Karácsony és öröm olyan, mint a borsó meg a héja, összetartoznak. Az okosok azt mondják, ez nem azt jelenti, hogy öröm nélkül ne lehetne élni. Ezek szerint karácsony nélkül is jól elvolnánk...
A fajfenntartáshoz nincs szükség örömérzésre, hiszen a szeretetszegény környezetben nevelkedett gyerekek is felnőnek – mondják a szakemberek. Az igazi öröm olyan, mint a desszert: nélküle is jóllakunk. A különbség annyi, hogy az étellel könnyen megjutalmazhatjuk magunkat, de a karácsonyhoz nem elég az étel, kell hozzá a másik ember is, aki ad – és akitől örömmel elfogadunk. A karácsony öröme belülről jön, valamint feltételekhez kötött.
Majmok a drótanyán
Harry Harlow kísérletében a majomcsecsemőket elválasztották az anyjuktól, majd összezárták őket két „műanyával”. Az egyik drótból készült, a másikat beburkolták szőrrel (ő volt a „szőranya”), és rájuk szereltek egy tejjel teli cumisüveget. A majomcsecsemők egyfolytában a szőranyán lógtak; még ez az élettelen, puha tárgy is a biztonságot jelentette számukra. A műanyán nevelt kismajmok később nem tudtak normális kapcsolatba lépni a többiekkel, visszahúzódtak, illetve agresszíven viselkedtek.
Az örömre való fogékonyság passzív lehetőség bennünk. Ahhoz, hogy aktivizálódjon, szeretteinkkel közösen kell „létrehoznunk” az örömöt. A híres Harlow-féle majomkísérletek során megfigyelték, hogy azoknak a majmoknak, amelyek „drótanyán” nőttek fel – vagyis az odabújás örömét nem élhették át –, amikor saját kölykeik születtek, azokat többnyire nem táplálták, nem gondozták. A második alom fölnevelésekor azonban már sokuknál megjelent a gondoskodási késztetés. Méghozzá azoknál az anyáknál, akiknek valamelyik kicsinye (még az első alomból) próbálta fölhívni magára az anya figyelmét. Ez a törődést kereső, kihívó magatartás megtanította az anyát arra, hogy mi az ő dolga...
Ugyanilyen kölcsönösségen alapul az örömérzés. Amikor adunk, közben figyeljük a másik arcát, hogy látjuk-e rajta szétáradni azt a bizonyos, mélyről jövő, zsigeri örömöt; s ha igen, akkor a mi arcunkon is kinyílik a mosoly. Mégis, néha annyi az összegubancolódott szál lélek és lélek között, hogy szinte átjárhatatlan az út az öröm számára.
Ezért is szokták a pszichológusok az egymással kutya-macska viszonyban élő házastársaknak azt a házi feladatot adni, hogy szerezzenek örömöt egymásnak. Az ilyenkor támadt kínos feszengés sokat elárul arról, tudják-e a valaha hűséget és törődést ígérő párok, mit szeret(ne) a másik. És arról is, akarnak-e egyáltalán még valami jót egymásnak... Ajándékozás közben sokszor a saját bizonytalanságérzésünk is kiül az arcunk-ra: „Vajon elég-e a másiknak, amit én adni tudok, elég vagyok-e neki?”. Merthogy végső soron erről szól minden ajándék: maga-mat adom benne, és meglátom, örül-e nekem.
Örülni kötelező?
Azt hisszük, hogy karácsonykor kötelező örülni, mindenkinek szeretnie kell mindenkit. Ám pont az öröm bonyolult természete miatt fordulnak sokszor az ünnepeink kínos perpatvarba. A kihűlt vagy feszültséggel megterhelt kapcsolatokban a szenvedő vagy szerető felek gyakran túlontúl értékes ajándékot választanak. Az ajándék mögé bújnak abban a reményben, hogy ha nekik nem is, a drága holminak bizonyosan örül majd a másik. A másik viszont, mivel nem őszinte, nem veszi észre az esetlen igyekezetet, hanem dühbe gurul: „Le akart tudni, meg akart vásárolni. Bezzeg egy kis gyengédségre, figyelemre, odabújásra már nem telik!”
Az örömszerzés kínja sokszor a gyerekeket gyötri a legjobban: megszokták, hogy szüleik mindig valami értékes ajándékot vásárolnak nekik. Ezért aztán, amikor ők maguk akarnak a felnőtteknek örömet szerezni, nem találják hozzá a formát. Vásárolni nem tudnak (miből?), és a nagyobbacska gyerekek már gyanakodnak: hátha azok a rajzok, amelyeket minden anyák napján, születésnapon és karácsonykor a szüleik kezébe nyomnak, nem váltanak ki őszinte lelkesedést. A félelem (Vajon elég vagyok-e nekik?) már elég korán megérinti a gyermeki lelket.
A másik oldalon az ajándékozás a kommunikáció egyik formája. Ha egy nő a kedvesének súlyzót, fitneszbérletet vesz, ezzel azt sugallhatja: „Nézz már ki jobban, férfiasabban!”. Ha pedig mindkettőjüket befizeti valahová egy hétvégére, akkor ezzel talán azt szeretné jelezni, hogy az utóbbi időben nem volt elég idejük egymásra. A személyes ajándékok szimbolizálják, hogy a másiknak milyen szerepét szeretnénk erősíteni: a férfiasságát, a nőiességét, avagy a viszonyunk stabilitását. Friss kapcsolatnál pedig felmerülhet a kérdés: együtt ünnepeljünk-e? Érdemes rákérdezni, hogy a másik hogyan képzeli a karácsonyt – ezzel sok konfliktusnak elejét vehetjük.
Advent másként!
Hajdan a paraszti világban az év vége a mezőgazdasági munkák befejezésének időszaka volt. A töltekezés ideje; nem véletlenül esett ekkorra az advent. Jött a hideg tél, nem lehetett dolgozni a földeken, mindenki behúzódott a melegre. A hosszú, álmosító délutánokon és estéken volt idő ünneplőbe öltöztetni a lelket. Manapság az év vége az őrjítő hajsza ideje: ilyenkor vannak az év végi zárások, még utoljára mindenki mindent meg akar oldani, le akar zárni. Nincs idő lelassulni. Éves tervgazdálkodásban dolgozó világ vagyunk, mindennek december 31-e a határideje. Ez szöges ellentétben áll a paraszti életformából kinőtt hagyománnyal, hiszen egykor logikusan került a legnagyobb ünnep a munkák nélküli téli időszakra. Ma az év végi hajsza miatt épp ekkor van a legkevesebb időnk. Ezért nem tudunk felkészülni, képtelenek vagyunk nyugodt szívvel ünnepelni.
Az is szokatlan, hogy az ünnepeket három napig egymás társaságában kell töltenünk (mikor már annyira, de annyira elszoktunk egymástól). A hétköznapokon mindenkinek megvan a dolga, épp ezért nincsenek kialakult mintáink arra, mit is kezdjünk egymással.
Segíthetünk ezen, ha előre eltervezzük a napjainkat, és nem hagyatkozunk arra: milyen nagyszerű, hogy végre együtt a család... A világ úgy fordult, hogy ma már roppant nehéz egymásnak örömöt szerezni.
A karácsony azért is nagy megpróbáltatás, mert szembesíti az embereket a valóságos társadalmi helyzetükkel. A gyermek csalódott, amikor meglátja az olcsó focilabdát, mert a menő osztálytársának bezzeg márkás van. Ilyenkor nem az a baj, hogy semminek sem tud örülni, mert egy hálátlan kölyök... Az a baj, hogy nem érti, neki miért jut kevesebb; vagyis nem tud mit kezdeni a társadalmi különbségekkel. A gyerek örömét egy kínzó érzés nyomja el: pontosan érzékeli az igazságtalanságot, hogy az ő dolgos szülei nem tudták neki megvenni a drága labdát. És a gyerekek nem tudnak mit kezdeni ezzel: irtóznak attól, hogy a szegények és a vesztesek közé kerüljenek. Ezért beszélgessünk velük sokat arról, hogy nem csak a pénzen vásárolható dolgok a fontosak az életben! Sokára fogják csak elhinni nekünk, de így legalább megőrizzük a bizalmukat és a szeretetüket.
