Már sokszor megírtam, de a meleg érkeztével nem tudok másra gondolni, csak nosztalgiával emlékezem a fesztiválozós, stoppolós, csavargós nyarakra.
Gondolok a kihalófélben lévő srácokra, akik hátukon a gitárral, hosszú hajjal bandukoltak, akikkel aztán újra meg újra összefutottunk, akik véletlenül pont mellettünk vertek sátrat. A testem emlékszik a tanév végi levegőre, melyben benne éreztük a fürdés, csavargás, bulizás... a szabadság illatát.
Most, amikor hirtelen megint nyár lett, mi – harmincasok, negyvenesek és családosok – megint ezekről az időkről beszélgetünk. Soroljuk az élményeket tizenéves korunkból, a sátorozásról meg a sátoron kívül alvásról, a találkozásokról, a bandázásról, a részeg éjszakákról.
És kimondjuk. Kimondjuk, amit kifelejtettem a felsorolásokból. Egy nagyon fontos dolog, talán a legfontosabb, amiről az egész szólt. A szerelem.
Mindegyikünk folyton szerelmes volt. Vártuk és lestük a szeretett lényt, mikor, honnan és kivel jön, nyomoztunk utána, álmodoztunk róla. Szinte mindegy volt, mi szól a nagyszínpadon. Sokszor el sem jutottunk a kiválasztott koncertre. Néha pedig pont ott lötyögtünk a színpad előtt, sörrel és cigivel a kezünkben.
Táncoltunk, csókolóztunk, ölelkeztünk, fürdőztünk ruhában és anélkül, sokat nevettünk. Hangosan és szabadon.
Nem aludtunk, alig ettünk, a hajunk ragacsos volt a portól, csak a fogmosás jelentett némi megtisztulást.
Most pedig nézünk egymásra, kissé megöregedve, de mosolyogva. Én például azon mosolygok, hogy egy illat, egy dallam képes volt kiverni a fejünkből a felnőtt élet mindennapi dolgait. Megállította a felém közeledő feladat-cunamit, kitörölte a listákat. Egyáltalán nem bánom.
