A sorozatokra rá lehet szokni. Sőt, függővé lehet válni tőlük. Az ember minden mást félretol, s akár hajnali háromkor vagy épp munkaidőben is azt kell néznie, mert kijött az új évad.
Egyszerre nem két részt, néha egy egész évadot ledarál, azaz egymás után nézi a részeket, míg ki nem folyik a szeme. 45 perces epizódokkal számolva, egy 13 részes évaddal ez akár 585 percet, vagyis majd 10 órát kitehet.
Az Emily Párizsban című nagysikerű Netflix sorozat plakátja
Ez a függőség persze nem olyan függőség, mint a drogozás: itt inkább kedvetlenségről, nyugtalanságról beszélünk; ilyesmiket okoznak az elvonási tünetek. Ha nincs új rész, napi betevő sorozat, nincs is jókedvem, sőt stresszes vagyok, gombóc van a torkomban.
Ma a filmekben már nem a szürke mindennapjainkat akarjuk viszontlátni – nem az unalmasat és a megszokottat, amivel tele van az életünk, hanem valami olyat, ami titkos és izgalmas.
S a mai sorozatok ezeket a ritka pillanatokat gombnyomásra szállítják, akár több órán át is élvezhetjük naponta. Eljutottunk oda, ahova anyáink is eljutottak a régi szappanoperák nézése közben, akik a romantika utáni vágyukat akarták így kiélni. Ők sem vették észre, hogy minél többet néznek tévét, annál kevesebb dolog történik velük a saját életükben, s annál nagyobb bennük az üresség. Mára unatkozó „háziasszonyklub” lett az egész világból.
Napjainkban már a teljesen fiatalok, a gyerekek is sorozatnézők – gondoljunk csak a manga és az anime animációk megjelenésére, melyeket órákig, később éjjelekbe nyúlóan bámultak. A szülő pedig nyugodt volt: legalább otthon van, s nem csavarog a gyerek...
VISSZASÍRJUK A TÉVÉZÉST?
Mennyit szidtuk a tévét, hogy elveszi az életünket, esténként ott bambulunk előtte, a férjünk ott bambul előtte, megöli a családot. Hittük volna, hogy egyszer még visszasírjuk a tévézést? Hisz azt még legalább közösen csináltuk, a tévé előtt együtt rágtuk a ropit. Ma olyan korban élünk, amikor egy ebéd áráért több ezer filmhez kaphatunk hozzáférést, amelyeket bárhol és bármikor megnézhetünk. Főleg egyedül, az ágyon henteregve. A tévé, a filmek, a sorozatok és mi... A témáról Réz András (71) filmesztétával beszélgettünk.
„Amit nem látni a televízióban, az nincs is. A tévé a lelki szegények kandallója. Nem a botrány miatt kapcsolják ki a tévét, akkor kapcsolnak el, ha nincs botrány.” Régen ilyesmiket mondogattak a tévéről. A film kicsit más tészta. Ma is nézünk garmadával filmeket – csak az már teljesen másként néz ki. Mert milyenek is voltak azok a régi idők, mikor a nyári szünet vagy épp karácsony alatt a tévécsatornák kivételesen filmmaratonokat tartottak? Ilyenkor mindig fogtuk a műsorújságot, és már előre bekarikáztuk azokat a filmeket, amelyeket a világért sem hagytunk volna ki. S a reklámok ellenére is élveztük, hogy a tévé osztotta be az időnket, mert máshogy nemigen fértünk hozzá ezekhez az alkotásokhoz. Később eljött az idő, amikor menthetetlenül a televíziózást kiáltottuk ki főbűnösnek: mert káros, mert sok a reklám, mert butaságok mennek benne, mert mérgez...
S akinek nem volt tévéje, az magasabb rendű embernek érezte magát. Ma jószerivel visszasírjuk ezeket az időket, hiszen silány vagy blőd és értéktelen műsorok ide vagy oda, a tévé elé még az egész család leült. Bármennyire furcsán hangzik, azt gondolom, hogy a kábeltévézés volt az utolsó mentsvárunk, mert még közös családi programnak számított.
Nem volt mindenkinek külön laptop és tablet az ölében, hogy azt nézzen, amit akar. Esélyt adtunk a műsornak, nem akartuk mindenáron a saját akaratunkat érvényesíteni (persze, azért összeveszett a család a távirányító felett).
– Ön mint szakember mit gondol erről? Hol tartunk ma, milyennek látja a jövőt? Egyáltalán: hova futhat ki ez az egész? – kérdezzük Réz Andrást.
– Azt gondolom, hogy igen nagy bajban vagyunk. Ma mindenkinek megvan a maga képernyője, a privát mozija: mindenki saját maga műsorszerkesztője lett. Amit összeszerkesztünk, az csak a miénk, mert egyáltalán nem biztos, hogy meg tudjuk osztani egy másik emberrel. Ha pedig nincs közös tartalom, nem lesz közös hivatkozás sem: így nem tudjuk megbeszélni egymással a világ dolgait. A tévé a mozihoz képest már eleve visszaesés volt, hiszen a mozi korának az volt a lényege, hogy fizikailag is jelen vagyunk, olyan emberek társaságában, akik nem családtagok. A mozi tehát egy közösségi tér volt, míg a tévé ezt leszűkítette: így lett a család tere. Az én gyerekkoromban még teljesen normálisnak számított, hogy az ötvenlakásos bérházban, ahol laktunk, összesen három tévékészülék volt, ezért délutánonként fogtuk a sámlit, és átmentünk a szomszédba. Az egyik barátom nagyanyjánál néztük meg a Táncdalfesztivált. A mama imádta a régimódi táncdalokat, mi viszont ki nem állhattuk. Mikor aztán jöttek az olyan zenekarok, mint az Illés vagy az Omega, akkor mi örültünk. Tehát a nagyanya és az unoka generációjának volt egy közös élménye. Nem az volt a lényeg, hogy egyetértsünk, hanem a közös élmény alapján el tudtuk magunkat helyezni a világban.
– Ma már el sem tudnánk képzelni hasonlót, hogy a nagyi és az unoka egy sámlin üljön...
– Igen. Mára nem csupán a közösségi tévézés szűnt meg, de az időhöz való viszonyunk is megváltozott. Régen az emberek a televízióhoz igazították az életüket. Siettek haza, mert kezdődött a kedvenc sorozatuk. Aztán a 80-as években már nem kellett annyira sietni, hisz már fel tudták venni videóra: így egyre kevésbé voltunk kiszolgáltatva a médiának. Közben viszont el is veszítettük azt a furcsa szerveződést, amit a klasszikus műsorrend adott. Ezt a média a saját érdekeit követve találta ki: például a szappanoperák elsősorban azoknak a háziasszonyoknak szólnak, akik a nap folyamán otthon vannak. Ám az egész átalakulás már a kábeltévézés korában elindult, köszönhetően a különböző filmes és tematikus csatornáknak.
Réz András (© Nagy Attila / papageno.hu)
– A Netflix és társai pedig a következő szintet jelentették... Ma a fiatalok és az idősebbek is a Netflix köldökzsinórján lógnak.
– Amikor a streaming platformok megjelentek, minden borult, hiszen kaptunk egy hatalmas videotékát! Egy óriási filmtárat iszonyatosan sok címmel, melyek közül jószerivel választani sem lehet. Ennek kezdetben még örültünk; ám ahogy ez az egész „birodalom” teljes terjedelmében az internetre költözött, lassan kezdjük megérteni, hogy itt mi vagyunk az áru, és bennünket értékesítenek. Már messze nem arról van szó, hogy mi választunk. Az algoritmus, vagyis egy mesterséges intelligencia válogat helyettünk szakszerűen – aszerint, hogy mit néztünk, esetleg mibe kezdtünk bele. S egyszerre csak azt vesszük észre, hogy a saját világunkat tolja az orrunk alá, amelyből nagyon nehéz kilépni. Így viszont esélytelen, hogy képben legyünk a kinti, tágasabb világgal; mindig csak a saját buborékunkban forgolódunk. Sőt, nem vagyok biztos benne, hogy ki tudunk mászni belőle, hiszen roppant csábító a végtelen tartalom. Soha nem érünk a végére, mindig lesz valami, amit még nem láttunk.
Olvass tovább: Visszasírjuk a tévézést?
