Milyen az erdélyi pedagógus? – kérdeztük Ozsváth Imolát, aki a nagy hírű, a jezsuiták által 1593-ban alapított székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium diákjaival járt nálunk.
A végső verdikt mindenesetre ez volt: a tanár gondja és öröme mindenütt hasonló.
Ozsváth Imola
– Mióta tanít a Tamási Áron Gimnáziumban?
– 2002 őszétől. Miután befejeztem a tanítóképzőt, egy évig óvónőként tanítottam. Az alatt az egy év alatt azonban rájöttem, hogy többet szeretnék. Ezért beiratkoztam a Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarára, a magyar nyelv és irodalom, valamint a néprajz szakra. A diplomázás után rögtön jelentkeztem mesterképzőbe, szocio- és etnolingvisztika szakra, de akkor már tanítottam. Amikor felvettek a Tamási Áronba, nemcsak meghatódtam, de szorongtam is. Vajon méltó leszek nagy elődeimhez? Én pedagógusszülők gyermekeként csak azt hoztam magammal otthonról, amit a régi tanítók is vallottak: a jó pedagógus olyan, mint a lámpás. Magát égeti a sötétben, csak hogy utat mutasson – akár a saját élete rovására is. Ez belülről jövő hivatás: szolgálat. A doktori disszertációmban pedagógus életpályákkal foglalkoztam. Arra voltam kíváncsi, hogyan éltek hajdan a néptanítók, milyen feladatokat végeztek, mennyire értékelték munkájukat. A korabeli pedagóguslapok írásai a maival hasonló problémákról számolnak be: nagynevű, elismert pedagógusnak néha még kenyér sem jutott az asztalára, mégis vállalták küldetésüket. Voltak módosabb települések, ahol jobban meg tudták fizetni a tanítókat, de sok helyen csupán terményt kaptak fizetségül. Érdekes, hogy a pedagógusok alulfizetettsége ma is ugyanolyan gond, mint – mondjuk – száz évvel ezelőtt. Ezért aztán csak azok választják a pályát, akik hivatástudattal rendelkeznek – vagy éppen semmi más pályára nem alkalmasak...
– Ez elég szigorúan hangzik.
– A diákjaim is szigorúnak tartanak. Következetesen tartom magam a nevelési elveimhez. Úgy gondolom, hogy a pedagógusnak, aki koránál fogva is többet tapasztalt, mint a rábízott diákok, kötelessége helyes útra irányítani őket. Én mindenesetre szeretném megóvni a diákjaimat a tévedésektől. Ha a pedagógus jóindulatú és következetes, a diák előbb-utóbb belátja, hogy nem ellene, hanem érte történnek a dolgok. Fontosnak tartom, hogy a diákjaim mindig érezzék: számíthatnak rám, és hogy a korlátok értük állnak.
Egyetemistaként sok tanítványom visszatér, s ma már örömmel emlékszik a „szigorú“ magyarórákra. Ez visszaigazolásnak elég.
– Milyen óraszámban folyik a magyar nyelv oktatása a romániai magyar középiskolákban?
– Az óraszám évfolyamonként változó. Az ötödik osztályban 5, hatodiktól kilencedikig 4 óra hetente, tizediktől csak három a reálprofilú osztályokban. A nyelvi osztályokban van még külön világirodalom is, mely a reálosok a tantervből teljesen hiányzik. Mivel kevés az óraszám, sűrítenünk kell a tananyagot, hogy a kötelezők mellett azokról a szerzőkről is szó essék, akikről tudni illik az általános műveltséghez. Én – miután letanítok napi 4-5 órát – még két-három órát eltöltök azzal, hogy előkészítsem a másnapi óráimat.
– Mennyire van megelégedve a tankönyvek színvonalával?
– A magyar tankönyvek, sajnos, életidegen nyelvezettel íródtak, ezért nemigen használhatóak a tanórán. Nem vagyok hajlandó az értékes időt azzal tölteni, hogy magyarról magyarra fordítsam a szöveget. Azt gondolom, hogy az oktatás túlteoretizált. Olvasni, olvastatni – és nem tanítani kellene az irodalmat! Célom, hogy diákjaim egy életre értő olvasóvá váljanak. Az iskolarendszerünk egyik nagy hibája, hogy nem tanít önálló gondolkodásra. Ezért aztán én „feketén” magyarországi tankönyvekből tanítok, sőt, az ott már elterjedt drámapedagógiai módszert is alkalmazom az óráimon. Azzal ugyanis, hogy a tanuló beleéli magát bizonyos szituációkba, jobban megérti a művet, a szereplők gondolkodását – s ezen keresztül jobban megérti önmagát.
– A szlovákiai magyar iskolákban rengeteg gond van a szlovák nyelv oktatásával, mivel nem idegen nyelvként tanítják. Önöknél mi a helyzet a román, vagyis az államnyelv oktatásával?
– Nálunk is második nyelvként, nem pedig idegen nyelvként emlegetik a románt. Ezért a tanítása során – az elemi osztályok kivételével – nem az idegen nyelv tanításának módszertanát alkalmazzák. Ötödik osztálytól nagyjából ugyanazt tanulják a magyar diákok, mint a román anyanyelvű tanulók. Sajnos a szakaszzáró vizsgákon is ugyanazt a tételt kapják, mint a románok. A baj az, hogy nem a hétköznapi kommunikáción van a hangsúly, hanem főleg irodalmat és nyelvtant tanulnak. Pedig amíg a tanuló nem tud helyesen beszélni, addig nehezen megy neki az irodalmi szövegek értelmezése.
– Mennyire gyakori, hogy magyar szülők román iskolába viszik a gyermeküket?
– Székelyudvarhelyen, ahol zömmel magyarok élnek, semennyire. Ez inkább a szórványvidékek problémája, Kolozsváron például már megfigyelhető ez a jelenség.
Kolozsvári éveim alatt olyan esetről is hallottam, hogy valaki azért adta román iskolába gyerekét, mert ott alacsonyabb az óraszám, és kevesebb az olvasni- meg tanulnivaló. Ez szánalmas gondolkozásra vall – szerencsére nem ez a jellemző.
– A magyar tannyelvű középiskolák végzősei tovább tudnak tanulni az anyanyelvükön?
– Önálló állami magyar egyetemünk nincs, de a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen szinte minden szakon van magyar tagozat, tehát akár orvosnak is tanulhatnak magyarul a magyar diákok. Ezenkívül még vannak magánegyetemeink, most már akkreditált is – sokan itt folytatják tanulmányaikat. Aki tovább szeretne tanulni, megteheti az anyanyelvén. A nagy kérdés ma inkább az – gondolom, ez Önöknél is ugyanekkora gond –, hogy mit ér a rengeteg egyetem temérdek oklevele, ha nem nyújtanak igazi tudást. Lassan diplomás munkanélküliek lesznek a végzőseink. Igazság szerint inkább több szakmunkásképzőre lenne szükség.
– Milyennek képzeli a jövőjét?
– Tanítani szeretnék, és folytatni a tudományos kutatásokat. Jelenleg a Magyar Ösztöndíj Bizottság támogatásával egy mezőségi parasztasszony írásszokásait vizsgálom. Mindemellett szeretnék családot. Akkor valószínűleg sok minden átértékelődik, több szabadidő jut majd a hobbikra, a természetjárásra, olvasásra. Szeretek kint lenni a természetben, ahol feltöltődöm, és újult erővel élhetem a mindennapokat, s léphetek újra a katedrára.
