A 70-es években születtem, nem vagyok már mai gyerek. Van egy öt és egy másfél éves kislányom. Mióta a gyerekek megszülettek, minden felgyorsult körülöttem. Néha azon kapom magam, hogy elgondolkodom, hányadik születésnapomat fogom ünnepelni. Aztán eszembe jut: maholnap 46 éves leszek…
„Közelebb vagy az ötvenhez, mint a húszhoz!” – ugrat a feleségem. Nem piszkálódik, csak próbál megfékezni. Azt mondja, a koromhoz képest túlhajszolom magam, s már nagyon várja, mikor csillapodom le. Pedig tudja ő is: nem tehetem. Vállalkozom.
(© Kelsey Wroten / The New York Times)
Hol leszek én már akkor...
Gondolnom kell a kislányaim jövőjére. Fontos, hogy ha felnőnek, legyen egy alaptőke a számlájukon. Végtére is ki tudja, hol leszek én már akkor… Szinte hallom, ahogy a feleségem erre egy félórás monológgal válaszol – szerinte ugyanis a férfiakat megfiatalítja az apaság. Nem tagadom, lehet ebben némi igazság. Csak épp a hétköznapjaimból nagyon is hiányzik a fiatalos lendület...
Amikor este hazaérek, pihenésre vágyom, ehelyett apaszerepbe kell bújnom. Általában imádom, ha gyerekzsivajtól hangos a ház, néha viszont – amikor még egy meccset sem tudok normálisan végignézni – a ricsajtól falra mászom. Van, hogy csak úgy halkan dúdolgatok: „Pohoda, klídek, tabácek...” Aki ismeri a legendás dalt, annak nem is kell több magyarázat. Nyugalomra vágyom. Talán túl öreg vagyok már a kakis pelenkához…
Hercegnőim
40 éves voltam, amikor az első kislányom megszületett. Leírhatatlan érzés fogott el. Megpusziltam a kis arcocskáját, és a fülébe súgtam, hogy ő lesz az én hercegnőm. Történjék bármi, mindig a tenyeremen fogom hordozni… Azóta öt év telt el, de a lányom még mindig képes kikövetelni magának, hogy a „pehelykönnyű” 17 kilójával a magasba dobáljam. Szuperhősnek – az ő szuperhős apukájának – lát, aki elbír mindent és mindenkit… Igen, lehet, hogy ez így is látszik. Kívülről.
Másfél éve aztán a másik hercegnőnk is megérkezett az életünkbe. S én hálás vagyok. Hálás az Istennek és hálás a feleségemnek, hogy két tüneményes gyerek édesapja lehetek. Mégis vannak napok, amikor szorongok. Önkínzó módon számolgatom, hogy ha 10 évvel korábban – mondjuk harmincévesen – váltam volna apává, mennyire más lenne most az életem. Nem kellene attól rettegnem, hogy megérem-e a lányaim diplomaosztóját vagy az első unokám születését. S talán az óvodává avanzsálódott nappalink sem bosszantana ennyire.
Apa sajnálja…
Ideális esetben – már ha létezik ilyen a gyermekvállalásban – nekem már nem Barbie babáznom kellene a lányaimmal, hanem pályaválasztási tanácsokat adnom nekik. Vagy azon morfondíroznom, hogy elengedhetem-e őket az első diszkós estjükre. A nálam mindössze két évvel idősebb bátyámnak egy 18 éves lánya és egy 15 éves fia van. Az anyósom az én koromban már kétszeres nagymama volt. Apám 26 éves volt a bátyám születésekor, illetve 28, amikor én jöttem világra. Jómagam ezzel szemben először 40, másodjára 43 évesen lettem apa. Az utolsó pillanatban ahhoz, hogy még láthassam felnőni a gyerekeimet…
Irigykedve nézek a középiskolás osztálytársamra. Egy szem lányának tavaly volt a szalagavatója. Igaz, a feleségével elváltak, de ő legalább időben kezdte a családalapítást. Mindig azt mondja, hogy sokkal öregebb nálam, mert én még csak most kezdtem az életet, ő pedig hamarosan az oltár elé vezeti a lányát, aztán várhatja a nagypapaságot. Éles ellentét, hogy míg ő az unokáiról beszél, addig én itt babázok a kislányaimmal.
Csak számolok és számolok. Ha a lányaim is 40 évesen vállalnak gyereket, akkor én 82 éves leszek, amikor megszületik az első unokám. Beleborzongok, mikor arra gondolok, hogy a gyerekeim a 2100-as éveket is megélhetik. Nem tudom, milyen világban nőnek majd fel, de egy biztos: a tempóval én már most sem tudok lépést tartani. Virtuális valóság, elektromos roller, ökoautó, kutyachip, ide chip, oda chip… Mi lesz itt 80 év múlva?
Mindenesetre addig, amíg tudom, egyengetem a lányaim életét. A férfiak átlagéletkora Szlovákiában 73 év. Ha reálisan nézzük, nekem már csak annyi időm maradna, hogy a lányaimat elvezessem a diplomáig. Az unokákat vagy megélem, vagy nem. Ez a félő igazság. Apa sajnálja… De ígéretet tettem, hogy száz évig fogok élni! És az a célom, hogy az ígéretemet be is tartsam.
Bárcsak hamarabb születtetek volna meg
No, de ki tehet róla? Csakis én. Nem szidom a mai társadalmat, sőt a rohanó világra sem foghatok mindent. Mi rendezzük be az életünket, a sors pedig olykor megviccel minket. Csalódás után talpra állás: ez ment nálam évtizedeken át. Voltam már házas, születhetett volna gyerekem korábban is. Az a házasság viszont egy elhibázott döntés volt. Elváltam, és ha őszinte akarok lenni, örülök, hogy nem jutottunk el a babatervezésig. Újrakezdtem, de későn találtam meg a megfelelő társat.
A 10 évvel fiatalabb feleségemmel 8 éve élünk boldog házasságban. Ezt a kapcsolatot szeretném jól csinálni. Csak félek, hogy nem lesz elég időm rá. Apám szerint az élet éppen olyan hosszú, mint amilyenre nyújtjuk. Engem az sem nyugtat meg, ha ez igaz. Mi lesz a lányaimmal, ha én már nem leszek?
A férfiak órája is ketyeg…
Feleségem édesanyja sokat segít a családi teendőkben. Ha munkáról van szó, olyan a teherbírása, hogy meghazudtolja a korát. Férfiemberként én kidőlök mellőle. Fantasztikus nő. Ha huszonévesen váltam volna apává, vajon én is ilyen fantasztikus lennék? Persze, remek karrier áll mögöttem, és semmi okom nincs szerénykedve kételkedni ebben. Amit akartam, elértem: 17 éve vagyok elismert vállalkozó, bejártam Európa legszebb városait, találkoztam a kedvenc sztárfocistámmal, valamint annyi barátra tettem szert, hogy úgy gondolom, mindig lenne legalább 10 ember, aki befogadna, ha rászorulnék.
„Mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt: Van ideje a születésnek és a halálnak; ideje az ültetésnek és az ültetvény kiszedésének” – olvasható a Szentírásban. Ennek kénytelen vagyok igazat adni. Mégsem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy bár azt a bizonyos biológiai órát a nők orra alá szokták dörgölni, bizony a férfiaké is ketyeg.
Ötven évvel ezelőtt a fiatalok számára biztosítva volt a jövő. Tizennyolc évesen beléptek a legközelebbi gyárba: nulla félelemérzettel három műszakban robotoltak, nem kellett attól tartaniuk, hogy egyik napról a másikra kiteszi őket a főnökük. A keresetükből aztán házat építettek, autót vettek, és már nősülhetettek is. Ezzel szemben ma két diploma és két nyelvvizsga után sem érezheti magát versenyképesnek az ember a munkaerőpiacon. Sok fiatal mamahotelben él, illetve papabankból vásárol: semmi sem garantálja, hogy ami ma biztosnak tűnik, az holnap is az marad.
(© Gracia Lam / The New York Times)
Apa hagyatéka
No, de hogy valami pozitívumot is kiemeljek: mégiscsak van egy kétségbevonhatatlan előnye annak, hogy 40 fölött lettem apa. Mégpedig az, hogy sokkal többet tudok a világról, mint egy fiatal.
A sikereimből és a kudarcaimból a gyerekeim nap mint nap tanulhatnak. Kiforrott, erős jellem vagyok – hisz volt elég időm kiismerni önmagam. Tudok különbséget tenni jó és rossz között, s én már nem álmodozom – nekem céljaim vannak. Ezeket igyekszem elérni, de el is tudom engedni őket, ha úgy látom jónak. A lányaimnak persze én vagyok a legerősebb és a legokosabb – pedig se erős, se okos nem vagyok. Csak kitartó.
A statisztikai hivatal 2021-es adatai szerint Szlovákiában több mint két és fél millió nő él – arányban több, mint férfi. Egyszerű képlettel kiszámolva 1000 férfira 1034 nő jut. Mégis, mennyien vannak azok, akik hosszú éveken át sem tudják – vagy akarják – megtalálni az igazit…
Szeretnék nyomot hagyni a lányaim életében, ezért magam helyett a jövőnek egy időkapszulát küldök. Elhatároztam, hogy egy vaskos albumban megőrzöm a régi fotókat; felkutatom a családfámat egészen az 1800-as évekig visszanyúlóan, és minden képhez csatolok egy magyarázatot. Ez lesz a gyermekeim, unokáim öröksége. Mert gyökerek nélkül a fa is elkorhad…
A család az erő gyűjtőhelye. A szülők, a testvérek, a nagyszülők alkotják az erővonalat, amelyek összekötnek bennünket. Ha felnőnek a lányok, első körben azt tanácsolom majd nekik, hogy harmincéves korukra igyekezzenek megtalálni életük párját, mert minden percért kár, és az életet nem lehet újrakezdeni. „Ideje a kő eldobásának, és ideje a kő összeszedésének; ideje az ölelkezésnek, és ideje az öleléstől való tartózkodásnak. Ideje a keresésnek, és ideje az elveszítésnek” – olvasható a Prédikátor könyvében. Ideje bizony. Mindjárt 46 vagyok...
Németi Róbert
