Kata mondja: Háromszobás blokklakásban lakunk a két fiammal. Az egyik hamar hazahozta a kedvesét, együtt aludtak. Először csak hétvégén, majd egyre gyakrabban. A végén megszoktam a kislányt, összebarátkoztunk, segített mosogatni. Tudtam, még semmi komoly. Aztán a kislány elmaradt, jött egy szőke, két hét múlva egy hamvasszőke. Ma már nem is bírom követni őket.
Az elején még paráztam, mert elveszítettem a fonalat. Ma sem értem a fiamat: mire jó ez? Mert nekem nem jó. Csodálkozom a kislányokon is, mikor délben ásítozva előmásznak. Nem szégyellik magukat?! Hát, nem szégyellik. Ilyen lett a világ.
(© facebook.com/ColumbiaContemporaries)
Hogyan fogadjuk?
Edina abban a hitben élt, hogy az még messze van. Aztán egy nap villámcsapásként érte, hogy Marci, a fia azt mondta: „Anya, meghívtam hozzánk Mónikát.” Mónika a barátnő volt, és Edina csak kapkodta a levegőt. Amikor Mónika megérkezett, Marci bemutatta, és már mentek is szórakozni valahová. Késő éjjel, amikor Edina már régen aludt, érkezett Marcitól egy SMS, hogy Mónika lekéste a vonatot, és ott fog aludni náluk. „Ugye, nem baj?” Edina csak reggel olvasta el az üzenetet, és délután kettőkor kérdőn nézett a férjére, hogy a fiatalok egyáltalán kijönnek-e még ma a gyerekszobából. Arról szégyelltek beszélni, mi történhetett odabent, hogy még délután is ilyen mélyen alszanak…
„Amikor én tizenhét éves voltam – meséli Edina –, elképzelhetetlen volt, hogy hazavigyek egy fiút. Pontosabban: eszembe se jutott. Azóta az erkölcsök elszabadultak, a gyerekek csak a saját vágyaikat követik. Mi pedig engedünk, hogy az legyen, amit akarnak.
Én még most is azon töprengek, hogyan fogadjam a cserélődő barátokat, barátnőket. Ahogy tudom, a többi szülő is tanácstalan. Pali, a kollégám mesélte, hogy azt hitte, az ő kislánya még nem jár senkivel, s ha igen, legfeljebb kézen fogva sétálgat. Aztán majd földre ült, amikor meglátta az utcán tizenhat éves kislányát: éppen szenvedélyesen csókolózott egy „lepukkant” fazonnal.
Azonnal megértette, hogy a lánya nem csak sétálgat ezzel az alakkal. Kedve lett volna odarohanni a lányához, és elmarni mellőle a fiút. De nem tette, hanem hátat fordított, és beosont a mellékutcába. Szégyellte magát a lánya helyett is.
De hiszen két gyereke van!
Pali azonnal elment egy pszichológushoz (egyik ismerőse jól ismert egy pesti szakembert). A pszichológus szerint Pali jól tette, hogy nem ment oda a lányához. Nem kell beleavatkozni! Az viszont helyes, ha megbeszéli a gyerekkel a veszélyeket – és mit várhat egy egyéjszakás kalandtól. (Semmit.) Továbbá a fogamzásgátlást is, valamint azt, hogy milyen fazont nem látnak szívesen. Mert azért közbe lehet avatkozni, ha a lányunk a környék legnagyobb gazemberével kavar. Az apuka a végén kóválygott a racionális tanácsoktól. (Ma már ennyi a szerelem?!)
Zsuzsa még nagyobbat csalódott. Amikor tizennyolc éves fia naponta kétszer kezdett zuhanyozni, és literszám öntözte magára a kölnivizet, Zsuzsának leesett a tantusz: van valakije, és úgy látszik, komoly! Egyenesen megkérdezte a fiától, hová jár. Akkor a fiú elmondta, hogy egy hölgyhöz. A válasz Zsuzsának még imponált is, egészen addig, míg ki nem derült, hogy a kedves egy harmincegy éves elvált asszony, két gyerekkel. Zsuzsa éjjel-nappal imádkozott, hogy minél előbb legyen vége a viszonynak.
Mit tegyünk, hogyan fogadjuk az új „szerelmeket”?
Beszéljünk velük egyszerűen, tanácsolja Pali pszichológusa. S ami a fő: ne célozgassunk. Az alkalmi barátokat, barátnőket nem kell meghívni a vasárnapi ebédre. Kínáljuk meg inkább csak kávéval őket. És közben gondoljunk arra, hogy még nagyobb zavarban vannak, mint mi. (Vagy legalább reméljük, hogy meg vannak illetődve, még ha nem is ez jön le az arcukról...)
„Je suis Juliette…”
Sokkal rázósabb esetek is előfordulnak. Judit serdülőkorú fia egy franciaországi cseretanulmányút során megismerkedett egy francia kislánnyal. Szegény lánynak aztán az az ötlete támadt, hogy a következő nyáron meglepetésképp meglátogatja a „szerelmét”. Két barátnőjével kelt útra. Meg is találta Tamást, aki majd elájult, amikor meglátta Juliette-et. Mivel más nem jutott eszébe, meghívta haza a kislányt. Másnap meg elment táborozni a barátaival, mert ez már régen meg volt beszélve. Juliette ott maradt az elvált anyukával, a barátnők már továbbutaztak, be akarták járni az országot. „Tamás elment, én meg ott álltam azzal a szomorú francia kislánnyal, aki nem tudott rendesen angolul, még beszélni se tudtunk – mesélte Judit. – Tamást legszívesebben felpofoztam volna, de a lányra is dühös voltam.”
Ha a barátok és barátnők túl gyakran cserélődnek, a szülőnek joga van ezt szóvá tenni, még akkor is, ha a gyerek már felnőtt ember. Másrészt viszont, gondoljunk arra: Mikor ismerje ki a fiatal a másik nemet, ha nem akkor, amikor még szabad? Az ágyban hamar kiderül, hogy nem illenek össze. S a lány, fiú egyéb „kvalitásaira” is fény derül.
A tapasztalatlan ember könnyen megüti a bokáját. Persze, nem jó, ha gyakran cserélődnek a partnerek: az valami bizonytalanságra utal. Régen a fiatalok hamar összeházasodtak, még a húszas éveik elején – a lányok teherbe estek, s általában a terhesség miatt kellett összeházasodni. Mára (mivel a fiatalok előtt kinyílt a világ, több a lehetőségük, s a lányok sem akarnak azonnal férjhez menni, kicsit élni, dolgozni szeretnének) nem akarnak fejest ugrani a házasságba. A szerelmet viszont ki akarják tapasztalni – ezért hazacuccolnak néha a „partnerükkel”.
Pozitívum, hogy az egész ismeretség a szülő szeme előtt játszódik le. Nem kell meglepetésektől tartani, később sem. És a tiltás szinte soha nem válik be. Előfordulhat, hogy ha a szülők kerek perec megtiltják a lánynak vagy a fiúnak az ismeretséget, egyszerűen megszökik otthonról, elköltözik.
