Idén eljutottam Toszkánába, a Napsütötte Toszkána-életérzésbe, mert ahogy a film főszereplője, Frances Mayes (aki egyben a film alapjául szolgáló regény írója), úgy én is arra vágytam, hogy magával ragadjon az aranybarna lankák és oszlopformájú toszkán ciprusok világa.
Toszkánában az élet felhőtlen, az ételek könnyűek, s úgy isszuk a bort, hogy közben a kabócák zenéjét hallgatjuk.
Ne, ne nyáron menjünk el Toszkánába, mikor turistahordák özönlik el a városokat. A legjobb időszak erre a szeptember és az október, mikor még meleg van, de nem vonul egész Olaszhon üzemi szabadságra. Király Anikó – miután szalmakalapban, nyakszirtjén nedves zsebkendővel végigjárta az aranybarna lankákat – jó szívvel ezt ajánlja rajzos útikalauzában.
Király Anikó
A toszkán táj jellegzetes
Toszkána régen nagyon szegény vidék volt, mert nem települt ide ipar, a kommunista párt ezért is volt itt erős. Sokan vándoroltak ki innen Amerikába. A földet hagyományosan művelték meg, aminek köszönhetően a táj szinte érintetlenül vészelte át a modernizációt – s megmaradt bájosnak és bukolikusnak.
Nyáron kabócák és szöcskék ciripelése tölti meg a levegőt, a hegyes ciprusokat pedig szélfogóként ültették az utak mellé. Jellegzetes a teraszos művelés: kőfalakkal óvják a termőföldet a domboldalakon.
Az olajfaligetek és a szőlők között kukoricát és árpát termesztenek. Ezüsthátú leveleivel mindenütt bőven terem az olajfa, és minden talpalatnyi terület-re szőlőt telepítenek.
Velence
Velencében az embertömeg olyan vehemensen szeli át a várost, mint maga a Canal Grande. A város, amelyik a vízre épült. Lakói nem szőttek róla legendákat, elég volt nekik, hogy a város a semmiből épült a tengerre. Már ez bizonyította a függetlenségét. Ezt csinálja bárki utánuk!
Velence igazából a keresztes hadjáratokból gazdagodott meg, a velencei hajók szállították a keresztes hadakat a Szentföldre, és onnan vissza. Elvarázsoltak a szűk utcák, a nyújtózkodó hidak, a hajók lágy ringása, az épületek málladozó, néhol fényes pompája.
A legfényesebb a Dózse-palota volt, ahonnan a Velencei Köztársaság feje, a dózse irányította a törvénykezést és a várost. A Szent Márk-székesegyház kupoláival már a mennyei hatalom jelképe, első ránézésre egy gigantikus habcsókra hasonlít. Második ránézésre pedig a bizánci építészet csodája, még 892-ben (!) alapították. Előtte a turisták annyian vannak, hogy lerágják egymásról a húst; szerencsére találtunk egy kiskaput, mivel a szentmisére szabad a bejárás.
Így adódott, hogy életemben először olaszul hallgattam misét, de magyarul imádkoztam. És életemben először láttam egy olyan boltot, ahol csak gumikacsát árultak. Nagyon olasz...
Campanile
Ahogy haladunk Toszkána felé, az ablaküveghez tapadva figyelem a tájat. Hirtelen dombok nőnek alattunk, és toszkán ciprusok meg mandulafenyők magasodnak fölénk. Úgy érzem, minden titkomat ismerik, ám mint a jó barátok, soha senkinek nem árulják el...
Csönd van, éppen a szieszta idején vagyunk, bezárt a világ. Az olajfák ezüstzöld lombjai közül bágyadtan kukucskálnak a zsalugáteres villák. A homokszínű Casale Marittimóban lelünk szállásra. A városka egy dombocska tetejéről figyeli a világot, és nem hagyja, hogy eljárjon felette az idő... Macskaköves utcái este kelnek igazán életre, mikor megtelnek a főtér éttermei; minden este tányérok, villák csörömpölésére és vidám beszélgetés tompa morajára alszunk el.
A képről: Casale Marittimónak is van campaniléje, harangtornya, ahogy minden olasz településnek. A leghíresebb harangtorony egyébként a pisai ferde torony. A campanile nem épül össze a templommal, hogy az épen maradjon, ha a harangláb összedőlne. (A velencei az 1902-es földrengés idején összeomlott, de a Szent Márk-székesegyház épen maradt.) Azt mondják, hogy Toszkánában is hazahív a harangszó, a campanile harangocskáinak hangját egyetlen toszkán ember sem feledi... Van erre egy külön kifejezésük, ez a campanilismo: még a legkisebb faluban is van harangtorony, amelynek zúgása ma is erős érzelmeket vált ki.
A toszkánok büszkék arra, hogy múltjukat az etruszkokig vezetik vissza. Olyan génváltozatokat találtak náluk, amelyek csak rájuk jellemzőek. Nem véletlen, hogy az etruszk urnák faragott képmásai annyira hasonlítanak a ma itt élők arcvonásaira. Különben Botticelli örökítette meg festményein a tipikus toszkán arcot.
San Gimignano
Az olaszok imádják a tornyokat. San Gimignano lakótornyait véletlenül se hagyjuk ki, tökéletes képet adnak arról, hogyan is nézhetett ki egy középkori város az 1200-as és az 1300-as években. A középkorban a nemesi családok ezekben a tornyokban laktak. Ha jött az ellenség, csak felhúzták a létrát: az ablak nélküli tornyok afféle magánerődök voltak.
A városnak hetvenkét tornya volt, mára tizenhárom maradt meg. San Gimignano a zarándokúton feküdt, úgyhogy gazdag városka volt; a sok gazdag család pedig úgy próbálta felülmúlni egymást, hogy magasabb tornyot épített, mint a szomszéd.
A várost egy olyan szentről nevezték el, aki megvédte az itáliaiakat a hunoktól. Idegenvezetőnk szerint az olaszok azzal riogatják a gyerekeiket, hogy ha nem lesznek jók, akkor elviszi őket Attila. Jaj! (Kiderül, hogy szomszédjának marcona kinézetű házőrző kutyáját is Attilának hívják...)
Ahogy a kikövezett utcákon haladunk, vizes kendőkkel a nyakunkban, szalmakalappal a fejünkön, kétféle illatot érzünk. Az egyik a bőráruké, a másik pedig a sajtoké. Rengeteg a templom és a kápolna, mindre nincs is idő, de a Collegiata-katedrálisban olyan 14. századi freskókat látunk, melyek sokkal magasztosabbak, mint bármelyik márvány- vagy aranydíszítés, amihez eddig szerencsénk volt. Ebben a templomban tényleg áhítatot érez az ember.
Pisa
A pisai ferde torony úgy néz ki, mint egy római istennő hajából kipottyant hajcsavaró. Fenséges, de sok van a világon, ami fenséges – a harangtorony különlegességét az adja, hogy ferde. Meg az, hogy fehér márványból készült, és kétszáz évig építették. Feladta a leckét az építőknek, mert az iszapos talaj miatt hamar megdőlt. Sokaknak szúrta a szemét, Mussolini például ki akarta egyenesíteni, az amerikaiak pedig fel akarták robbantani.
Sűrű és szűk város Pisa, ehhez képest a dóm, a ferde torony és a keresztelőkápolna hármasa jól megfér a Csodák terén. Van helyük lélegezni, és van idejük arra, hogy elállítsák az ember lélegzetét, mikor először pillantja meg Itália legikonikusabb látnivalóját. Ma mindenki „támaszkodós” szelfit akar a pisai ferde toronnyal, szinte egy kezekből álló erdőn kell magunkat átverekedni, hogy közelebb jussunk az épületekhez.
A pisai keresztelőkápolna például Itália legnagyobb keresztelőkápolnája. A régiek megadták a módját a keresztelésnek: a keresztelőmedencét színes intarziák borítják, a kupolán arany-mozaik látható. A teteje nyitott volt, így az esővíz egyenesen a medencébe zúdult.
A dóm hangulata keleties: ezek a lenyűgöző építmények kicsikét konkurálnak a haranglábbal. A temető (Campo Santo) pedig egy puccos márványkerengő, udvarába egyenesen a Szentföldről hozták a földet. Stílusos! Az egyik falon olyan hátborzongató Végítéletet látok, amilyet a mai horrorfilmesek sem tudnának megálmodni. Hiába, a régi papok még értettek ahhoz, hogyan tereljék a nyájat, miként juttassák el az igét azokhoz is, akik nem tudnak olvasni.
Érdekesség, hogy a második világháború alatt egy amerikai tiszt tévesen határozta meg a célpontot, így egy bomba a temetőt érte. A freskók nagy része megsemmisült. Állítólag ez a tiszt művészlelkű ember volt, így szörnyen lesújtotta saját barbár tette. Végül azzal töltötte az életét, hogy adományokat gyűjtött a helyrehozatalra. A temetőben csodás szarkofágokat is láthatunk. Impozáns végső nyughelyek, annyi szent!
Ponte Vecchio
Amikor a művészettörténeti érettségimre készültem, képeskönyvem borítóján Botticelli leghíresebb festménye, a Vénusz születése szerepelt. Nem hittem volna, hogy egyszer a valóságban is láthatom. Láttam, és egy kicsikét bele is szédültem: Firenze híres képtárában, az Uffiziban egy sereg más olyan festménnyel és szoborral találkoztam, melyekről annak idején tanultunk. Néha megcsíptem magam, mikor egy eredeti Rubens, Giotto vagy épp Leonardo da Vinci előtt álldogáltam.
De nem csak a művészetekről szólt ez a képtár. Nem ám! A Mediciek gazdagok voltak, ám a gazdagság kötelezett: befogadták a festőket és a szobrászokat, etették és fizették őket, hogy szép képeket fessenek, szép szobrokat faragjanak, a javát aztán odaajándékozták a képtárnak. S itt már bekacsint a történelem...
S hiába bújt el a nap az Arno folyó fölött, megcsillantva utolsó sugarait az aranyművesek hídján, a Ponte Vecchión, valahogy elvesztem az Uffiziben.
Pedig a Ponte Vecchión sétálva nem is a nap fénye vakítja el a gyanútlan járókelőt, hanem a csillogó kirakatok, ahonnan ékszerek miriádjai kacsintgatnak ránk. A boltok felett pedig a Vasari-folyosót láthatjuk, mely azt a célt szolgálta, hogy a Mediciek kényelmesen közlekedhessenek a palotáik közt.
Voltak persze olyan napok is, amikor egyszerűen ki kellett pihenni ezt az időutazást. Ilyenkor strandoltunk egy titkos helyen, két város, Cecina és Bibbona közt. A strandot egy természetvédelmi területen keresztül lehetett megközelíteni, mandulafenyők takarásában.
Néha átgurultunk a toszkán vidéken: láttunk villákat medencékkel, láttunk tengernyi szőlőt és olajfákat, láttuk a messzeségben csillogni a tengert, nem is tudtuk megállapítani, hogy a tenger az – vagy az égalja. Láttunk elhagyatott házakat, olyanokat, melyeket már évtizedek óta nem lakott senki, de elhagyott állapotukban sem tűntek szégyenfoltnak. Barna köveikkel, fakó cserepeikkel olyannyira a tájhoz tartoztak, amennyire a mi új házaink sosem lennének képesek.
Jártunk egy olajfaültetvényen, ahol megtudtuk, hogy az olajbogyó gyümölcs, és az olajat belőle nem sajtolással, hanem darálással nyerik ki. Frances Mayes-szel ellentétben végül nem vásároltam „házat és földet, amelyet két nap alatt szánt fel két ökör“, ám ott, az aranybarna lankák és ezüstzöld lombok között átjárt a Napsütötte Toszkána életérzés.
Batthyány Gyula képén (1930) a Sienai főteret láthatjuk. Ahol az erkélyről néztem végig a paliót, a híres sienai lóversenyt... Hatalmas kiváltságnak éreztem. Egy nép sem tud úgy ünnepelni, s oly hevesen szeretni, mint az olasz. A legyezőszerűen kinyíló főtéren a contradák, a városrészek lovasai mérkőztek egymással, s a tömeg őrjöngött.
Batthyány Gyula képe
1644 óta így őrjöng, mióta csak kedvenceik végigloholják a távot. A teret pedig a középkori szokásnak megfelelően homokkal terítik be. A hangulat olyan, mint nálunk egy izgalmas futballmeccsen: mindenki fogad és kiabál, a versenyzőket biztatja. Ott voltam a menetben, amelyik ujjongva kísérte a győztest. Mit kísérte?! A vállán vitte! – a lovával együtt a zebracsíkos sienai dómba. Nálunk a futballsztárok nem kapnak ekkora ünneplést!
Piazza
A piazza, a főtér, ott van minden toszkán városban. Az emberek itt találkoznak minden délután a hagyományos esti séta, a passeggiata előtt; és itt zajlanak a különböző fesztiválok.
Itt van a harangtorony, a campanile is – és az árkádok, melyek alatt a nagy melegben hűsölni lehet. Mindig is a campanile hívta a helybélieket az ügyes-bajos dolgok megbeszélésére, s figyelmeztetett a veszélyre is.
Itt állt a duomo, a dóm és a kútfej is, mert az ivóvíz értékes kincsnek számított, és előírások védték tisztaságát.
Firenzét kiemelt hely illeti meg a toszkán városok sorában. Hogy miért? Mert szó szerint itt találták fel a reneszánszot. A firenzeiek rajongani kezdtek mindenért, ami „régi római” volt: a remek szobrokért és az oszlopos épületekért. Felfedezték, milyen szép a világ s benne az ember! És a régi athéniak és rómaiak művei által újjászületettnek érezték magukat (a reneszánsz újjászületést jelent).
