„A huszadik század véres borzalma közt mennyi boldogság s gyönyörűség volt: könyv, állat, ember, szó, virág, kép, szobrok, míg nem borult hitvány ködbe az égbolt” – írja versében Faludy György. Világháborúk, Trianon, kitelepítés, reszlovakizáció: sorsdöntő események, amelyek szlovákiai magyarként egyaránt meghatározzák a kollektív tudatunkat. De vajon hogyan hat felmenőink szenvedése a mi életünkre? Egyáltalán letehetjük-e a terhet, amit dédnagyanyánk cipelt? Traumáinkról és transzgenerációs örökségünkről Tóth Erzsébet Fanni pszichológus-traumakutatóval beszélgettünk.
„…a büntetés az a fajta dolog, ami még akkor sem esik jól az embernek, ha tudja, mit követett el.” (Tóth Erzsébet Fanni – Vibók Ildi: beszÉLJ!)
Aki beszél, túlél! – vallja a perbetei származású Tóth Erzsébet Fanni, aki társadalmi traumák emlékezetének kutatásával foglalkozik a bécsi Sigmund Freud Egyetemen. 2021-ben Vibók Ildivel közösen írt könyve a beszÉLJ! címet kapta, amely a családi múlt feldolgozásának témáját járja körül. Nemrégiben Fanni egy módszertanát osztrák állami kitüntetésben részesítették.
– Másodéves egyetemista lehettem, amikor a tanárom az egyik előadásunkra behozta egy 12 éves gyermek naplóját – kezdi Fanni. – A kislány öngyilkos lett: kiugrott egy nagyon magas épület ablakából. A füzet tele volt rajzokkal, s több fogalmazásában is utalt rá, hogy valami nagyon nincs rendben körülötte. Mégsem volt senki, aki észrevette volna az intő jeleket. Annyira mély nyomot hagyott bennem a történet, hogy elkezdtem keresni, mit lehet a trauma témakörében olvasni. Később pedig a saját közösségem traumáit kezdtem kutatni…
– Manapság egyre gyakrabban találkozunk a trauma kifejezéssel. Pontosan mit nevezünk traumának?
– A korai szakirodalomban azt nevezték traumának, ha valaki túlélt egy hatalmas megrázkódtatást, például egy háborút vagy a holokausztot. Ma már azonban tudjuk, hogy a kifejezésnek sokkal tágabb jelentése van. Nagyon találó Dr. Máté Gábor (magyar születésű kanadai orvos – a szerk. megj.) megfogalmazása, aki szerint a trauma nem a külső rossz dolog, ami velünk történik, hanem ami a rossz következményeként bennünk lejátszódik. Például: szemtanúként végignézünk egy súlyos balesetet, vagy gyerekként a fülünket befogva próbálunk tudomást sem venni arról, hogy a szüleink a szomszéd szobában háborúznak. Esetleg az osztálytársunkat csúnyán kiközösítik, míg mi csendben rettegünk attól, nehogy ez velünk is megtörténjen. Ilyenkor menthetetlenül elveszítjük az irányítást, s kicsúszhat a lábunk alól a talaj. Ha pedig nem beszélünk – mert nem tudunk beszélni – az átélt eseményekről, a trauma bennünk reked feldolgozatlanul. Jó hír azonban, hogy a lelkünket meg tudjuk gyógyítani. A feldolgozás hosszú és kemény munka, de mindenképp megéri a belefektetett energiát.
„Van, aki egy trauma után megrázza magát, és a veszteségek ellenére is növekedni tud. Mégis többen vannak azok, akik egyedül – segítség nélkül – képtelenek megbirkózni a megrázkódtatással…”
– Mesélted egy interjúban, hogy te már tízévesen ismerted azokat a szavakat, hogy front, deportálás és kitelepítés. Ez is szerepet játszott abban, hogy traumakutató lettél?
– Én egy többgenerációs háztartásban nőttem fel, a családunk nagyon összetartó volt. Olykor még a nagyszüleim testvérei is átjöttek, hogy együtt ünnepeljük az Erzsébet-napot. S én minden ilyen összejövetel alkalmával hallgattam, miről mesélnek az idősek. Gyakran emlegették a háborút, az oroszokat, németeket – én pedig egy idő után rettegni kezdtem ezektől a kifejezésektől. Ilyenkor ugyanis kiült a szeretteim arcára a félelem. Mintha a múlt nem szűnt volna meg, hanem tovább élt volna bennük… Egyik nagymamámat gyerekként deportálták, a másik nagymamám családja pedig aláírta a reszlovakizációs nyilatkozatot. Így ő szlovák iskolába járt, ahol akkoriban rengeteg magyar gyereket megbuktattak. A tanáraim kezdtek el biztatni, hogy próbáljak meg ezzel kapcsolatos kutatásokat végezni. 2004-ben azonban – ha a traumakutatásnak volt is – a saját közösségem társadalmi traumáinak még nem volt szakirodalma. Ezért kezdetben a magyar, majd a közép-európai zsidó közösségek eltűnésének pszichológiájával foglalkoztam. Ám ahogy a témába merültem, rengeteg érzés, emlékek tört fel belőlem: „Ez bizony nálunk is így volt, ezt én is tapasztaltam gyerekként!” Ekkor döntöttem el, hogy váltani szeretnék, s a csehszlovákiai magyarok deportálásának emlékeit kezdtem el kutatni. Leginkább az érdekelt, hogy évtizedek elteltével mi rakódott le az emberi lélekben…
– Hogyan kezdtél kutatni?
– Az idős emberek emlékeit igyekeztem feltárni: azokét az emberekét, akik a deportálások idején gyerekek vagy kamaszok voltak. De nem az egyénre, hanem a közösségekre – családokra, falvakra vagy akár magára a felvidéki magyarságra – fókuszáltam. A legmeglepőbb az interjúk során az volt, hogy a nénik és bácsik soha nem egyes szám első személyében beszéltek magukról, mindig azt emlegették, hogy velük mi történt. Nagyon érdekelt, hogy ebben a mi narratívában hol van az én. Vagyis mi volt az ő személyes traumájuk.
– Nehéz volt ezt felfejteni?
– Nagyon, hisz rengeteg szégyenérzet, bűntudat s még több félelem tapad ehhez a témához. Én a nagycsaládi miliő hatására megtanultam ugyan, hogyan kell idős emberekkel beszélgetni, ám így is időbe telt, mire elnyertem a bizalmukat (s már nem rettegtek attól, hogy ha beszélnek, elveszítik a földjüket vagy a nyugdíjukat). Sokan bevallották, hogy bűntudatot éreznek, hisz kamaszként nekik azon a bizonyos másik helyen jó volt. Ott voltak először moziban, ott lettek először szerelmesek, s nem értették, hogy a szüleik miért vágynak annyira haza…
Az emlékezet sokrétű – a deportálásnak is ezer arca van. Sok akkori fiatalnak nem maga a deportálás, hanem épp a hazatérés volt a trauma. Ott kellett hagyniuk a szebb házat, a barátaikat… Teljesen másképp élték meg ezt a helyzetet, mint a szüleik. Az interjúk során elképesztő párhuzamos valóságokról kaptam képet.
– Hogyan lehet jól kérdezni ezekkel a témákkal kapcsolatban?
– Nem szabad ajtóstul a házba rontani, s évtizedekig tabusított témákra hirtelen rákérdezni! Inkább kérjük meg az időseket, hogy mutassanak régi fényképeket, s ezeken keresztül kérdezhetjük őket a családtagokról, a köztük lévő viszonyokról és a gyerekkoruk szokásairól. Egyik történet szépen hozza majd magával a másikat, ám ehhez idő és bizalom kell. Sajnos, én azt tapasztalom, hogy a családokban egyre inkább megszűnik a mesélés kultúrája. Már nem mesélünk hosszú történeteket, mert sietünk, s a kötelező tiszteletkörökön kívül az idősekkel sem beszélgetünk.
– El tudnád magyarázni, hogy pecsételheti meg a sorsunkat a dédi fel nem dolgozott traumája?
– Képzeljük el a jelenetet: az udvarunkba beáll egy katonai teherautó, s arra utasítanak minket, hogy azonnal pakoljunk össze, majd néhány óra múlva hagyjunk magunk mögött mindent. 1946-47 környékén járunk: alig néhány évvel azután, hogy lezajlott ugyanez a forgatókönyv, csak akkor a zsidóknak kellett menniük… Elképesztően nagy bizonytalanságot és stresszt éltek át ezek az emberek, s a későbbi rendszerekben sem tudtak többé megbízni. Féltették a saját életüket, féltették a gyerekeik, unokáik életét. Állandó készenlétben voltak, hogy mikor jönnek újra, s mikor veszik el a tulajdonukat ismét… Ha valaki abban nő fel, hogy a szülei folyamatosan bizonytalanok, számára a bizonytalanság lesz a természetes. Hiszen gyerekként ő nem játszhat, nem szaladgálhat, nem lehet önfeledten boldog – mivel folyamatosan szembesítik azzal, hogy az élete a tét. Csöndben kell lenni, jónak kell lenni, és soha-soha nem szabad kitűnni – hiszen ez volt az a viselkedés, ami korábban életet mentett. (Például, egy nőt ezért nem vettek észre az orosz katonák.) Vajon mit fog csinálni egy nő, akit ebben a szellemiségben nevelnek, később, ha egy olyan párkapcsolatba, esetleg munkahelyi szituációba kerül, ahol jelen van a verbális agresszió vagy az abúzus? Valószínűleg a végletekig tűr majd, és sosem fog merni kilépni a helyzetből. S a gyerekeinek is ugyanezt a mintát adja majd tovább… Így pecsételheti meg a dédi traumája a harmadik, negyedik generáció sorsát.
Tóth Erzsébet Fanni és Vibók Ildi közös könyve a beszÉLJ!
– És mi a helyzet a férfiakkal? Rájuk hogyan hat a folyamatos bizonytalanság és stressz?
– Amikor egy fiúgyerek nem nevethet vagy csintalankodhat, mert azzal „triggereli” a felnőtteket, az erősen meghatározza a későbbi életét. Előfordulhat, hogy a megküzdési stratégiája az lesz, hogy olyan kicsire húzza majd magát, amilyenre csak tudja, nehogy bárki észrevegye. Vagy épp „elnémul”, azaz magában tart mindent. S mi a következménye annak, ha valaki elfojtja az érzelmeit? Hogy elkezd például az alkohol felé tendálni. A kocsmában néhány korsó sör után már „szabad” olyat is, amit egyébként nem. Sajnos – főleg faluhelyen – rengeteg férfi kapta azt a mintát, hogy a gőz kieresztésére a kocsma a megoldás. Az alkoholizmus és az elfojtott érzelmek pedig nem egyszer kéz a kézben járnak a családon belüli erőszakkal is…
„A folyamatos stressz rettentően káros megküzdési mechanizmus, ami hosszú távon testi elváltozásokat is okozhat. Ha nőként folyamatosan magas a kortizolszintünk, hajlamosabbak lehetünk a hízásra. Ez legyengíti az immunrendszerünket, és attól függően, hol vannak hiányosságaink, jelentkezni fognak az egyéb problémák…”
– Kutatóként és szlovákiai magyarként hogy látod: mennyire tudtuk feldolgozni a 40-es és 50-es évek eseményeit?
– Még részben sem sikerült. Keveset tudunk például arról, mi történt az egyes községekben. A mostani szlovákiai magyarok jelentős része azért élhet ebben az országban, mert a felmenőik szlováknak vallották magukat. Arról azonban, hogy voltak teljes magyar falvak, melyek ezt az utat választották, nem illik beszélni. Van tudomásunk olyan esetről is, amikor az egyik testvérnek mennie kellett a vagonba, a másik viszont lefizette az orvost. Betegnek és szlováknak vallotta magát, így ő maradhatott a házában. Voltak tehát hatalmas családi konfliktusok is, melyeket megint csak érdemes lenne felfejteni. A reszlovakizációs döntés miatt az elődeink a saját házukban maradva élhették túl a 40-es éveket – s így kaphattunk mi is életet, jövőt tőlük. Mindannyiunknak – magyaroknak, szlovákoknak, katolikusoknak, reformátusoknak – tele van a hátizsákja az efféle nehéz történetekkel.
– Számodra mit jelent a kisebbségi magyar lét?
– Bár már jó ideje elköltöztem Szlovákiából, nagyon sokat járok haza. Be kell vallanom, számomra évekbe tel, mire levetkőztem a kisebbségi identitásomból adódó negatív hozadékokat. Rengetegszer hallottuk a nacionalista szlovákoktól, hogy mi kevesebbet érünk, mert magyarok vagyunk. Megtanultunk azzal együtt élni, hogy bizonyítanunk kell azért, hogy elfogadjanak minket. A helyzet akkor sem könnyebb, ha Magyarországra megyünk, mert ott meg azon igyekszünk, nehogy valaki észrevegye, hogy éppen csallóközi vagy palóc nyelvjárásban beszélünk. Ez is egyfajta szorongást, görcsösséget okoz, hisz ilyenkor valamiféleképp megtagadjuk, pótcselekvésekkel rejtjük el azt, hogy valójában kik vagyunk.
– Hogyan lehet egy nemzedékeken át öröklődő rossz láncot megszakítani?
– Ha szégyenben és félelemben élünk, az a létezésünk minden egyes területére kihat. A testünkre, a lelkünkre, a közösségünkre, a házasságunkra, a karrierünkre is. Ezért kell ezekkel a témákkal foglalkozni – s mindenekelőtt beszélni! Igen, arról is, ami kellemetlen! Hiszen valljuk be: nemcsak áldozatai, de tettesei is voltunk a 20. századnak. Voltak szlovákiai magyarok, akik például közreműködtek a zsidók elhurcolásában, ráadásul a vagyonuk egy részét is megkapták. Sőt, a deportáltjaink egy része is az elűzött németek faragott bútoraival tért haza Csehországból. S a közvagyonhoz való viszonyunk is ellentmondásos. Elődeink ugyanis – tekintve, hogy elvették tőlük a földjeiket, állataikat – nem egyszer úgy próbáltak túlélni, hogy a közösből vittek haza. Nézzünk csak körül: mennyire jellemző ez a napjainkban? Vagy egy másik példa: mennyiszer fordul elő, hogy megszégyenítünk egy szlovákiai magyart, aki szlovák nemzetiségűt mutat be párjaként? Ugyan, nem találtál „rendes magyart” magadnak? – hangzik az ítélet ilyenkor. A polgármesteri választások kapcsán pedig még mindig hallani olyan felszólításokat, hogy „csabaira ne szavazz”. (Avagy ne bízz meg betelepült emberben.)
Ha ezekről a feszültségekről nyíltan beszélnénk, fel tudnánk vállalni azt is, hogy mind a csehszlovákiai magyarság, mind a magyarországi szlovákság kiszolgáltatott volt a hatalomnak. A rettegett nyilasokhoz vagy a padlássöprőkhöz is gyakran azért csatlakoztak, mert így próbáltak kiszakadni a nyomorból… Hát, ezek miatt a dolgok miatt kellene beszélgetni. De nem csak a múltról: a jelenünkről is.
Mire figyeljünk, ha szakembert választunk traumáink feldolgozásához?
„Fontos, hogy olyan szakembert keressünk, akinek nemcsak képesítése, de szakmai gyakorlata is van traumakezelésben” – hívja fel a figyelmet Tóth Erzsébet Fanni. „Egy diploma általános pszichológiából ugyanis közel sem garancia arra, hogy az illető a traumafeldolgozásban is segíteni tud. Ahhoz, hogy valaki traumatizált emberekkel foglalkozhasson, egyfelől szakképesítések kellenek. Másfelől fontos, hogy képes legyen olyan bizalmi légkört kialakítani, amelyben a klienssel a legmélyebb sebekig leáshatnak. Van, hogy ez az első szakember lesz, de gyakoribb, hogy egy hosszabb utat bejárva találjuk meg azt, akivel hatékonyan tudunk együtt dolgozni.
