor)
– A férjem Granadából származik – neveti el magát Zsófia. – Az egyetemen ismerkedtünk meg. A férjem egyáltalán nem tudott magyarul, én meg akkor még nem tudtam spanyolul. Így az angol és a szlovák volt a közvetítő nyelvünk. Igazság szerint hamar összecsiszolódtunk, és most már tizennégy éve együtt vagyunk.
– Férjének mennyire tetszik itt? Hiszen Szlovákia és Spanyolország között nem sok hasonlóság van.
– Tetszik. Spanyolt végzett az egyetemen, és a szakosodása folytán egyértelmű volt, hogy külföldön fog élni. Közép-Európa mindig is érdekelte, ezért választotta Szlovákiát. S most már a munkáján, a családján kívül a sok jó barát is ideköti. Persze, a spanyol mentalitás tüzesebb, mint a miénk. Női szemmel nézve érdemi eltérés főleg a két konyha között van, hiszen náluk a zöldségek, húsok és halak dominálnak. Másképp is főznek, jóval egyszerűbben. Egy spanyol háziasszony nem vacakol két óra hosszat az ebéddel. Egy kis párolt hal, saláta – és kész. S mindez köret nélkül, mert a spanyol konyha nem ismeri a köretet. Ha általánosítani akarok: a két ország között az a legnagyobb különbség, hogy Spanyolországban a társadalmi rendszer folyamatosan alkalmazkodik a megszülető igényekhez, nálunk meg a polgároktól várják el, hogy alkalmazkodjanak.
Rendkívül nyitott, nagyhangú, szerető család a férjeméké. Klasszikus egykeként rettenetesen irigykedtem, amikor először láttam, milyen az, mikor összejön négy testvér... Sajnos évi egy-két alkalommal sikerül csak kijutni hozzájuk, de jönnek ők is, így többször találkozunk.
– Szülei Tornalján élnek, a munka Önt is és a férjét is Nyitrához köti, mégis Újvárban telepedtek le...
– Nyitrán nincsen magyar iskola, így ott nem akartunk maradni. A férjem számára is természetes volt, hogy a gyerekünk magyar iskolába fog járni. Újvár ideális köztes megoldás, mivel innét Budapest és Pozsony is könnyen elérhető. Ráadásul sok barátunk él itt.
– A kislányuk, Laura most már hétéves. Nem okozott neki gondot a kétnyelvűség?
– Édesapjával spanyolul beszél, velem magyarul. Ebben következetesek vagyunk – és ő egyszerre kezdte használni mindkét nyelvet. Sokáig a spanyol volt az erősebb nyelve, mivel itthon, egymás között főleg spanyolul beszélünk. Aztán ahogy az ovival, iskolával a mérleg a magyar felé mozdult, igyekeztünk egyenlíteni: spanyol meséket olvasunk, mesefilmeket nézünk.
– Ön mindig is pedagógusnak készült?
– Szüleim pedagógusok – így belém nevelték a tanítóval szembeni tiszteletet. Kassára jártam gimnáziumba, természettudományi osztályba. Negyedikre aztán egyértelműen kiderült, hogy a magyar nyelv az, amivel foglalkozni szeretnék. Sokat köszönhetek a kassai éveknek, hiszen a kollégiumban igaz barátokra találtam, akik a mai napig életem részei.
– Először a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem magyar tanszékének volt a diákja, majd tanársegédje – most pedig minősített oktatója. Az évek alatt miben változott az oktatás?
– Minőségi változás, hogy sok helyen megszűnt a felvételi. Ennek következtében az az elitképzés, aminek régen az egyetem volt a színtere, lassan megszűnik. Mostanra az értelmiségi elitképzést átvették a doktori iskolák. Az utóbbi évek nagy változása, hogy a bolognai rendszer bevezetésével a felsőoktatás felbomlott egy három plusz kettes rendszerre, ahol az első három év általános képzést nyújt, az utolsó két évben pedig specializálódni lehet. Az első három évben kénytelenek vagyunk megszűrni a hallgatókat, hogy tényleg csak az arra érdemesek kezdjék meg a magiszteri képzést.
– A bolognai rendszer egyik velejárója, hogy nálunk is bevezették a kreditrendszert. Ez megkönnyíti a diákok életét – de csak látszatra. Ön hogy látja ezt?
– Sok diáknak okoz gondot a kreditrendszer. Nagy veszélye, hogy minimális kredittel továbbjuthatnak a következő évfolyamba – így nem számolnak azzal, hogy megeshet, az utolsó évben már nem tudják összeszedni a hiányzó pontokat. Itt nincs kire mutogatni, hiszen a hallgató – legalábbis ez az alapelv – maga állítja össze az órarendjét a kínálat alapján. A bolognai rendszer buktatója sokak számára éppen a relatív szabadság. A húszéves emberkének hirtelen ki kell találnia, mit akar kezdeni az életével, és mi csak asszisztálni tudunk hozzá. Nekünk, akik tekintélyelvű rendszerekben éltünk, és sokszor élünk még ma is, borzasztóan nehéz megszokni, hogy az ember felelős önmagáért. Mint minden szabad rendszer, ez is csak bizonyos embertípusoknak felel meg.
– Az a tapasztalat, hogy sok fiatal nem az érdeklődés alapján választ pályát, hanem aszerint, hogy mi éppen a divat. És egyre kevesebben választják a pedagógiát.
– Nálunk nincs nagy változás, általában 80-100 diák jelentkezik magyar szakra. Ez idén is így van. Persze kérdés, hogy hányan fognak beiratkozni. Egy tizennyolc éves ember ritkán tudja, mi legyen, ha nagy lesz. Beadja valahova a jelentkezését, de nem biztos, hogy ott azt találja, amit elképzelt. Sokan elsőben, másodikban ébrednek rá, hogy – rossz lóra tettek. Ez ma már nem olyan nagy baj, hiszen manapság már nagy a mobilitás, az átjárás az egyetemek és különböző szakok között.
Sőt, hallgatóink partnerintézményekben tanulhatnak, semmi más nem szükséges hozzá, csak jó előmenetel és jó nyelvtudás. Az utóbbi pár évben Finnországtól Magyarországon keresztül Németországig sok helyre mehettek a hallgatóink részképzésre. Egyre többen élnek a lehetőséggel.
– Tizenkilencedik századi irodalmat és szlovákiai magyar irodalmat oktat. Ezek közül melyik áll kutatásának a középpontjában?
– Most éppen a tizenkilencedik századi piarista szerzetesrend tagjainak irodalomtudományos tevékenysége foglalkoztat. Az ő erősségük az oktatás volt, engem főleg az irodalomoktatás érdekel. Ennek a területnek a nyitrai vonatkozásai alig vannak feltárva.
– 2004-ben jelent meg az immár Irodalmi Alap Nívó-díjas novelláskötete, A keselyű hava címmel. Majd Trisztán és Izolda című elbeszélésével megnyerte Az év alkotója pályázatot. Novelláskötete mégsem jelent meg azóta.
– Amikor A keselyű havát írtam, még élveztem az írást. A novellák között vannak mágikusak, mesenovellák, egy részük pedig az emlékezet, emlékezés kérdését feszegeti. Utána még egy-két évig írtam, de aztán úgy éreztem, rutinból csinálom. Majd jó másfél évig nagyon elfoglalt voltam. Amikor ismét írni kezdtem, olyannyira különböző novellákat írtam, hogy nem lehet őket egy kötetbe beválogatni. Tehát egyelőre nem gondolkodom könyvben. Pár novellát megjelentettem ugyan, Lorenzo Rivera álnéven. Az írást olyan luxusnak tekintem, amit kizárólag magam miatt csinálok.
– Két évvel ezelőtt került a könyvesboltokba Mécs László költőről írt monográfiája, Szellemidézés címmel. A múlt évben pedig a Mennynek és Földnek című esszékötetét vehették kézbe az olvasók.
– Mécs László pap költővel, aki méltánytalanul kihullott az emlékezetünkből, a doktorátusi kutatásomban foglalkoztam. A Szellemidézés című könyv néhány módosítással a doktori munkám eredménye. A Mennynek és Földnek című kötetbe a szlovákiai magyar irodalommal, a katolikus költészettel és a spanyol–magyar irodalmi kapcsolatokkal foglalkozó írásaim kerültek. A spanyol–magyar irodalmi kapcsolatok az utóbbi időben megélénkültek. A kilencvenes évek óta fokozódik az érdeklődés Spanyolhonban a magyar irodalom iránt. Ez nagyban köszönhető a jó fordítóknak is. Passuth, Illyés, Szerb Antal, Márai könyveinek sikere után Esterházy Péter, Nádas Péter, Bodor Ádám, Krasznahorkai László, Bartis Attila és még sok kortárs magyar szerző jelent meg az utóbbi években spanyolul.
Bárczi Zsófia a Vidéki lyányok énekeskönyve című művét 2019-ben Madách-díjjal tüntették ki (© womanpress.sk)
– A munkája és az írás mellett belefér még valami az életébe?
– Nem igazán. Erre nem is igen van szükségem, mert a munkám egyben a hobbim is. Azt csinálom, amit szeretek, ráadásul olyan emberek között, akik egyben a barátaim. Heti egyszer eljárok tornázni egy konditerembe. Régebben, mivel zene szakon végeztem, énekeltem és kórust vezettem. Ma erre már nincs időm.
– Igazi sikertörténet az élete. Nem is volt kudarc az életében?
– Az ember élete – gondolom, a másé is – sokszor csak a szemlélő számára tűnik sikertörténetnek. Vannak vágyak, amelyekről lemondunk, és ezekről éppen ezért nincs mit mondani. Engem is, mint bárki mást, rengeteg kudarc ér. Aki oktatói pályán van, az tudja, hogy itt is sok kudarcot él meg az ember (és persze nagyon sok örömöt). Elég, ha kevésbé összeszedett, és már széthullhat az óra, vagy bármennyire is szeretné, nem találja meg a csoporttal a hangot.
– Milyennek képzeli az életét húsz év múlva?
– Én szeretem az állandóságot, nehezen változtatok. Nagyon tudok ragaszkodni, kötődni emberekhez, új kapcsolatokat ritkán alakítok ki. Igazi ajándék az élettől, hogy a gyerekkori barátaim mellett vannak felnőttkori barátaim is. Pillanatnyilag nem tudom elképzelni az életem másképpen, mint ahogyan most élek, de az élet rendkívül változékony. Igyekszem a pillanatban élni, és nem tervezni a jövőt, mert az nem csak rajtam múlik.
