Dikácz Zsuzsanna az ipolyszalkai tájház vezetőjeként mondhatni „semmi újat” nem csinál. És éppen ez a lényeg. Minden a régi: a sparhelt, a kemence, a befőttek, a rongyszőnyeg… Zsuzsanna ugyanis a hagyományok megőrzését tartja a legnagyobb értéknek, valamint ezek átadását a mai generációnak. „Nem az a cél, hogy visszavigyük a gyerekeket a régi világba, hanem hogy a tudást a múltból a mába hozzuk.” – vallja.
Zsuzsanna szerint az emberiség nem engedheti meg magának, hogy a régiek tudása feledésbe merüljön. Hiszen még él az a generáció, melynek ez volt a mindennapi élete! Most kell lépni, amíg nem késő. Ez a legautentikusabb értékmentés, ami évtizedek óta a szlovák–magyar határ mellett folyik. Egy idő után aztán ez az álom olyan nagyra nőtte ki magát, hogy több, nagyobb helyre lett szükség a munkához. Hosszas utánajárás, tervezés és egyeztetés után végül egy hatalmas kenderház épült a szerény, több mint százéves tájház mellett. (© Fotó: Cséfalvay Á. András)
„Valahogy mégis megokosodott a világ, megcsendesedett. Az emberek ráismertek az élet rendjére, hogy akik együtt kell éljenek ezen a földön, azok között békességnek kell lenni. Hogy a föld egymáshoz fűzi az embereket, s közös kötélen vonszoljuk valamennyien a sorsot” – olvashatók Wass Albert elgondolkodtató sorai az ipolyszalkai tájház weboldalán.
És hogy hogy indult a történet?
„A hagyományőrzéshez a Csemadok által kapcsolódom” – kezdi Zsuzsanna. „Harminc évig a helyi szervezetet vezettem, tizenöt évig titkárként, aztán elnökként. 1999-ben a Fórum Kisebbségkutató Intézet egy több hónapos iskolázást szervezett a hazai magyar nonprofit szervezetek vezetőinek. Ott rengeteget tanultam a hatékony működésről, s azóta is erre helyezem a hangsúlyt, mert a jövő szempontjából csak ennek van értelme. Itt tanácsolták azt is, hogy a pályázatok sikeressége érdekében mindenképpen alapítsunk egy polgári társulást. Így is történt: és mi felvirágoztattuk a helyi kultúrát. Akkor már évtizedek óta rendszeresen megszerveztük az Ipolyparti Randevú dal- és táncünnepélyt, valamint a Gyermekfolklór fesztivált. Azt tapasztaltam, hogy a gyerekek nagyon szívesen jönnek a próbákra, fellépésekre. Lelkesek voltak, de a hétköznapi hagyományokkal nem találkoztak.
Dikácz Zsuzsanna
Ekkor kezdtünk el nyári kézműves táborokban gondolkodni – ám ezekhez kellett egy hely. 2000-ben még a sportcsarnokban tartottuk meg a táborunkat, akkor 36 gyerek vett rajta részt. 2003-ban aztán megvettünk egy öreg házat: felújítottuk és bevezettük a villanyt. Ebből lett a tájházunk. Az ötödik évben már 120 gyerekünk volt, s a táborozás több turnusban zajlott. Voltak, akik szőttek, fontak, kenyeret dagasztottak, hímeztek, íjászkodtak.
A kibővített tájházban a bentlakás is megoldható volt, 50-60 gyerek mindig itt töltötte a nyári szünet egy részét, s jó néhányuk visszajáró táborozó. Az évek alatt pedig kinevelődött egy olyan gárda, akik ma már vezetik a foglalkozásokat, besegítenek a munkába. Egyre több fajta kézműves foglalkozásunk lett, s egyre több táborra volt igény. 2004-ben meghirdettük a 100 évet vissza az időben gyerekprogramot. Néhány hét alatt 36 iskolai csoport fordult meg a tájházunkban. Akkorra már beüzemeltük a kemencét is, s a gyerekekkel kenyeret készítettünk.
„Az volt az álmom, hogy a gyerekek úgy jöjjenek ide, mintha a nagymamájukhoz mennének. Ezért is szabadabbak egy kicsit a mi táboraink, nincs teljesen kötött program. Hiába is mondanám este 11-kor, hogy „Jól van, már aludjatok!”, ha mi akkor dagasztunk meg beszélgetünk. A gyerekeket tényleg érdeklik a saját alkotásaik. Ez az az élmény, amit elveszünk tőlük azzal, ha mindent megveszünk nekik.”
Sokan mondják, hogy minden apró alkotást megőriztek, amit itt az évek alatt készítettek. Az első táborozóink mostanra bizony már több mint 30 évesek, de itt-ott beállítanak hozzánk, elmesélik, mivel foglalkoznak, hová sodorta őket az élet. Ezek nagyon pozitív visszajelzések. Volt egy időszak, amikor a civil szervezetek alkalmazhattak embereket napi négy órában, akkor 35 emberrel dolgoztunk együtt. Volt olyan nyarunk, hogy több mint ezer gyerek fordult meg nálunk Szlovákiából, de Magyarországról is, hiszen itt vagyunk a határnál. Abban az időben volt még egy másik házunk is a faluban, ott volt berendezve a szövőműhely. Végül eladtuk, mert messze volt, és már akkor is tudtam, hogy közvetlenül a tájház mellett kellene bővítenünk, az megfelelne az igényeknek. Mellettünk volt egy öreg vályogház, azt sikerült megvásárolni a telekkel együtt, s egy darab földet a falu is eladott nekünk: most van egy szép nagy területünk.”
A kenderház tervei és építkezési folyamatai
– Ide álmodták meg a kenderházat?
– Pontosan. Én személy szerint 2012-ben hallottam először a kenderbetonról. Akkor ismerkedtünk meg Fülöp Tamással, aki Magyarországon a kenderbeton ökológiai építkezési mód egyik úttörője. Nekem nagyon tetszett az ötlet – főleg, amikor megtudtam, mennyi előnye van ennek az építkezési módnak –, ráadásul mi már előtte is foglalkoztunk a kender feldolgozásával orsón, guzsalyon. Sőt, vetettünk is kendert. Akkoriban ez csak egy álom maradt, nem volt rá anyagi forrás. Az, hogy ma mégis áll a házunk, a RE-START akcióprogramnak köszönhető, s az Interreg pályázatból kaptunk rá pénzt. A RE-START lényege egyébként az, hogy az időseket visszahozzuk a közösségi életbe, hogy még át tudják adni a tudásukat. Nyugdíjasaink pedig jönnek, és mutatják, hogy készül a lakodalmas kuglóf, a tökös-mákos rétes – sőt, sütünk megrendelésre is!
Fülöp Tamás
– Mennyire sikerül a gyerekeket bekapcsolni ebbe a programba?
– Tizenöt éve kezdtük el a Régiónk öröksége című iskolai programot. Ennek keretén belül a helyi iskola rendszeresen jár ide, és a környék településeinek óvodásai is úgy nőnek fel, hogy a már elfeledett ismereteket átadjuk nekik. Nem az a cél, hogy visszavigyük a gyerekeket a régi világba, hanem hogy a tudást a múltból a mába hozzuk. Most kell élni, és felhasználni az őseink tudását. Minden gyereknek tudni kellene, hogyan kell gyertyát önteni, hozzá kanócot készíteni, na meg kenyeret dagasztani, kötelet fonni, szőnyeget szőni. Mi itt a korongozáson, az agyaggal való munkán kívül csuhéval is dolgozunk. A hímzés szintén része a kézműves tevékenységeinknek, ahogy a festés is. Falapokra, vászonra népi motívumokat festünk, s már gravírozni is tudunk. Emellett nemezelni is szoktunk: itt minden természetes anyagból készül.
„Kosarat is úgy fonunk a gyerekekkel, hogy ők már előtte látták, hogyan ültettük a vesszőnek valót, s majd ősszel újra együtt megyünk leszedni is. Nehogy azt higgyék, hogy az csak úgy magától kerül ide! Mindig folyamatokban kell gondolkodni, s ezt ők a saját bőrükön tapasztalják meg. Az őstudást kellene valahogy összekaparnunk és továbbadnunk.”
– Egyébként jól megfigyelhető, hogy a gyerekek gondolkodása, rálátása a világra az alatt az egy hét alatt, amit minden évben itt töltenek, hogyan változik. Persze jó értelemben: itt egyszerűen magukba szívják a tudást.
– Csak gyerekekkel foglalkoznak?
– Nem, ugyanúgy vannak felnőtt alkotótáboraink, -hétvégéink is. S ha bárki megáll nálunk, mert hallotta, mi folyik itt, szívesen megmutatjuk neki a szövés, a fonás, de akár még szappanöntés csínját-bínját is. És ne felejtsük el, hogy ott vannak az évkörön belüli befőzések. A régi generáció természetesnek vette, hogy a termést valamilyen módon elraktározza a téli hónapokra. Az anyatermészet mindent megad nekünk, amire szükségünk van. Az évet mi a medvehagyma szedésével, eltevésével kezdjük. Sokáig nem tudtuk a módját, hogyan rakjuk el, majd valahogy a tájházhoz keveredett egy 80 éves bácsi, ő mondta el a receptet. A medvehagymát le kell darálni. Egy kilóhoz három púpos evőkanál parajdi sót teszünk, összekeverjük, üvegekbe rakjuk, majd a tetejére olajat vagy olívaolajat öntünk. Így sokáig eláll. Kikísérleteztük, és ez a módszer a sóskával is remekül működik. Ősz végén tormát, céklát rakunk el. Mindent tűzön teszünk el, tartósítószer nélkül. Az a titok, hogy az üvegeket jól le kell zárni, majd pedig szárazdunsztba tenni. A bodza pedig a legnagyobb vírusölő növényünk: bodzabogyóból lekvárt csinálunk, a virágból szörpöt – körülbelül 400 litert évente. A táborokban a gyerekek aztán ezt fogyasztják. Teszek bele citromot, az is vírusülő. Emellett terem nálunk málna, eper, szamóca, illetve rengeteg gomba nő errefelé.
A tájházban most is számtalan programot szerveznek gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt
– Milyen helyiségek lesznek a kenderházban?
– Nagy konyhánk lesz és tárolóhelyiségeink, ezeken kívül szövőműhely és korongozó – a földszintre pedig egy kis recepció kerül. Az előtérből lehet majd az emeletre menni, ahol kétágyas szobák, illetve mellékhelyiségek lesznek kialakítva, emellett nagy szükség van egy irodára is. Abban bízunk, hogy beindul az Alsó-Ipoly mente turizmusa. Tölgyesnél kenuzni lehet, Letkésnél van kikötő; a kerékpárutak mellé pedig egy pályázat segítségével hamarosan elektromoskerékpár-töltő állomást telepítenek. Helembánál elkészült a híd, megnyitják az utat. Mi pedig ki tudjuk szolgálni az ide ellátogató turistákat. Szállás lesz, beindítjuk a kemencét, s közben az emberek kézműveskedhetnek. Ezek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy egyre többen ismerjék meg a munkánkat.
– A kenderház egyébként eredetileg L alakban épült volna: egy olyan nagy helyiség kapott volna még itt helyet, ahol megrendezhetők lettek volna a régi százszemélyes táncházak, ezeket szerettem volna visszahozni – bele kellett azonban férnünk a pályázati feltételekbe. Sajnos csak a szükséges összeg felével rendelkezünk, ezért elhatároztuk, hogy a cél érdekében gyűjtést szervezünk, s majd fokozatosan fejezzük be az egyes részmunkákat. Most annak örülünk, hogy a ház tető alatt van: az ügyes kivitelezőknek köszönhetően két hónap alatt felhúzták. A konyharészt már jövő nyáron szeretnénk birtokba venni, amint beindul a táboros szezon.
– Ha már az Ipoly menténél járunk: melyik települések alkotnak egységet?
– Hét faluról van szó. A magyarországi részen található Ipolytölgyes és Letkés, a szlovák részen pedig Ipolykiskeszi, Ipolyszalka, Bajta, Leléd és kicsit lejjebb Helemba. A régi időkben Ipolyszalka központi szerepet töltött be, itt volt a jegyzőség is.
„Egy alkalommal felelevenítettük a hét település lakodalomhoz kötődő szokásait, és előkerültek a népviseletek, a régi ünneplő viseletek is. Ennek a régiónak az a különlegessége, hogy a ruhákon megjelenik a darázsfészkes berakás, amit eddig sehol máshol nem figyeltem meg.”
– Azt tudni kell, hogy ez a földrajzi régió három folyó ölelésében alakult ki az évszázadok során: az Ipoly, a Garam és a Duna határolja. Milyen kár, hogy a gyerekek az iskolai földrajzórán a Nílus jelentőségéről tanulnak, de arról, ami itt van a szülőföldükön, nem is tudnak. Mária Terézia korában Szalkának mezővárosi rangja volt, s a neve bizony nem véletlen: Szalka – kaszál. A víz mellett ugyanis sok kaszáló volt. A gazdák nem adták el a földjeiket a vasútnak, így Szalkából nem lett város – akár mondhatnánk azt is, hogy visszafejlődtünk. Ám én ennek csak örülni tudok, mert így a természeti szépséget, ami körülvesz minket, nem tette tönkre semmi – még felfedezésre vár. És éppen ezt a célt szolgálja majd a kenderházunk is.
– Milyen terveik vannak még?
– Szeretném, ha a régióban kialakulna egyfajta tájházmozgalom, és több helyen elkezdődne ilyen jellegű munka, hogy a régiek tudását átadjuk másoknak is. Már négy tájház csatlakozott, tehát elkezdhetjük a közös rendezvények szervezését. Békés népek élnek itt, a Boldogasszony védelmében. Maradjon is ez így.
